Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-15 / 190. szám
UJ KELET „Miért lettem és maradtam védőnő?” — Ezt a kérdést biztosan minden védőnő feltette már magának, s elgondolkodott azon, miért is lett éppen védőnő. Nehéz megválaszolni, hiszen vannak ennél jóval többminden új volt, mi voltunk az első fecskék. Itt megtanították ; nekünk azt — s mi magunk j is megtapasztaltuk —, hogy a ) védőnői munka nem foglal- I kozás, hanem olyan hivatás, j amelv esész embert kíván, és I Főképpen őérte... re becsült, s anyagilag jobban támogatott foglalkozások. Mégis: egyre többen választjuk ezt a hivatást mi, fiatalok is. Sajnos, én nem mondhatom azt magamról, hogy gyermekkorom álmai között szerepelt volna az, hogy védőnő legyek. Igaz, mindig nagyon szerettem a gyerekeket — de úgy gondolom, ez természetes a lányoknál. Mindig is vonzott az egészségügyi pálya, ezért választottam az egészségügyi szak- középiskolát. Itt igen sok minden érdekelt, nehezen tudtam eldönteni, hogy a negyedik év végén hogyan s hova tovább. De tudtam, hogy ezen a pályán szeretnék maradni. Legtöbbünk, s az én álmom is az orvosi hivatás volt, de sokunknak, sajnos nekem is, csak álom maradt. Mivel Nyíregyházán 1990- ben lehetett először jelentkezni az egészségügyi főiskolára, sokan az itthon maradás előnyeit is nézve választottunk a szakok közül. Hozzám a védőnői szak állt a legközelebb, mert ekkor már tudtam, hogy mit is takar ez a foglalkozás. A főiskolán Fotó: Harascsák i amelyhez elengedhetetlen a pálya iránti szeretet, elhivatottság. Erre munkám során én is rájöttem, hiszen ahány családlátogatás, annyiféle ember... Mindegyikükhöz alkalmazkodni kell, meg kell értenünk őket, s át kell tudni adni tudásunkat lelkiismerettel, szeretetteljes munkával. S hogy miért maradtam mégis? Mert megszerettem a nyitottságot, azt, hogy sok embert megismerhetek. Jó érzés látni és tudni azt, hogy gondozottjaim legtöbbje vár, számít rám, hogy megkeresnek problémáikkal, kikérik véleményemet, s hogy együtt próbáljuk megoldani gondjaikat. Még mindig úgy érzem, hogy az életben nincs nagyobb csoda, mint amikor egy ember megszületik, s örömmel tölt el, hogy ennek a csodának egy kicsit mi, védőnők is részesei lehetünk. Remélem, a jövőben is szükség lesz ránk, és én is védőnő maradhatok! Bódi Katalin Nyíregyháza Az egészségügyi oldalakat írta és összeállította: Úri Mariann Egészségünk 1995. augusztus 15., kedd Az anyatejes táplálás érdekében A Szoptatási Világhét alkalmából immár harmadik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán az Anyatejes Világnapot. Az augusztus negyedikéi rendezvényen előadást tartott többek között Dávid né Balázsi Ildikó, városi vezető védőnő, aki az anyatejes táplálás jelenlegi helyzetét értékelte. Őt kértük meg arra, hogy az Új Kelet olvasóit is tájékoztassa erről a témáról. —Nyíregyházán harmadszor rendezték meg az Anyatejes Világnapot. Mi a haszna ennek a rendezvénynek? Egyáltalán miért kell ezzel foglalkozni? — A szoptatás elődeink számára az élethez tartozó természetes tevékenység volt. Nem beszéltek róla, nem magyarázták, az anyák „tették a dolgukat”. Legfeljebb arisztokrata körökben fordult elő, hogy az édesanya helyett megbízható dajka szoptatta a csecsemőt hónapokon keresztül. A gazdasági, társadalmi élet változásai azonban az anyákat munkába, a csecsemőket pedig különböző intézményekbe kényszerítették. Megjelentek a különböző anyatejpótló tápszerek. Úgy tűnt, nincs különösebb ok az aggodalomra, hisz generációk nőttek fel hígított tehéntejen és tápszeren. Néhány szakember ugyan próbált tenni e természetellenes tendencia ellen, de hiába. Úgy tíz évvel ezelőtt egyre több helyről és egyre sürgetőbben lépett fel a szakma. Az akkor megfogalmazódott — az édesanyákhoz szóló — kiadványokban, felhívásokban már az állt, hogy az anyatej a csecsemő számára nélkülözhetetlen táplálék, de nemcsak táplálék, hanem sokkal több annál. A szoptatás olyan meghitt, szeretetteljes kapcsolat anya és csecsemő között, ami semmi mással nem pótolható. Az anyatejes táplálás tehát olyan téma, amellyel igenis foglalkozni kell. és tájékoztatni kell róla a közvéleményt. Erre ad jó alkalmat a világnap keretében megrendezett előadássorozat. — Szó esett a mesterséges tápszerek és az igazi anyatej közti ellentétről. Mit mutat e két táplálék „felhasználásának" aránya? — Az országos adatokból kitűnik, hogy a negyedik hónapos korukig csak anyatejjel táplált csecsemők aránya tíz év alatt 5,6 százalékkal nőtt, a mesterségesen tápláltak aránya viszont alig változott. 2,5 százalékkal csökkent. Az adatok azonban némi magyarázatra szorulnak, a „csak anyatejjel táplált” kifejezés azt jelenti, hogy a csecsemő három hónapos koráig semmiféle tej alapanyagú kiegészítést nem kap. Ez tehát nem kizárólagos anyatejes táplálást jelent. Vegyes tápláláson értjük azokat a csecsemőket, akik három hónapos koruk előtt tápszert, vagy más, tej alapanyagú kiegészítőt kaptak az anyatej mellett. Mesterségesen tápláltak azok a csecsemők, akik már a kórházból való hazajövetel napján nem kaptak anyatejet. — Ezek voltak az országos adatok. De mi a helyzet megyénkben? — Megyénkben nemhogy emelkedett volna, inkább csökkent az anyatejes táplálás népszerűsége (a 12 hónapot betöltött csecsemők közül a negyedik hónapos korukig 1984-ben 50.4 százalék, 1993-ban 42,5 százalék). 1984-ben minden második csecsemő kapott anyatejet négy hónapos koráig, ez az arány 1993-ban már csak 42.5 százalék. Ellenpéldaként Zala megye hozható fel, ahol 35,1 százalékról 50,5 százalékra emelkedett az anyatejes táplálás aránya. Némi javuló tendencia figyelhető meg azoknál az egyéves korukat betöltött csecsemőknél, akik hét hónapos korukig vagy még tovább anyatejet kaptak. Mi. védőnők úgy érzékeljük, hogy aki négy hónapig szoptatja csecsemőjét, az minden bizonnyal tovább is képes szoptatni. — Szűkítsük még tovább az adatok-körét a megyeszékhelyre vonatkozóan! — Nyíregyházán 1991-ben 47,7 százalékos volt az anyatejes táplálás, 1993-ban viszont már csak 41.7 százalék. Az adaDávidné Balázsi Ildikó Fotó: Dojcsák tok magukért beszélnek, van még mit tennünk. —És mit lehet, lehet-e egyáltalán tenni valamit? — Az utóbbi években érzékelhetően összefogott a szakma. Szülészek, gyermekgyógyászok, védőnők felismerték az anyatejes táplálás jelentőségét. Egyre több kismama hiszi és fogadja el, hogy érdemes akár még hat hónap után is szoptatnia gyermekét. A szakemberek összefogása mellett nemzetközi és hazai szervezetek és események egész sora járult hozzá ahhoz, hogy az előbb említett eredmények még jobbak legyenek. Az ENSZ közgyűlése 1989-ben elfogadta a gyermekek jogairól szóló egyezményt, a WHO és az UNICEF közös állásfoglalást jelentetett meg A szoptatás népszerűsítése, támogatása és elősegítése címmel, melyet 1992-ben fordítottak Je magyar nyelvre. Miniszteri reii- deletek, könyvek, kiadványok jelentek meg hazánkban is a jó ügy érdekében. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat országos tiszti főorvosa kidolgozta és a kormány elé terjesztette A népegészségügy prioritásai Magyarországon az ezredfordulóig című koncepcióját, melyet a kormány 1994 áprilisában elfogadott. E program többek között tartalmazza azt a célt, hogy az ezredfordulóra az anyák 60 százaléka kizárólag anyatejjel táplálja csecsmőjét, annak legalább féléves koráig. A fent említett események és az új csecsemőtáplálási módszertani levél megkívánja a védőnői jelentések korszerűsítését, így ez év elejétől új értelmezésben vesszük számba az anyatejjel táplált csecsemők számát. Az anyatejjel táplált csecsemő fogalom alatt ezentúl csak a valóban kizárólag anyatejjel táplált csecsemőket értjük, és nem tartoznak ide azok, akik kapnak ugyan anyatejet, de még teát, gyümölcsöt, esetleg főzeléket is. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy számtalan szakember, elsősorban gyermekorvos, védőnő kitartó munkájának, valamint az utóbbi öt esztendőben a nemzetközi és hazai jogalkotás hatására bekövetkező változásoknak köszönhetően lassan ismét érték lesz a szoptatás. A hatékony együttműködés az édesanyákkal, szakemberekkel és a társadalom egyéb szféráival, valamint nem utolsósorban ez utóbbi rendezvényünk előbb-utóbb, reméljük, meghozza gyümölcsét. Vasas Egy teljes élet tapasztalatai Dr. Papp Józsefné 1951. június 18-tól 1984. december 1- jéig végezte a védőnők felelősségteljes, fáradságos, de gyönyörű munkáját. Az ünnepségen így emlékezett vissza a munkában eltöltött időszakra: — Nem védőnői pályára készültem, pedagógus szerettem volna lenni. Hogy mégis védőnő lettem, köszönhető annak, hogy a családban és a rokonságban többen voltak ezen a pályán. Középiskolai tanulmányaimat Nyíregyházán, az Angol- kisasszonyok Leánygimnáziumában végeztem. Ezt követően jelentkeztem a szegedi Általános Védőnőképző Intézetbe, de létszámfelettiségre hivatkozva kérelmemet átküldték Budapestre, ahová végül is felvételt nyertem. Az egészségügyi főiskolán védőnői szakon végeztem. Az oklevelet 1951. május 26-án kaptam kézhez. Ezt követően június 18-án kineveztek a vásárosnaményi járásba, Barabás községbe. A székhelyközségen kívül két kapcsolt település — Vámosatya és Gelénes — is hozzám tartozott. Vasútállomás nem volt, autóbusz is csak egyszer közlekedett naponta. Három évi áldozatos munka után, 1954. december 16-án áthelyeztek szülőfalumba, a nagykállói járásba, Balkány községbe. Az akkor több mint tízezres lélekszámú településen két Dr. Lapp Józsefné Fotó: Harascsák védőnői státus volt. Mivel a lakosság több mint fele tanyán élt, kolleganőmmel 26 kilométeres körzetben láttuk el munkánkat. A tanyavilágot rendszeresen biciklivel jártuk be. Ma már persze kiépített utak és autóbuszjárat van, de akkor nagyon nehezen jutottunk el egyik helyről a másikra. Ennek ellenére nagyon szerettem Balkányban dolgozni. Férjemet azonban Fehérgyarmatra helyezték, és én magától értetődően követtem őt. Körzeti védőnői minőségben kezdtem meg ott a munkámat 1959. augusztus 19-én, majd járási vezető védőnőként dolgoztam. A feladatom többek között 24 védőnő munkájának irányítása és segítése volt. Emellett szülész-nőgyógyász és gyermek- gyógyász szakorvosokkal jártam a védőnői körzeteket. A Mozgó Szakorvosi Szolgálat keretén belül szervezett terhes- és csecsemőtanácsadásokat, illetve rákszűrést végeztünk. Utolsó állomáshelyen Nyíregyháza volt. Először az 5. számú gyermekorvosi körzetbe kerültem. A város belterületéről néhány utca, a Guszev lakótelep és három tanya — Szélső-, István- és Salamonbokor — tartozott hozzám. Nem volt könnyű a munkám, különösen a Guszevben nem, ahol gondo- zottaim 50 százaléka veszélyeztetettként volt nyilvántartva. Igyekeztem a gondozottakkal jó kapcsolatot kialakítani, ami sikerült is. Mind a terhes-, mind pedig a csecsemőtanácsadásokra rendszeresen eljártak az érintettek. Védőoltásoknál lemaradás csak betegség esetén volt, de a gyermek gyógyulása után mindig pótoltuk. Később, 1979-ben, átkerültem a 18. számú gyermekorvosi körzetbe. A körzet vezetője dr. Lőrinczy Margit gyermek- gyógyász főorvos volt. Munka- kapcsolatunk rendkívül jó volt. Szakmai tudása, gyermekszeretete és precizitása példamutató volt. így, ennyi év távlatából is a védőnői munka szeretetét erősítette bennem. Innen mentem öregségi nyugdíjba 1984. december 1- jével, 33 év 175 nap munkaviszony után, melyet a védőnői munkában töltöttem el. Munkámnak voltak napos és árnyas oldalai, mégis úgy értékelem, hogy szép volt. Nagyon szerettem... Amikor kézhez kaptam a határozatot a munkaviszony megszűnéséről, elérzékenyül- tem. Úgy éreztem, befejeződött számomra egy életszakasz, MEGÖREGEDTEM. De így van ez rendjén, hiszen itt vannak az utódok, a fiatalok. Ha kérhetek tőlük valamit, akkor azt — így, az újságon keresztül is —, hogy szeressék ezt a hivatást, ezt a szakmát, mert ehhez a munkához nagyon hozzátartozik a hivatásszeretet és a lelkiismeretesség...
