Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-24 / 171. szám
Megyénk életéből UJ KELET „A társak szépen lassan elmaradoztak” A szakma nem halhat ki Emlékszem, általános iskolás koromban — úgy negyedikes lehettem — tanulmányi kirándulásra vittek bennünket. Az úticél a szatmári rész gyönyörű tájainak és országszerte ismert nevezetességeinek felkeresése volt. Akkor lenyűgözve, csaknem megbabonázva álltam a szatmár- csekei temető, az ország, de talán egész Európa egyetlen számára ez nem elsősorban jól fizető üzletet jelent, számára ez egy életvitel. — Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy itt mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse vagy jó barátja — teszi hozzá magyarázólag. — Aztán a saját rokonomtól csak nem fogadok el pénzt. A többiekkel meg úgy vagyok, hogy sosem lehet tudni, én mikor A közismert temető kopjafás temetőjének kapujában. Csak néztem különleges fejfáit, és valami furcsa borzongás futott végig a testemen. Talán a mondákból ismert szerelmes leány — aki csónakján igyekezett kedveséhez át a túloldalra, amikor felborult ladikjával, és belefulladt a folyóba — érintett meg szellemkezéivel, hogy fülembe súgjon valamit. De az is elképzelhető, hogy a Tiszába fulladt halász próbált kiűzni a holtak birodalmából. Akármi is történt, a hely örökre megfogott... A református temetőben elvétve látni csak sírkövet, azok is 1971 előttről származnak. Akkor azonban műemlékké nyilvánították a sírkertet, és azóta csakis kopjafát lehet emelni a sírok fölé. A fejfákat mind a mai napig a faluban készíti egy ember. S ha valaki azt gondolná, hogy több tízezer forintért vállalja a nehéz és fáradságos, de számára oly gyönyörű munkát, nagyon téved. Korpás István kopjafafaragó szorulok rá az ő segítségükre. Nagy ritkán fogadok csak el 500-1000 forintot, általában ingyen csinálom. A fát az ön- kormányzattól kapom, így nem vesztek rajta semmit. — Csak a munkadíjat... Apropó, mióta készít kopjafákat? — Már 24 éve. — Az édesapjától tanulta? — Nem, ez a munka nem apáról fiúra száll, a szakma örökíti tovább. A régi öregektől, kerékgyártóktól és ácsoktól lestem el a fogásokat húszéves koromban. Eleinte, úgy jó három évig, csak segédkeztem a mestereknek, később aztán a társaimmal dolgoztam önállóan. Sajnos, ők szép las- . san elmaradoztak mellőlem, és mára már csak én foglalkozom vele. — És az utánpótlás? — Talán a fiam és a keresztfiam. Ők rendszeresen segítenek nekem, majd elválik, hogy megszeretik-e vagy sem. — Sok munka van vele? — A tényleges munka mindössze nyolc óra, de a száradási időt is beleszámítva másfél nap alatt készül egy fejfa. — Mi a fortélya? — Végy egy jó nagy, öles fát. Lehetőleg görbét, mert az jobban kiadja a fejfa ívét. Mérd le a részeket, úgy mint fejrész (110-100-90 centiméter), táblarész ( 90-85-80 centiméter) és tőrész (egy méter). A táblára kerül az írás, a tőrész pedig a földbe kénül. Ezután bárddal add meg a formáját. Vágd be a táblát, majd faragd le a fej és a talp egyik oldalát. Ha ez megvan, fordítsd át a fát a másik oldalára, és faragd le a megmaradt részeket is. Díszítsd ki a fejrészt az úgynevezett magyar bajusszal, majd fáradt olajjal kend át az egészet. Ha megszáradt, fesd le. Ezután már csak a szöveg megírása maradt hátra. — Mindig van raktáron kész kopjafa? — Ha tehetem, előre dolgozom. Nálunk ugyanis az a szokás, hogy temetéskor már a fejfát is felállítjuk. — Mióta temetkeznek így? — A legrégebbi fejfa 1880- as, de a legújabb kutatások szerint több mint háromszáz éve ez a szokás. — Hány fejfa lehet most a temetőben ? — Úgy 800-900, pontosan nem tudnám megmondani. — Ebből hányat készített Ön? — Ha azt vesszük, hogy évente átlagosan 12-14 fejfát faragok, akkor a 24 év alatt csaknem háromszáz került ki a kezeim közül. — Meddig még? — Ameddig bírom, meg hát amíg nem lesz utánpótlás. Nem szeretném, ha velem együtt a szakma is kihalna... Úri Mariann Fejfák készülőben Szilárd burkolat, zöld környezet A kocsordi Kraszna-hídnál van egy üzem, amelyről előző tulajdonosai már lemondtak, mint gazdaságosan nem üzemeltethető egységről. Akkor jött egy vállalkozó, és alig több mint egy év alatt, ha nem is nyereségessé, de ráfizetésmentessé tette a telepet. — Az átszervezés miatt a vízügyi igazgatóságnál ez a betonelemekét gyártó részleg eladóvá vált — emlékezett Gergely Imre vállalkozó. Harmincegy évig dolgoztam ennél a vállalatnál. Az utolsó beosztásom üzemigazgató volt a mátészalkai szakászhoz tartozó' kocsordi telepen. Kézenfekvő volt, hogy a lehetőséget megragadtuk; és társaimmal mégvettük ézf aZ üzemrészt'. ;—Ami nem volt jó az eladó ■ 'vállalatnak, miért lett' sikeres az ön vállaíkózásábán? - 1 ’ — Azért volt egy hullámvölgy ennek a betonelemeket gyártó üzemnek az életében, mert a földek magántulajdonba adásának korábban volt egy pangó időszaka. Mostanra viszont kialakultak a kisgazdaságok. — Ez miért döntő az önök tevékenységére nézve? . — Olyan termékeket gyártünk, amelyéket. ezek a gazdaságok igényelnek. Ha kerítésoszlopot akarnak, akkor hozzánk jönnek, ha hidat építenek a földjük elé, ahhoz is itt kapják még a betongyűrűt, abban az esetben, ami- "kor kutat' ásnak az uborkaföldre, jöhetnek hozzánk kútgyű- rűért, aki a lakása előtt olyan megoldást akar, hogy a szatmári agyagban is tudjon szilárd úton menni eső idején, tőlünk viheti a járdalapot, fűbetont. Az utóbbinak még az is előnye, hogy környezetbarát, a burkolat szilárd, de a kör- nyezet zöld marad. — Gondolom, hogy csak a magán- gazdaságokból nem élné- . nek meg. — Zárt csatornák építésé-, hez, szennyvízelvezetési aknákhoz gyártunk elemeket, amelyeket főlég az önkormányzatok vesznek. Ebben most van egy kevés kereslet- visszaesés, amit más módon próbálunk pótolni. A szociális kedvezménynyel sokan építettek házat. Mi szállítottuk a kevert betont. Sok esetben régi lakást bontottak le, akkor mi toló-lapos markolóval elegyengettük a terepet. — Rendelkeznek a megfelelő gépekkel? — Ezt a munkát másként csinálni nem is lehetne. A munkafolyamatok nagyrészt gépesítettek, mert igen nehéz anyaggal dolgozunk. —Ez viszont csökkenti a személyzet számát... — A telep irányítását egy műszaki ember végzi, és hat fizikai dolgozónk van. — Terveznek-e profilbővítést? — Már a tervezésen is túl vagyunk. Ami hasznunk volt a tavaly április 20-i indulástól, azt befektettük egy oltott mész előállításához alkalmas berendezésbe. Már tervezzük építőiparral kapcsolatos kereskedelmi tevékenységünk kiszélesítését. Ehhez van másfél hektárnyi területünk. Természetesen ezek ellenére maradunk fő tevékenységünknél, a betonelemek gyártásánál. 1995. július 24., hétfő A kézbesítő halála Gávavencsellőre, pontosabban a vencsellői postához vitt az utunk, ahol Zöldi Józsefié hivatalvezető kezdett a közelmúlt tragikus történetének elmondásába. — Egyik munkatársunkat — Vajóczki István egyesített kézbesítőt — május 28-án, vasárnap, otthonában, kerti locsolás közben halálos áramütés érte. Mint kiderült, a tragédiát egy zárlatos konnektor idézte elő. A 35. évében lévő fiatalember három- gyermekes családját hagyta itt. a legkisebb gyermeke akkor volt három hónapos. Örökké emlékezetes, szomorú nap lesz ez a három Va- jóczki-gyerek számára — gondoltam, s minden bizonnyal ezt érezhette a község minden lakója. Önkéntes gyűjtésbe kezdtek az emberek, valamennyi utca koszorút rendelt, s rengetegen mentek végső búcsút venni az elhunyttól. Az emberek nagyon a szívükbe zárták a mindennapi újságot, levelet, nyugdíjat hozó kézbesítőt. — Valóban szeretette méltó ember volt István — mondja a hivatalvezető, s munkatársai is meggyőző fejbólintásokkal erősítik mindezt. — Nekünk is nagyon hiányzik, gondolhatja akkor a családját, az ottmaradtak minden támasz nélkül. Még ma is hihetetlen és elfogadhatatlan ez a szomorú história: ilyen könnyen vége egy ember életének? A koszorúk szalagjaira egységesen Aprily Lajos kifejező verssora került: „Csukott szemedbe már megmondhatom / egyszerű szóval: jó voltál nagyon”. Szegénynek nem volt semmiféle biztosítása, az összeadott pénz — ha átmenetileg enyhített is a család óriási gondján — csak csepp lehetett a tengerben. A szakszervezetünk által létrehozott önsegélyezési alap valamivel már több segítséget tud nyújtani. Paizs Lajosné Éviké intézkedett ez ügyben, hogy a család mihamarabb anyagi segítséghez jusson — fejezte be Zöldi Józsefné hivatalvezető. Lefler György Gondolatok a kispadon — Jöjjön, egyen egy kis meggyet! — csalogat Mariska néni a ház előtti kispadra. Naphosszat egyedül üldögél a kapu előtt, a szomszédok dolgoznak, nem érnek rá beszélgetni. Talán az esték és a vasárnap délutánok engednek számukra némi szabadságot. — Olyan tehetetlen vagyok — mutat felkötött karjára. — Pünkösd második napján elestem, és eltörtem a vállamat. A húgomhoz indultunk a menyemmel, megbotlottam a járda szélében, és el vágódtam. Az orrom is betört, a baleset után két héttel még látszott az úton a kicsor- gott vérem. A kórházban bekötöztek, begipszeltek, igazán rendesen elláttak. Tíz napig olyan fájdalmaim voltak, hogy az éjszaka egyik felét átaludtam, a másik felét meg végigordítottam. Még szerencse, hogy ez az ember megcsinál mindent: krumplit hámoz, mosogat, megfőz egy kis levest. Most adtam neki huszonöt forintot, hogy igyon egy kis sört. Megérdemli szegény. A gyermekeim nem érnek rá engem ápol- gatni, őrizgetni. Az egyik fiam nyaralni hozta volna a gyerekeit, de ilyen helyzetben nem tudtam őket vállalni. Sanyika fiamék is itt voltak pár hétig, már hazautaztak. Jó lett volna, ha most segítenek, a nagy munka idején... Nekik is dolgozni kell. — Mindenki a maga baját érzi... — Józsi fiamnak a fiát felvették az orvosira, most a kis barátnőjével leutazott a Balatonhoz, tolmácskodnak. Kétnyelvű gimnáziumba jártak, úgy tudnak németül, mint magyarul. Azt mondta, hogy jó pénzt keresnek, összegyűjti a tanévkezdésre valót. A könyv, az ellátás már rengetegbe kerül. Tündi unokám napközis nevelő. Lehetséges, hogy a létszám- csökkentések miatt őt is elküldik. Mondta, hogy nem bánkódik, egy kft.-hez hívják dolgozni, hatvanezer forintot ígérnek neki. — Jobban megéri, mint a pedagógushivatás... — Mindegy, nekem azt mondta, ha nevelőnek nem kell, megy a kft.-hez — ismétli mondandóját, mintha nem is szóltam volna. — Na, egyen még egy kis meggyet! Ide teszem ezt a kis vödröt, hogy közel legyen. Amikor visszamentünk az sztk-ba, már tiszta eleven lett a hasamon meg a csípőmön a bőr. Kövér vagyok, nem bírtam a fekvést, ahogy összegyűrődött a kövérségem, tiszta elevenné vált a bőröm. Szinte csordult a vér belőle. Az ápoló bekenegette, lekezelte, azóta rendbe jött, már nem fáj. Csak a vállam — sóhajt egy nagyot —, az már soha nem lesz ép. A templomba sem tudok eljutni, minden hónap elején gyónni szoktam. A baleset előtt voltam Máriapócson, ott gyóntam, áldoztam, még szerencse, mert azóta nem tudok menni a jó isten házába. Csak tudnék még dolgozgatni, csinálni valamit. Itt ülök a kapuban, mást nem tudok tenni. Ha valaki erre jár, idehívom beszélgetni. Sietnek az emberek, dohányt törnek, uborkát szednek, a jószágokat rendezik. Mi is sokat dolgoztunk az öreggel, de most már nem megy. A gyerekek is kirepültek, már maguknak dolgoznak. Egyedül maradtunk. Még szerencse, hogy ez az ember mindent megcsinál: mosogat, levest főz... de egyen már egy kis meggyet, ne menjen még! Kozma Ibolya
