Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-19 / 167. szám
4 1995. július 19., szerda Múlt és jelen UJ KELET Potsdam, 1945. július Három öregúr szentesíti a jövőnket P el évszázada, hogy a győztesek, Churchill, Truman és Sztálin döntöttek a második világháború veszteseinek jövőjéről. 1945. július 17-én Európa már elkezdte a romeltakarítást, az ázsiai dzsungelekben azonban még dörögtek a fegyverek. Ez volt a háttere annak az eseménynek, amely „potsdami értekezlet” néven vonult be a történelembe. De mi is történt a potsdami tó partján épült Cecilienhof-kastélyban? Erről beszélgetünk dr. Vargyai Gyula professzorral, a Hadtörténeti Intézet főigazgató-helyettesével. — A háború utáni nemzedékeknek akarva-akaratlanul meg kellett tanulniuk Teherán, Jalta és Potsdam nevét, mert az 1943-ban, 1945 februárjában majd júliusában hozott döntéseivel belépett az életükbe. Voltaképpen mit jelentett az egyik és mit a másik? Potsdam, a befejezett tények konferenciája — A két korábbi csúcskonferencia idején még tartott a háború, bár az erővonalak pontosan kirajzolódtak. Jaltára már az is tisztázódott, hogy miképpen érhet véget a háború. Sztálin, mint tudjuk, sürgette a második front megnyitását, és ez korábban nagyon fontos volt a számára. Az angolszászok azonban azzal is tisztában voltak, hogy ha nincs partraszállás, akkor a Vörös Hadsereg még mélyebbre jut Európában. Megnyitották tehát a második frontot, és ma már megalapozottan lehet állítani, hogy a teheráni, illetve a jaltai konferencia után a potsdami értekezlet teljesen felesleges. Ez ugyanis a „fait accompli”, a befejezett tények konferenciája volt. Sztálin meg is fogalmazta: „Nyugat-Németország önökhöz, Kelet-Németország pedig hozzánk tartozik... A német befektetések Romániában, Bulgáriában, Magyarországon és Finnországban a miénk. A többi az önöké.” Potsdam tehát szentesítette, amit a csapatok a harctéren elértek. — Milyen volt a tárgyalási stílus? A hozzáférhető jegyzőkönyvek szerint három úriember választékos modorban döntött sorskérdésekről, bár a jól fésült szövegekből előelőbukkan egy-egy politikai taposóakna. — Minthogy hangrögzítés nem volt, ezeket a jegyzőkönyveket erős kritikával kell fogadni. Tény azonban, hogy három, teljesen eltérő személyiség ült a tárgyalóasztalnál. Churchill nagyon okos volt, de gyakran rögtönzött, és a felkészültsége, itt, ezen a konferencián nem érte el sem Trumanét, sem Sztálinét. Az a véleményem, hogy közülük Sztálin tudta a legpontosabban, mit akar. Higgadt volt, még Churchill sem hozhatta ki a sodrából. Viszont olyan dialógusokra kényszerítette az angol miniszterelnököt, hogy az a türelmét is elveszítette. Az angol történetírás szerint Truman felkészületlen volt. Ez nem igaz, környezetének egyes tagjairól inkább elmondható. — Az események meglehetősen gyorsan igazolták, hogy a szavak, a jegyzőkönyvi szövegek mennyit érnek. A külügyminiszterek tanácskozása után például rögzítették: „...a szövetséges sajtó képviselői teljes szabadságot élveznek majd abban, hogy tudósításokat küldhessenek külföldre a romániai, bulgáriai, a magyar- országi és a finnországi eseményekről.” A sajtószabadság témájában, mint tudjuk, ez a jéghegy csúcsa lehetett. Sztálin: „Az újságírókat ki kell dobni” — Nem, ez még a csúcsa sem volt a jéghegynek. Már a tárgyalásokon kitűnt, hogy ha komolyabb nézeteltérések merültek fel, akkor nem cáfoltak, helyette az ellenfél módszereit kritizálták. Sztálinból időnként a diktátor személyiségjegyei is előtörtek. Július 18-án például Churchill közölte: 180 csalódott újságíró várja, hogy mondjanak nekik valamit. O — minthogy mindent megragadott a szereplés érdekében — fel is ajánlotta, hogy sajtókonferenciát tart. Sztálin erre azonnal kérdéssel válaszolt: „Ki engedte ide őket? Hiszen ez több, mint egy század... Azonnal ki kell dobni valamennyit!” — Maradjunk még Sztálin személyénél. Ismeretes, hogy 17-én jelent meg először a tárgyalóasztalnál, és rögtön azt mondta: Hitler életben van! Ma már pontosan tudjuk, hogy ekkor már teljesen megbizonyosodott a Führer haláláról, hiszen az általa megbízott különleges csoport nemcsak kiásta a maradványait a berlini bunker udvarából, hanem Moszkvába is vitte azokat. Vagyis előtte volt az egyértelmű bizonyíték, Hitler fogsora. Mi vezérelhette Sztálint e kijelentésében? — Ez engem is foglalkoztatott, és a választ abban látom, hogy Sztálin a Hitler-problémát összekapcsolta a Franco-rend- szer megbuktatási szándékával. Arra célzott ugyanis, hogy a Führer Spanyolországban bujkál. S minthogy ő már az első kétoldalú amerikai—szovjet megbeszélésen felvetette a Franco-problémát, nevezetesen azt, hogy a rendszere veszélyt jelent, a Hitlerre vonatkozó közléssel voltaképpen a spanyol diktátor nemzetközi helyzetét akarta nehezíteni. —A hozzáférhető okiratokból, visszaemlékezésekből milyen mértékben tükröződik, hogy a világ vagy legalábbis Európa totális felosztását szentesítik Potsdamban? A vasfüggönyt már leeresztették... — Ez már a konferencia előtt sem volt kétséges. Az angol miniszterelnök ugyanis az amerikai elnöknek küldött táviratában azt írta a szovjet szándékról: „Vasfüggönyt húztak... nem tudjuk, mi történik mögötte. Nincs kétség, hogy a Lübeck—Tneszt—Korfu vonaltól keletre minden a kezükbe kerül.” Ebből a szempontból a potsdami konferencia teljesen felesleges volt. — Magyar vonatkozásban mit jelentett Potsdam? Arra gondolok, hogy a tárgyaló- asztalnál fölmerül-e olyan részletkérdés, amelyet csak később ismerhettek meg a kutatók. — A mi szempontunkból sem jelentett mást az ötven évvel ezelőtti konferencia, mint a jaltai döntések megerősítését. Az a véleményem, hogy Sztálin nem is törekedett egyébre, mint hogy a Jaltában hozott határozatokat még egyszer rögzítsék, hiszen a két értekezlet között elnökváltás volt az Egyesült Államokban — meghalt Roosevelt, a korábbi tárgyalópartner—, Churchill pedig megbukott az angol választásokon. — A potsdami értekezlet jegyzőkönyvében szerepel a mondat, amelyről a legjobb, amit elmondhatunk, annyi, hogy a diplomácia virágnyelvén megfogalmazott semmi. Az igazságos és tartós béke megteremtésének eltökélt szándékáról van szó. Mit gondol, Sztálin, Truman és Churchill tudta, hogy ez nem cselekvési program, hanem csupán a történelemnek szóló utalás? — Azt hiszem, Sztálin esetében egyértelmű igen a válasz. A szándékaiból már akkor kitűnt, hogy nem illeszthetők bele ebbe a diplomáciai megfogalmazásba. De Truman sem volt annyira naiv, hogy ezt ott és akkor komolyan gondolhatta volna. Churchill pedig már jelezte a vasfüggöny létét, igaz, bizalmasan. Nem hiszem, hogy ők, hárman, az elvégzett munka sikerélményével keltek fel az asztaltól a tárgyalások végén. Hiszen Truman nem befejezettnek, hanem elnapoltnak nyilvánította a konferenciát azzal, hogy majd Washingtonban találkoznak. Amire az ateista Sztálin csak ennyit mondott: „Ha Isten is úgy akarja.” A folytatást ismerjük. Meddig tarthat a szerencsénk? A járványügy nem lehet pénzkérdés A világ járványügyi helyzete kritikus, a fertőző betegségeket sok országban nem tudják féken tartani. Minket azonban eddig elkerültek a rettegett járványok. Ilyen szerencsések lennénk? Dr. Straub Ilona, a Magyar Higiénikusok Társaságának főtitkári tisztét is betöltő járványügyi szakember szerint nem szabad a szerencsénkben bízni. — Tapasztalható: egy sor komplex tényező hatására ismét felbukkannak régi és megjelennek új fertőző betegségek. Diftéria, HIV. AIDS, kolera, tbc szerepel a „repertoárban”, és nagy tévedés azt hinni, hogy mindez — mivel tőlünk távol van — megáll az országhatárnál. Vagyis: minket nem veszélyeztet. A Föld bármely része ki van téve a járványok veszélyének, és éppen ezért van szükség világszerte a fertőző betegségekkel, a közegészség- üggyel összefüggő infrastruktúra meg-erősítésére — szögezi le dr. Straub Ilona. —Nálunk milyen lépések történtek ezzel kapcsolatban? — Nemrég készítettünk átfogó értékelést hazánk közegészségügyi helyzetéről és a legsürgetőbb teendőkről. Az 1960- tól 1988-ig és 1989-től napjainkig tapasztaltakat külön is összegeztük. Legfontosabb megállapításaink a következők voltak: az első időszakban a klasszikus higiéné és járványügy területén jó eredményeket sikerült elérni, míg a krónikus, nem fertőző betegségeknél igen kedvezőtlen helyzet alakult ki. Ennek következtében kerültünk „dobogós helyre” a halálozási arányt tekintve, és az életkilátásaink is ezért tarthatók siralmasnak. Viszont járványügyi helyzetünk még nemzetközi összehasonlításban is kedvező volt. Sikerült visszaszorítani sok, korábban terjedő betegséget, így például a szexuális úton terjedőket, csökkenteni a tbc-t, javítani a település-higiénés helyzetet, megelőzni az ente- rális fertőző betegségeket. — Minden bizonnyal nagy erőfeszítések árán... — Elsősorban az akkori kormányzat anyagi ráfordításai tették lehetővé, hogy a Köjálhálózat és az országos higiénés intézmények — közöttük a mi társaságunk is — részt vegyen a megelőző tevékenységben, és nemzetközi mércével mérve is példamutató oltási védőprogramok alakulhassanak ki. Ez a munka nem látványos, a háttérben folyik, és kedvezőtlen hatása csak akkor érzékelhető, ha nem végzik vagy rosszul csinálják. Akkor elszabadulhat a veszély, és a fertőzés megállítása sokkal nehezebb, valamint költségesebb is, mint megelőzése. —Miként alakult a helyzet a közvetlen közelmúltban? — Az 1989—95 közötti időszakban a politikai és gazdasági átalakulás kísérőjeként megjelent a munkanélküliség, a hajléktalanság, jellemző lett az elszegényedés. Egyre többen maradnak ki az egészségügyi ellátásból, nő a járvány gócok kialakulásának kockázata. Ennek észlelhető jelei: a tbc-s betegek számának növekedése, az AIDS terjedése. Szomszédainkban, a volt szocialista blokk több országában már katasztrofális járványügyi helyzet alakult ki. A fellángoló járványok (kolera, diftéria), a hazánkat érintő menekülthullámok a fertőző betegségek behurcolá- sának lehetőségét is magukban rejtik. A demokratizálódó közélet körülményei között a közegészségügyi érdekek érvényesítése sem valósítható meg a régi módszerekkel. Sokkal munka- és pénzigényesebb egészségnevelési és szervezési módszereket kell alkalmazni a jövőben. —Akkor hát miként tovább? — A ténymegállapításokon túl javaslatokat is tettünk, melyeknek lényege: számoljon az egészségügyi kormányzat azzal, hogy a katasztrofális járványhelyzet kialakulásának nálunk is van esélye! Ha a korábbi sikeres védekezést folytatni akarjuk, az anyagi és humán erőkkel sem lehet takarékoskodni ezen a területen. Nagy árat fizethetünk, ha az ország a közegészségügyi-járványügyi helyzetet tekintve „bal- kanizálódik”. És ha ez bekövetkezne, európai integrációnkat is nagymértékben hátráltatná. Mi történt a magyar titkosszolgálati iratokkal? Az egykori titkosrendőrségi iratok ma már szinte senkit nem érdekelnek Kelet-Európábán, és ez így van Magyarországon is — írja a Die Welt című lap keddi számában. Budapesten senkit nem izgatott fel különösebben, amikor a közelmúltban kiderült, hogy az egykori állambiztonsági iratok szinte már alig léteznek — állapítja meg budapesti keltezésű cikkében Boris Kalnoky. Majd arról ír, hogy a térségben Magyarországon kívül aligha van még egy ország, ahol az elmúlt években a titkosrendőrségi iratokkal kapcsolatos leleplezések olyan csekély szerepet játszottak. Ennek egyik oka, hogy Magyarországon a rendszerváltozásról kerékasztalnál állapodtak meg. Ami ott elhangzott, annak egy jó része még ma sem ismert. Tény, hogy az akkori kommunisták az irattárak révén néhány reményteli demokratának komoly nehézséget okozhattak volna. A legjobban azonban a kommunisták féltek egy utólagos iratfeldolgozástól. Mindkét fél érdekében állt az az egyezség, amely szerint egyik sem árt a másiknak, és cserébe békésen, szabályozottan zajlik le a rendszerváltozás — írja a berlini lap. A konzervatív Antall-kormány, amelyet heves antikommunizmus jellemzett, nem nyitotta ki a dossziékat, bár Antall József tudta, mi van bennük, és két alkalommal fel is használta tartalmukat a saját táborán belüli politikai ellenfelek fél- reállítására — hangzik a cikk. A szerző szerint a polgári kormány 1994 elején — amikor már pontosan tudta, hogy elveszíti a választást — gondoskodott arról a törvényről, amely szerint a közélet szereplőit egy bírói testületnek kell átvilágítania. Ez egy kakukktojás volt az új kabinet számára. A lap a továbbiakban beszámol az átvilágító bírók körüli vitáról, és végül arra a megállapításra jut, hogy pragmatikus szempontok alapján tolják háttérbe az állambiztonsági iratok ügyét, de ez a múlt érdesebb jelenségeinek feledésbe merülését jelenti. A cserkész-világtalálkozóra kerékpáron Hetven magyar cserkész vesz részt az augusztus 1-11. között a hollandiai Drontenben rendezendő cserkész-világtalálkozón. Közülük nyolcán kerékpáron teszik meg Kőszegtől a mintegy 1500 kilométeres utat. A Íó—22 évesekből álló kis csapat kedden reggel indult a 11 naposra tervezett útra a történelmi városból. Úgy számítják, hogy naponta 120 kilométert pedáloznak. Szállásuk cserkészcsapatoknál, valamint az útba eső plébániákon lesz. A bicikliseket egy személygépkocsi kíséri. A költségeket — mintegy 250 ezer forintot — szponzorok fedezik.
