Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-07 / 157. szám

Megyénk életéből

UJKELET^hhmi----------------------------------------n-------------------------------------------------------------------------------------___________Üres spájzban gazdálkodni

Vá

gjuk orrba a termelőket?

„A tej élet, erő, egészség” — olvashattuk korábban a tejeszacskón. Olvashattuk, hiszen manapság kénytelenek vagyunk erről is lemondani. Az ötven forintos tej vásárlását nem sokan engedhetik meg maguknak. Azt hinnénk, hogy a termelők vagy a tejipari vállalat profitálhat ebből. Tornyospálcán tehéntartókkal beszélgettünk.

— A tej felvásárlási ára 20 forint! A tejcsamokot nekünk kell fenntartani, és a legelőre is mi magunk hajtjuk ki a jószágokat. A tehéntartás volt megélhetésünk forrása, de ez már a múlté. — mondta Esik Józsefné, Róza néni. —- Hét tehenünk van, két bika és van néhány borjú is. Ha a polgár- mesterünk nem áll ki mellettünk, akkor az egész állományról le kellett volna mondanunk, az önkormányzat támogatásban részesít minket, hogy dolgozhassunk. Húsz éve foglalkozunk az állatokkal, megszoktuk és megszerettük ezt a munkát. Igaz, mondtam a páromnak, hogy jobb lenne, ha eladnánk valamennyit. Elmúltam hatvanéves, az erőm sem a régi, de a férjem hallani sem akar arról, hogy ne csináljuk tovább.

— Róza néni, hallotta, hogy sokkal több tejet termelnek az országban, mint amennyire szükség lenne?

— Az lehetetlen, hiszen nincs annyi állat, mint régen! A faluban sincs több háromnégy gazdánál. A termelő- szövetkezeteket felszámolták, pedig ott sok tehenet tartottak, hogyan lenne több a tej? Naponta negyven liter tejet adunk le, hajnali négykor kezdünk fejni, kemény munka ez, ha összeszámolnánk, kiderülne, hogy egy fillér bevételünk sincs. Reggel a férjen hajtott ki a legelőre, egy órakor én fogom felváltani, én maradok

kint és őrzöm a jószágokat. Minden árucikknek csak felfelé megy az ára, mi meg húsz forintért adjuk el a drága tejet!

— Hogyan lehetséges, hogy több tejet termelünk a szükségesnél? — kérdeztük ezután Márföldi Istvánt, a Szabolcstej Rt. vezérigazgatóját.

— A fogyasztás nyolc százalékkal csökkent, ellenben a termelés növekedett egy-két

sajtgyártásból könnyebb bevételhez jutni, de mi nem erre vagyunk berendezkedve. Ha pénzünk lenne, képesek lennénk arra, hogy berendezéseket vásároljunk és utolérjük magunkat. Egy éve azt mondtam, hogy mélyponton vagyunk, ettől rosszabb már nem lehet, de tévedni emberi dolog... Hogyan biztassam a gazdákat. ha erre a kilátástalan

Esik József és a kis gazdaság egy része

Fotó: Bozsó

százalékkal. Mindkettőnek komoly oka van. Az előbbinek a kormányintézkedések és az infláció, az utóbbi bekövetkezését pedig mi magunk serkentettük. Nem számítottunk arra, hogy az alapvető dolgokat is képtelenek az emberek megvásárolni. A kormány júliustól szeptembeig 192 milliós exporttámogatást nyújt a feldolgozott tejtermékeknek. A Szabolcstej Rt. tejport gyárt, a támogatás erre a területre sajnos nem vonatkozik. Mondjam a termelőknek, hogy csak tizennyolc forintért tudom átvenni a tejet, vagy értékesítsem a tejport kilónként 130 forintos veszteséggel? Igaz, hogy üres spájzban nem lehet okosan gazdálkodni, mégis régiónkat különösen sérti ez a rendelkezés. Egyértelmű, hogy

helyzetre én magam sem látok megoldást? A rendelet diszkriminatív, Dunántúlon sajtot és egyéb terméket gyártanak, érdekelve vannak, a támogatás is vonatkozik rájuk. Mi serkentettük a termelőket, most pedig orrba vágjuk őket. Az ország nyugati részén élő gazdák érvényesülhetnek, mi pedig csökkenthetnénk a termelést. Szeretném tudni, hogy Lakatos András oszággyűlési képviselő, a Mezőgazdasági Bizottság tagja, gondolt-e a szabolcsi parasztra, amikor erre a javaslatra felnyújtotta a kezét!

(Lakatos Andrást, sajnos nem tudtuk elérni, de a későbbiekben sort kerítünk arra, hogy kikérjük a véleményét.)

Kozma Ibolya

A csordás panasza

— Öt éve vagyok csordás Nábrádon — mondta büszkén sörét kortyolgatva Mercz András. —- Előtte juhász voltam a téeszben, amíg meg nem roggyant. Cigány pásztorfamília az enyém. Amikor kezdtem itt a falu csordáját terelgetni, még száztíz lábasjószág volt, azóta már csak a fele van, mert elvették az emberek kedvét a tehéntartástól is.

— Ha nem lenne a két lovam, amivel járom a mezőt, akkor nem tudom, mivől élne meg a családom, mert a pásztorkodásért havonta még húszezer forintot sem kapok. Most még annak is tartoznak egy részével. Ha a pénzem meglesz, akkor kihajtok, addig meg üljenek bent a tehenek, mert engem már ne maceráljon senki.

1995. július 7., péntek

Segíteni Diszkont

3

A múlt hónap közepén Bak- talórántházán szociális diszkontot nyitott az önkormányzati hivatal.

— Ezzel az volt a célunk, hogy az önkormányzat által adott segélyeket megfelelően használják fel a rászorulók — tájékoztat a kezdeményezésről Kádárné Tasonyi Magdolna jegyzőnő. — Ugyanis a népjóléti bizottság a segélyeket utalványokban állapítja meg, amit ebben a boltban lehet beváltani. Természetesen az üzletben bárki vásárolhat, utalvány nélkül is. Az árukészlet még eléggé kezdetleges, de hétről hétre fejlesztjük, és bővül a választék.

— Milyen áruféleségeket lehet itt beszerezni?

— Először a Vöröskereszttől kaptunk árut, de később az ön- kormányzat lehetővé tette, hogy nagykereskedelmi cégektől alapvető élelmiszereket.

tisztálkodószereket hozzunk a boltunkba. De napokon belül nagyon olcsó bálás ruhával és olcsó cipővel egészítjük ki a készletet.

Az egyébként nem kis alap- területű üzletbe belépve valóban szerényebb árukészletet találni. Az eladótérnek még a fele sincs kihasználva. Az üzlet vezetője, Berki Heléna — aki egyben a kisebbségi önkormányzat elnöke is — nincs elkeseredve emiatt. Hiszen fokozatosan töltődik fel a bolt áruval, és főleg azzal, amire a cigány lakosságnak szüksége van. A fiatal üzletvezető elmondta, hogy nagyon minimális árréssel dogoznak. Nem az a céljuk, hogy nyereséget termeljenek, hanem hogy a rászoruló családokon segítsenek. Ezt a szándékukat az üzlet neve is jelzi: Segíteni-segíte- ni Diszkont...

Júliusi esőcseppek

Esik. Csendesen csepereg.

Poroszkálunk. Az eső meg én. Szeretem. Itt az ideje. Örülnek is a földek gazdái, a növények pátyolgatói. Jó a növényeknek. Néhány tenyérnyi földet én is művelek.

Persze a mezőgazdaságnak is jól jön, de önző vagyok. Koromnál fogva egyre kevésbé hiszek a mesékben. Ha van eső, jobb a termés. Ez talán igaz. De a piacgazdaság nálunk sajátos. Ha aszály van, a föld keveset ad — felmennek az árak. De ha bő a termés — nálunk akkor is. Persze ez nem csak a mezőgazdaságra igaz.

Rosszul megy a banknak — többmilliós végkielégítés. — Rosszul megy a cégnek — hatalmas kifizetés. A vezetőknek. A csóró, egyszerű ember pedig fából faraghat magának fogat, ha ügyes. Kímélik őket, nehogy fájjon a fejük, hová is tegyék a családi pótlékot. Törvényes, hogy nem kapnak, vagy csak ímmel-ámmal. Törvényes, mint az a bizonyos tizenhatmillió! Sajátos piac- gazdaság. Lelkiismeret nélkül!

Esik. Csendesen, folyamatosan. Sétálok, andalgok, méláz - gatok. Ezért szeretem az esőt. Gondolataim szűk körben mozognak. Nem számolok például a pocsolyákkal sem. Na meg a gépkocsik bősz vezetőivel. Elegáns autók suhannak el mellettem. Elegáns hölgyek, urak néznek könnyedén — de

csak — előre. Többen a legújabb — ebben a formában igen veszélyes — státuszszimbólumot szorítják fülükre. Az időjárással csak az ablaktörlőlapát törődik. Gyalogolok a járdán, a pocsolyák mellett. Becsapnak. Már megint. Szemérmetlenül! Rádöbbenek, hogy az eső igazi nyertese a Patyolat. Az próbál mindent tisztára mosni, időnként kevés sikerrel. Nyelek egy nagyot, és továbbmegyek. Menni kell, menni muszáj, megállni nem lehet.

Hatalmas mennydörgés csattan. Valaki mégis meghara- gud(hat)ott.

Tanyik József

Terefere a buszon

Déli tizenkét óra van. A legjobb idő egy kis buszozásra. A csuklós ablakai zárva vannak, szél csak néha csap be a tetőnyíláson. Bár még alig hagytuk el a buszpályaudvart, elképzelni sem tudom, mi lesz velem ebben a nagy melegben Gyulatanyáig. Hogy unalmamat elüssem, figyelni kezdem a velem utazó embereket. A szemem először egy tizenhat év körüli lányon és kisöccsén akadt meg. Az ifjú hölgy minduntalan azon igyekezett, hogy míg egyik kezében aprócska tükröt tart, addig a másikkal élénkvörösre rúzsozza ajkait. A műveletet jórészt megnehezítette, hogy a kisfiú, elevenségét mutatva, ugrálni kezdett az ülésen.

— Azonnal hagyd abba, mert megtéplek — rivallt rá nővére.

— Én meg akkor úgyis megmondalak anyának. Azt hiszed, nem tudom, hogy a szerelmed is velünk jön a nagymamáig?

Hatalmas pofon csattan, a legényke zokogva borul az ülésre, s a lány kétségbeesve néz körül, hányán láttuk a jelenetet. A hátam mögött ülő fejkendős néni előrehajol, és elborzadva mondja:

— Hogy mivé lett ez az ifjúság! Nekem is van két unokám, de azokat sem tudom mindig megérteni. Folyton veszekednek, civakodnak, utána meg egymás nyakába borulva zokognak. Nézze már meg azt a lányt. Alig esett le a tojáshéj a fenekéről, de már festi magát. Az én időmben nem volt rúzs meg szemfesték, mégis becsületesen férjhez mentem és felneveltem a gyerekeimet. De hát azóta, úgy látom nagyot változott a világ — néz maga elé az asszony, de nem sokáig mereng, mert a következő megállóban ismerősöket fedez fel. Oldalra pillantok, de a festett szájú lány arcán már nyoma sincs a haragnak. Mosolyogva súg valamit a kisfiúnak, majd leteszi az öléből, és felszálló szerelmese karjába veti magát. Végre mindenki a buszon van, lassan elindulunk. Útitársam hatalmas keblű asszonyság lett. A melegtől megizzadva, szaporán kapkodja a levegőt, miközben csomagjait rendezgeti.

— Mit szól ehez a borzasztó kánikulához? — néz rám, majd válaszra sem várva beszélni kezd a mellettem álló asszonyhoz.

— Pár palántát akartam még

kint venni a piacon, de nem találtam kedvemre valót. Most, hogy felnyűttük a borsót, felszabadult egy jókora földrész, nem akartam, hogy üresen maradjon. Milyen a kertetek?

— néz fel az asszonyra.

— A borsó nem igazán jött be az idén. Paradicsomunk és barackunk viszont lesz rogyá- sig. Meggyet alig tudtam befőzni, de hát az már nem is nagyon fogy. Mióta Jutkáék is fagyasztót vettek, mindent abba pakolnak be.

— Nekünk szinte az egész kertben krumpli és uborka terem. A vejem szerint abban van most az üzlet. Csak aztán nehogy a nyakunkon maradjon

— fordul hátra egy madárarcú nénike.

— Krumplit azt sokat esznek az emberek. Attól, hogy az idén alig volt belőle, az uram teljesen meg volt halva. O elképzelni sem tudja, hogy egy nap mást is lehet enni, mint krumplit.

Sorompót kapunk, a busz megáll, s ez máris új beszédtémát ad.

— Azt mondják, hogy megszűnik a KGST-piac — szólal meg egy férfi a hátunk mögött.

— Az még csak a kisebbik gond lenne, mert úgysem hoznak már mást be a mocskos románok, mint lopott benzint, alkoholt meg cigarettát. Hanem, hogy az állatvásárt áttették hétfőre, már mindennek a teteje. Ki lesz olyan bolond, hogy szabadnapot vegyen ki azért, hogy elhajthassa ide a teheneit a hét elején?

— A piaccal kapcsolatban azért nincs teljesen igaza Béla bácsinak — mondja űtitársam — sok jó dolgot be lehet szerezni olcsón. Szinte fillérekért fel lehet innen öltöztetni az unokákat. Tudja maga, hogy a városon mennyibe kerül egy kiscipő? A mi nyugdíjunk mellett az megfizethetetlen.

Végre elindulunk. Néhány percnyi hallgatás után ismét testes szomszédom töri meg a csendet.

— Marika, te ismerted szegény Jakab Bertát a tanyáról?

— Milyen hamar elment a szerencsétlen. Senki sem gondolta, hogy olyan rossz az egészsége.

— Mitől lett volna jó, amikor úgy ivott a megboldogult mint a szamár. De azért mégse volt szép a gyerekeitől, hogy olyan pillanatok alatt kipakolták a lakást. Tán már a tanyát is meghirdették...

Kinézek az ablakon, már Nyírteleken vagyunk. Lassan eloszlik a nagy tömeg. Felállók és hátramegyek. Biztosan ott is utaznak érdekes emberek. Itt van például rögtön a kalapos bácsi, akiben már biztos van néhány féldeci, mert nagy hangon szidja a kormányt és a rendszert. Felesége csendre inti, talán mégsem való ilyeneket mondani ennyi idegen előtt. Egy fiatalasszony mellé telepszem, akinek kétéves forma kislány alszik az ölében.

— Cipelhetem majd még a busztól hazáig, jó hat kilométert — mosolyodik rám, és kisimít egy nedves tincset a kicsi arcából. Tudja, elég nehezen élünk odakinnt, de legalább tető van a fejünk felett. Most is a TITÁSZ-tól jövök, mert a legutóbbi nagy vihar megrongálta a vezetékeket. így aztán hiába van kút az udvarunkon, a szivattyú nem tudja felhozni a vizet. Mindenap több kilométert kell megtennünk, hogy vizet hordjunk a kannákba.

— Mikor csinálják meg? — kérdem.

— Azt mondták, hogy már csak a jövő héten jönnek ki. Addig nekem meg halomba áll a szennyes, mert örülök, ha annyi vizet bírunk hordani, amennyi elég a főzéshez és a kicsi fürdetéséhez.

— Csak most látom, hogy te ülsz mögöttem, Borikám — fordul hátra egy fekete hajú asszony. — Én is a városban

voltam. Kénytelen vagyok legalább hetente egyszer bemenni, hogy megvegyem mindazt, ami a fűszeres Jó- zsiéknál nem kapható. Hétvégére jönnek az unokák, hát vettem egy kis felvágottat meg húst. Van nekünk is baromfink, de azokat még sajnálom levágni. Örülök, hogy helyrejöttek az a nyavalyás kór után.

Befordultunk a tanyára, az a néhány utas aki még a buszon van, lassan készülődni kezd.

— Vigyázzon János bácsi, fel ne rúgja nagy sietségében a táskámat — mondja az előbb szóló asszony.

— Csak nem az embernek hozott egy kis kanosítóvizet a városból? — nevet fel az öreg, és szájából kivillan egyetlen foga.

— Menjen már, magának mindig csak azon jár az esze. Nem öreg már egy kicsit a malackodáshoz? — kacag hangosan az asszony.

—Hát elbírnék még néhány ilyen széplánnyal — feleli a férfi, és lesegíti a buszról az asszonyokat.

Elgondolkodva lapozom végig a jegyzeteimet, míg a busz megfordul. A sofőr leugrik, és iszik néhány kortyot a kút vizéből. Nincs idő több pihenésre, útra kelünk, mert a menetidőt tartani kell.