Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-28 / 175. szám
UJ KELET Megyénk életéből 1995. július 28., péntek 5 Fizetni vagy nem fizetni Az igazságnak sok oldala van Él Tamásbokorban egy asszony, aki azt állítja magáról, hogy minden körülmények között kiáll az igazáért, és a tőle összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalmú emberek elől egy lépést sem hátrál meg. Azt mondja: „Vagy kiharcolom az igazam, vagy a bolondokházába kerülök!”. — Jöjjenek ki, és írják meg, mert én már ezt nem sokáig bírom idegekkel — hallatszott a telefonból Márföldi Andrásné izgatott hangja. A sebtében felvázolt történet érdemesnek tűnt arra, hogy utánajárjunk. Az azonban csak később derült ki, hogy a történet szálai eléggé össze vannnak kuszáivá, és gordiuszi csomójuk kibogozására talán csak a világhódító Nagy Sándor kardja lenne alkalmas. Mi nem akarjuk a híres macedón példáját követni, az ítélethozatal nem feladatunk. Keskeny betonszalagról térünk le Nagycserkesz határában az egykor hármas telepnek nevezett területre, amely ma a Márföldi család tanyája. Már- földiné egyedül van ott, ha minket nem várt volna, akkor ő is az aratás ügyéban járna valahol. Kérem, hogy kezdjen bele a történetbe. Széles mozdulataiban és már-már kiabálásig emelt hangjában szinte tapintani lehet az elfojtott feszültséget. — Az aratási idő kezdetén az a hír járta, hogy a tsz terményhányad fejében learatja a magángazdák búzáját. A lehetőséget mi is kedvezőnek tartottuk, és a férjemmel elhatároztuk, hogy feliratkozunk a szolgáltatást igénylők sorába. Egy hektár búzánk van, a hozamát negyven-ötven mázsára becsüljük. Úgy gondoltuk, hogy nekünk elég 20 mázsa, 6 mázsa jár a téesznek az aratásért, a többit pedig 880 forintos áron vásárolja meg. A férjem ment is feliratkozni, de azzal fogadták az irodán, hogy nekünk nem aratnak, mert rajta van a nevünk a listán. (Ezt a listát később feketelistának neveztem el.) Szóval azt állítják, hogy több mint hatezer forinttal tartozunk a téesznek. Ez a jogtalan követelés volt az utolsó csepp a pohárban. — Mit takar ez a 6000 forint? — Amikor még ’89-ben vagy ’90-ben kivettük a földünket, a téesz utoljára még leszártépőzte és megtárcsázta azt. Ezért az utolsó művelésért követelik a munkadíjat, holott a téesz jog szerint így volt köteles átadni a földet, hiszen azt hirdették, hogy tehermentesen lehet földet visszaigényelni. De ez még semmi! Több mint 70 000 forintot követelnek trágyapénz címén, pedig a mi földünkre egy deka trágyát sem szórtak. — Ezt a pénz befizették? — Dehogy fizettük! Egy el nem végzett, kitalált szolgáltatásért miért adtunk volna akár egy fillért is? De hál’ istennek ezen már nem is lovagolnak. Ellenben megtörtént a következő eset is. Tizennyolc mázsa háztáji tengeri járt nekünk, mivel a férjem több mint húsz évig téesztag volt. Ma-------------------U-------------«.--de tag valahogy sosem lehettem. Két tételben hoztuk ki a tengerit. Egyszer csak jön egy felszólítás, hogy mivel kétszer hoztuk ki a járandóságunkat, fizessük ki a többletet. A kétszer és a kétszerre között azonban különbség van. — A mérlegelés eredményét nem hitelesítették? Nem kellett aláírni?-— Nem kellett ott semmit aláírni, utólag rá is jöttem, hogy miért. Nyílt titok, hogy aki befizetett egy bizonyos összeget egy bizonyos főmérnök zsebébe, annak csodálatosan sok kukorica termett a földjén. Gyanúsan sok. Úgy tűnik, hogy a hiányt rajtam meg még néhány más személyen akarták behajtani! Volt jogos tartozásom is, ezt nem is tagadom. Tavaly ideiglenesen ki lehetett méretni a volt háztáji földeket. Amikor ezt mi is igényeltük, akkor ismét azzal kezdtek zsarolni, hogy amíg azt a bizonyos trágyapénzt be nem fizetjük, addig egy talpalatnyi földet sem kapunk. Erre én pár nap múlva megállítottam egy traktorost, és a tanyával szemben bevettettem vele a földet. Normális vetőmagunk nem is volt, csak a megmaradt házi termésből öntöttünk a vetőgépbe. Nem szépítem: földet foglaltunk. Eztán jöttek a téeszből, hogy fizessük be a vetés munkadíját. A férjem be is fizette a 12 000 forintot, de a földet még akkor sem mérték ki hivatalosan. Most ismét azt a bizonyos trágyázási díjat követelték újra, pedig a következő eset alapján ők tartoznának nekem, nem is kevéssel. Abba a földbe, amit kivettünk, belemértek egy fasort. Ezt a fasort — amely jog szerint már az én tulajdonom volt — a téesz teljesen kivágta. Legalább a növendék fákat hagyták volna meg, de nem! Az egészet leborotválták, csak a tuskókat hagyták a földben. Azt hozták fel ürügyül, hogy a nyugdíjasoknak kell a fa. Kérem szépen, abból a nyugdíjasok egy rönköt sem kaptak, a fát mind eladták! A tamásbokori dűlőben még valamikor a nagyapám ültetett egy gyönyörű, kéthektáros erdőt. Szépen gondozta azt az apám is egészen 1956-ig, amikor bezárták és félig agyonverték szegényt, az erdőt pedig kivágták. Két évvel ezelőtt ennek a visszaigényléséből is nagy cirkusz lett. Az illetékes debreceni hivataltól megkaptam az engedélyt, és az új erdő felét lábon, részesben eladtam. A kitermelés napjaiban még sok fa hevert ott a földön, és ezt a kerülő úgy jelentette a téesznek, mintha mi lopnánk a fát, pedig mindenki tudta, hogy az már a mienk. Kijöttek a téesztől, és az ottmaradt fát beszállították a telepre. Erre én mondtam az ■ L/\re<> T<-W*in Ka r% 1/-V vát, és menjünk a telepre, mert ezt a gazemberséget tovább nem tűröm. Itt jegyezném meg, hogy nekem a téeszben dolgozókkal semmi bajom nincs, mindenkit tisztelek, becsülök. Egyedül Tomasovszki János — aki polgármester és téeszelnök egy személyben —, egyedül ő az, aki ezt a sok bosszúságot, idegességet, ezt a földi poklot okozza nekem. Szóval mentünk a telepre, és ott az elnököt meg is találtuk. Azt mondtam neki:,János, tisztes enge- delmeddel, jöttünk a fánkért”. Erre zavarba jött, hebegett-ha- bogott, és otthagyott minket. Mi megraktuk a stráfot fával, és kijöttünk a nyitott kapun. Az emberek el voltak hűlve, hogy mi fog most történni. Kérték, hogy mutassunk engedélyt, hogy miért visszük a fát. Erre én kértem, hogy mutassanak igazolást: miért hozták be. Később az elnök feljelentett minket, hogy zártöréssel behatoltunk a telepre, és elloptunk egy szekér fát. Kérem! Mi nyitott ajtón mentünk be, nyitott ajtón jöttünk ki, és szóltunk az elnöknek, hogy adja vissza a jogtalanul elvett fánkat. Márföldinét ekkorra már teljesen elöntötte az indulat, pa- tetikus szavakkal élve kesergett szerencsétlenségén. Később, kissé már lehiggadva, újra az egyhektárnyi, még lábon álló búzára terelte a szót. — Jönnek-mennek itt a kombájnosok, és kérdezik: „Na mi van? Vághatjuk a búzádat?” Én azonban nem akarok nekik kellemetlenséget okozni, csak rázom a fejem, és mondom, hogy az elnök megint feketelistára tett. Az aratással nem várhatok tovább, most már valami maszek kom- bájnoshoz kell fordulnom. Nem közösködöm többet a téesszel, mert egyszerűen zsarnokság, amit ez a „téeszelnök - egyben - polgármester” művel. És nemcsak engem vett feketelistára, hanem másnak is meggyűlik vele a baja. Sokan mondják, hogy igazam van, de senki nem mer szólni. Az emKorplr fplnplr mprt Tnma. sovszki Jánosnnak nagy hatalma van. De én nem félek, gazemberek elől soha nem hátrálok meg! Hátráljanak meg ők. A Márföldinével való beszélgetés után felkerestük Tomasovszki Jánost, és kértünk, hogy reagáljon a Már- földiné által elmondottakra. Megkeresésünk nem okozott neki nagy meglepetést, és amikor a témát ismertettük, egyáltalán nem csodálkozott. Mint mondta, Márföldi Andrásnéval kapcsolatban ő már semmin sem lepődik meg. — Ami a trágyapénzt illeti, az arra vonatkozó követelésünket függőben hagytuk, de nem azért, mintha nem lenne jogos igényünk erre vagy elfelejtettük volna, egyszerűen csak olyan paprikás hangulat alakult ki körülötte, hogy nem feszegettük tovább a dolgot. Egyelőre csak a művelési költségre tartunk igényt, amely egy konkrétan megnevezhető táblára vonatkozik. Ezzel összeggel mindössze négy személy tartozik — köztük Márföldiné —, és róluk azt kell tudni, hogy valamennyien a földkiadó bizottság tagjai, élükön az elnökkel, Morauszki Mihállyal. Ok úgy döntöttek, hogy az életben nem fizetik meg ezt a művelési költséget. Nekik a határozatban közölniük kellett volna az emberekkel, hogy ezen a földön teher van. Mi időben közöltük ezt írásban, ők azonban szemérmesen elhallgatták. Az is egy furcsa dolog, hogy a földhivatalba úgy megy el a határozat, hogy mi nem is véleményezhetjük. Ezért húzódhat el két évre is a dolog, de ez így nem mehet tovább. Nekünk nagyon meg kell küzde- nünk azért, hogy a tovább éléshez szükséges pénzeket elő tudjuk teremteni, éppen ezért azt mondjuk, hogy legalább a régi tartozásokból fizessék meg azt, ami nem tesz ki jelentősebb összeget. Abban a bizonyos táblában is tizenva- lahány ember megfizette, csak ez a négy személy nem, holott pontosan ennek a négy személynek kellett volna példát mutatnia, nem makacskodni. állandóan vitatkozni a szövetkezettel. Tavaly sem következett volna be az, hogy mi megtagadjuk Márföldinétől földje művelését, ha befizeti a valóságos művelési díjat. És itt nem a trágyapénzről van szó! A trágyapénz három részből áll össze: a trágya értékéből, a trágyával kapcsolatos szolgáltatásból — ez a kettő a jelentősebb — és a talajmunkából. Legalább ez utóbbit fizették volna meg. A többire azt mondta az igazgatóság, hogy hagyjuk — annak ellenére, hogy jogos lennne. Az volt a jogtalan, hogy nem térítették meg. Egyébként az ide vonatkozó jogszabály szerint a trágya költségeit négy évre bontjuk meg, mert ilyen arányban bomlik le a trágya, és ennek arányában terhelődnek a költségek az egymást követő évek növényeire. Az első évben a trágyapénz negyven százalékát- kellett volna megkapnunk, de mi abban az évben a jó (cukorrépa-) termés alapján elviseltük a költségeket. Mi akkor nem azért trágyáztunk, mert arra számítottunk, hogy akinek jut a föld, az majd ennek a költségét megfizeti. Egyszerűen a jó gazda gondosságával végeztük a dolgunkat. Vanak olyan földterületek, amelyek szinte soha nem részesülnek szervestrágyában, ezért inkább kiváltságosnak kellene tekinteni, ha valaki trágyázott földhöz jut. Amikor 1993-ban elkezdődött a földkiadásra vonatkozó törvény végrehajtása, mi is létrehoztuk a földkiadó bizottságot. Sikerült, ahogy sikerült, de a bizottság ezt a szóban forgó táblát adta ki elsőnek. Később már toltuk előre a papírokat, mert még a felénél sem tart a földkiadás, és mindig a szóban forgó, kiadásra kerülő táblának kellett megadni a művelési költségét. Mivel az a bizonyos volt az első, mi szóltunk: ne felejtsék el, hogy azon művelési költség van. Ezt az első bizottsági ülésen mondtam, és ott meg is kaptam érte a magamét. Soha nem az volt, hogy ha én mondok egy ilyet, akkor azt legalábbis meghallgatják. Nem. Azonnal lehurrogtak, és sértve érezték magukat. Ezután az első paprikás hangulatú ülés után egy hónappal írtunk egy levelet, melyben ismét emlékeztettünk arra a bizonyos művelési költségre. A földkiadó bizottság elnöke pedig ahelyett, hogy ezt a jogos igényt elismerte volna, levelezésbe fogott, különféle válaszokat adott, szóval ment a tinglitangli. Mikor Márföldiné önkényesen kimérette a földet, akkor azt mondtuk, hogy mivel tartozása van, legalább a talajművelést fizesse meg. Azt is tudni kell, hogy sokkal többen tartoztak, de ezen a négy emberen kívül mindenki belátta, megértette és tisztességesen ki is fizette azt. Bizonyára a földkiadó bizottság elnökének volt a legtöbb oka arra, hogy makacsul kitartson az elvei mellett, és Márföldiné — mint földkiadó bizottsági tag — hűen követte a Morauszki Mihály által felállított teóriát, miszerint nem kell fizetni soha az életben. Ez a története a tartozásoknak. Különböző trükkökkel mérték ki a földeket, és nem volt eszközünk arra, hogy behajtsuk a tartozást. Annyit tehettünk, hogy megkértük az ügyvédünket, próbálja bíróság elé vinni az ügyet. Ami a kivágott erdőt és a té- esztelepre beszállított fát illeti, Márföldiné véleménye ezzel kapcsolatban semmilyen tekintetben nem állja meg a helyét. Amikor bejött ide, én nem hebegtem-habogtam, hanem mondtam neki, hogy a fát nem lehet elvinni innen, mert nem az övé, hiszen már eredetileg sem a saját fáját vágatta le. Abban a kéthektárnyi erdőben négy embernek volt tulajdonrésze. Az igaz, hogy a nagyobb része az övé, illetve az apjáé és még egy rokonáé volt, de a másik két tulajdonos már a vágás idején hozzám fordult, a földhivatalhoz rohangált, bírósághoz akart fordulni, mert látták, hogy vágják a fájukat. Kérem szépen, Már- földiék partizán módra vágták ki az úgymond „saját fájukat” is, pláne meg az idegen tulajdont. Kivágták az egész erdőt. Még mielőtt a mezőőr jelentette volna, mi megszólítottuk, hogy ne vigye el a fát, mert ennek más tulajdonosa van. Aztán a mezőőr rajtakapta őket, és utasítottam az embereket, hogy azt a fát be kell hozni. O ezért a fáért jött be, és valóban megkeresett az irodán, de ha az én elutasító válaszomat hebegésnek-habo- gásnak vette, akkor nagyon csodálkozom. A feljelentésből, amit küldtünk, szabálysértési eljárás lett. Az ide behozott fa lehetett vagy nyolc-tíz mázsa, szemben azzal a több száz mázsával, amit ő az idegen tulajdonból elvitt. Ha erre ő azt mondja, hogy jogtalan volt az a behozatal, akkor én csak úgy tudom minősíteni, hogy ő volt az, aki a fát ellopta. Az ügy tehát — ha lehet egyáltalán ügynek nevezni, mert inkább ügyek halmaza — sokrétű. Az bizonyos, hogy Nagycserkeszen és környékén szinte naponta lángolnak fel az indulatok két csoport között. Az egyik csoport a szolgáltató szövetkezet vezetősége, a másik pedig a helyi földkiadó bizottság. Bárkinek legyen is igaza, egy biztos: ebből a torzsalkodásból egyik félnek sem származik előnye. A gyűlölet, az ellenségeskedés nem a legjobb altatószer. Ha a témával kapcsolatban bárkinek észrevétele, hozzá- tennivalója lenne, annak nyilvánosságra hozatalától a szerkesztőség természetesen nem zárkózik el. Vasas László Márföldiné és a búza
