Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-08 / 158. szám
12 1995. július 8., szombat Regény, interjú UJ KELET ÜZDinDCT \ Samuel D’ Etbourg OilcacEZD lüétta I m lett I. fejezet Semmihez sem hasonlítható szép, nyár eleji nap volt. A délutáni fények bearanyozták a Szajnát, a friss szél tovaűzte a város fölött szüntelen lebegő füstös ködöt. A parkok fái már zöldellni kezdtek, a nők, a szépek és fiatalok — éppúgy, mint a már őszbe hajlók — levetették a vastag ruhákat, s arcukat, keblüket kitárták a nap simo- gatásának. Nem véletlen hát, hogy amikor Jean-Pierre Durand felügyelő kilépett a rendőrség Quai d’ Orfévres-i palotájából, jókedvre derült. Egész nap írásos munkával foglalkozott, restanciáit tette rendbe. Utálta ezt: a papírszagú iroda, a sötét szobák poros levegője mindig letörte. Most, amikor kilépett a kapun, mélyet lélegzett. Egy pillanatig tétovázott, merre is induljon? Szívesen sétált volna a Szajna partján hazafelé, de volt valami, ami mindig elcsábította: a Marché aux Fleurs, a virágpiac. Arra vette hát az útját, rácsodálkozott a még délután is teljes pompát mutató térre. Nézte az orgonákat, a kaktuszokat, a rózsákat. Beszívta az illatot, és amikor Rose asszony standjához ért, magától értetődő mozdulattal vett ki a vödörből egy szál virágot, s a gomblyukába tűzte. — Vigyen még, felügyelő úr! — mondta az asszony. — Biztos, hogy megörül majd a szívszerelme, ha meglepi egy kis virággal. Jean-Pierre barátságosan intett az asszonynak. Ismerte jól, a fiának volt valami ügye jó pár éve, s akkor ő derítette ki, hogy nem a fiú a bűnös. Azóta az asszony hálás neki, nem győzi elhalmozni kedveskedéseivel. De Durand nem vitt virágot, hiszen nem is volt kinek. — Méghogy a szívszerelmemnek — mormogta maga elé, amint egy kis kerülővel a Pont Neuf felé vette az útját. Dúdolgatott magában egy dalt, és azon gondolkodott, miért is nem jutott neki sosem igazi nagy szerelem. Igaz, kapcsolatait mindig megrontotta, hogy nem ért rá. Hol a szolgálat vette el az idejét, máskor maga unt rá az alkalmi kalandokra. Pedig kedvelték a nők, ezt a rendőrségen is tapasztalta. No, meg fiatal, kezdő rendőr korában, amikor egy-egy mont- martre-i razzián a széplányok környékezték meg! De hát, az igazi eddig még nem jött el, s talán nem is baj. Durand gyakorta érezte úgy, hogy munkáját zavartalanabbá végzi így, mintha gyerek csüngene rajta, asszony nyúvasztaná, hogy miért megy éjjel is, meg hogy kell a pénz a háztartásra. Szóval szívszerelem az nincs — morfondírozott, s közben lassan átballagott a hídon, hogy aztán a Boulevard Saint Michel felé vegye az útját. — Most hazamegyek, olvasok, este elmegyek valahová, élvezem, hogy van egy szabad napon — gondolkodott magában. Mert az ilyen nap ritka. Jean Pierre sikeres felügyelő, akit rendre komoly ügyekkel bíznak meg. Miután sem családja, sem senkije, így aztán neki jut a plusz ügyelet, ő vállalja kollégái helyett a vasárnapokat, az ünnepeket, ha megkérik. De most fáradt, egy nehéz ügy van mögötte. Tervez- getés közben ért el a Café Clunyig. Törzshelye ez a kávéház, jó pár éve ide tér be hazamenet, — Egy nizzai saláta, egy hideg tej — rendelkezik bérit a tulaj meglátván a felügyelőt. Jean Pierre egy Le Monde-ba mélyed. Olvasni kezd. Kávéházi kutyája, egy skót juhász, Sybelle, a lábai mellé telepszik. Tudja a kutya, hogy jut neki egy hal és pár szem cukor. A felügyelő otthonosan elhelyezkedik, olvas, s közben észre sem veszi, hogy a szomszéd asztalnál két nő figyeli. Mert Jean- Pierre olyan férfi, akit a nők megnéznek. Magas, 180 centin felüli. Orra görögös, szépen ívelt szája van. Nem szép, inkább férfias, aki azzal hat, hogy esze ágában sincs hatni a nőkre. Fekete haja és kék szeme érdekes ellentét, s ami még figyelemre méltó, az szép, elegáns keze. A felügyelő ellazul, élvezi a körülötte lévő forgalom monoton zaját, a kávéházi hangokat, a semmittevést. Miközben felnéz az újságból, szeme megpihen a régi templomromokon, melyeket bearanyoznak a lemenő nap sugarai. Csodálatos ilyenkor ez a környék. A Sorbonne diákjai csapatostól lepik el az utcát, a zöld buszok egymást követve fordulnak ki a Boulevard Saint Germainről, csinos nők korzóznak a BouT Mich'-en. A felügyelő ilyenkor mindig visszaképzeli a régi szép időket, amikor még maga is diák volt, s naponta erre rótta az utat. Régésznek készült, csak az utolsó évben döntött úgy, hogy felveszi a jogot, s rendőr lesz. — Rokon szakma — mondta a professzora, aki nagyon szerette —, csak annyival jobb, hogy a régész csak hullát talál, a rendőr tettest is. Jean-Pierre akkor kicsit szégyellte magát, de aztán elragadta a szenvedély, s egy szép napon ott állt, kezében a rendőrtiszti iskola papírjával. Tanulmányai alatt volt sarki rendőr, majd egy kerületben dolgozott . s csupán négy éve került a Quai d' Orfévres-re, az aranyművesek rakpartjára, a Palais Justice épületébe. Hiába, fut az idő, már harminckét esztendős. Kialakulnak az ember szokásai, olyanok, mint ez a kávéház is, ahová több mint hat esztendeje jár — feltéve, ha jut rá ideje. A közelben van a lakása, a Rue Madame 8. alatt. Jó séta innen, az ember kikerül a Rue de Vaugirard-ra, és onnan a harmadik sarok. Csendes utca a Luxembourg park közelében, ahol minden mindig olyan békés. Most csak üldögél, olvas, fel-felnéz, igyekszik mindent elfelejteni, ami a munkájával függ össze. Kell néha az ilyen kikapcsolódás. Közben eldönti, hogy az estét otthon tölti, nem megy ő sehová. Egy kis egyedüllét jól jön, hallgat pár kazettát, szép, csendes muzsikát, közben olvas. Jean-Pierre érdekes ember volt. Lezser eleganciája, férfias külseje tetszetős burok volt, ami mögött egy igen mélyen gondolkodó ember rejlett. Sosem lett belőle kemény öklű zsaru. Szerette az olyan ügyeket, ahol a fejét használhatta, ahol a logika győzött. Kétségtelen, ilyen példák vonzották erre a pályára. Maigret, Poirot alakjai érintették meg, és mindig utálta azokat, akik ordítva, öklüket fitogtatva akarták pótolni azt, ami hiányzott a fejükből. Mert ne is tagadjuk, ilyen rendőr is van, igaz, egyre kevesebb. A felügyelő intelligens embernek számított társai között is, sokan csak professzornak szólították. De hát tehet ő róla, hogy mindig érdekelte a tudomány, a művészet? Szükségszerű, hogy valaki csak a szakmája rabja legyen? Nem lehet véletlen, de sok olyan ügyet testáltak rá, amikor értelmiségiek körében kellett nyomozni, bevonták egy- egy képlopási ügybe, és — ez dicséretnek számított — kollégái is gyakorta kérték tanácsát és segítségét, ha olyan dolgot nyomoztak, ahol a mind terje- dőbb intellektuális bűnözés nyomai tűntek fel. Lapozgatta az újságot. A világpolitikai hírei kevéssé izgatták. Elolvasott egy kellemes cikkecskét, megnézte, mit írt az újság az Opera terveiről, volt egy Aznavour-interjú, ami tetszett. Meglepetéssel vette észre, hogy a Monde publicistája egy olyan bűnügy utáni gondolatait mondja el, amelyet ő vizsgált és nyomozott ki. Nem volt hiú, de kimondottan jólesett: munkáját úgy értékelte a szerző, hogy az hasonlított a hieroglifák megfejtéséhez, ami a mai napig bravúrnak számít. Mintha az újságíró tudta volna, hogy ennél szebbet nem is mondhat, írhat egy régészből lett rendőrről. Kért még egy kávét, elégedetten rágyújtott egy Caporalra. ami ritkán esett meg vele. Mert Jean- Pierre elvben abbahagyta a dohányzást. s csak olyankor gyújtott rá, ha nagyon izgatta valami, vagy ha váratlan öröm érte. Nos, időnként mindkettőből kijutott neki, így aztán a leszokás igencsak részleges volt. Elméletet persze ő is gyártott erre. mint minden leszokni nem tudó; beszélt a mérsékletről, a jó emésztésről, a felszabaduló gondolatról. Tény, hogy törekedett, de mérsékelt sikerrel. Most is jólesett a cigaretta. Mélyet szívott, hátradőlt a székén, és meg- békélten nézte a világot. — Olvasta, felügyelő úr? — Mit? — fordult a tulajhoz, aki hosszú kötényben állt az asztala mellett. — A szép cikket, ami önről szól. — Hja, a Monde-ban? Igen. Tisztességes. — Mindig mondtam, hogy ön híres vendégünk — bókolt a tulajdonos. — El is jött az ideje annak, hogy felírja az autogramját a belső terem falára. — Maga viccel, Marcel, csak nem gondolja, hogy Sagan, Beauvoir asszony és Sartre mellé szemtelenkedek? Talán majd, ha valóban híres leszek. De hallott már maga halhatatlan zsaruról? — Felügyelő úr, nem viccelek. Csak maga nem veszi észre, hogy mindenki ismeri és csodálja. Nem is tudom, milyen rendőr maga. — Na látja. Rossz. Maga mondta. A pincér sietett az asztalhoz. — Felügyelő úr! Telefonhoz kérik. Jean-Pierre bosszankodva állt fel. Ilyenkor bánta, hogy kollégái ilyen jól tudják, hol kell keresni. Együtt is szoktak idejönni, főleg akkor, ha későn este végeznek. De hogy most is utolérik, az bosszantotta. Lement a kávéház alagsorába, oda, ahol a toalettek előcsarnokában a telefon állt. — Durand! — De jó, hogy megtalálom, főnök — hallotta a vonal végén kiváló helyettese, Michel Corvisart hangját. — Az öreg üzeni, hogy magának adott egy cuki kis ügyet. Úgy néz ki, hogy gyilkosság. Alain Savual a XVI. kerületből kérte, hogy lépjünk be. Valami gyanús neki. Már elküldtem a kocsit. (folytatjuk) Wm -"T' -iS ........' ' íj Sok-sok gonddal, de működik a város (folytatás a 7. oldalról) O Milyen a kapcsolata az újságírókkal? — Jó. Komolyan veszem a sajtószabadságot. Az más kérdés, hogy ha valami nem tetszik, azt szóvá teszem, de részemről ezzel le van tudva a dolog. O Régebben nemcsak szóvá tette, hanem rögtön írásban is reagált a dolgokra... — Az egy egészen más időszak volt. A rendszerváltás idején néhányszor helyre kellett tenni a véleményeket. Nem tudtam szó nélkül hagyni azokat az igaztalan vádakat, amelyek engem és a munkatársaimat értek. Nem volt „halászó, vadászó, italozó” senki a hivatalban. Ezekre reagálni kellett. Ma úgy érzem, ha valamit a sajtó megír, azt el kell viselni. Sokszor igaza van az újságírónak, ha kritizál, és akkor azzal miért vitatkozzam? Persze, ha ma írná valaki a hivatalról, hogy „halászó, vadászó, italozó” társaság, akkor ugyanúgy szóvá tenném. O Hogyan értékeli a megye és a város közös munkáját? Mennyire elégedett az egyeztető bizottság munkájával? — Jól indultak az egyeztető tárgyalások, eredményesek is voltak, de látok néhány területen problémát. Bízom abban, hogy ezen rövidesen túl leszünk, és jó megállapodásokat tudunk kötni. Sajnos néhány település részéről megfogalmazódik egyfajta Nyír- egyháza-ellenesség. Pedig azt mindenkinek tudnia kell, hogy Nyíregyháza és a megye együtt egy egész. Egymás kárára nem szabad fejlődni. Nem gyanakodva kellene egymásra nézni, hanem egymást kellene segíteni. És én ezt komolyan is gondolom, így is cselekszem. Amikor például eljárok az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került települések ügyében, akkor nem Nyíregyháza miatt megyek. A megyeszékhelynek nincs ilyen pályázata. Úgy érzem, hogy Nyíregyháza is gazdagabb lesz azzal, ha a megye települései gazdagodnak. OMi a helyzet Sóstóval ? Bizonyára ön is tudja: sokan a szemére vetik, hogy korai volt optimistán nyilatkozni az üdülőterülettel kapcsolatban áprilisban... — Utólag el kell ismernem, hogy igaz a megállapítás. Januárban kezdődtek el a tárgyalások, én sokáig senkinek nem nyilatkoztam. Az első alkalommal, amikor úgy tűnt, hogy létrejön az egyezség, annyian kérdeztek, hogy nem tudtam kitérni az újságírók elől. Például ebben az esetben a koalíció részéről nem kaptam meg azt a támogatást, amit az előzetes megbeszélések során érzékeltem. Ma kialakult egy helyzet, amit kezelni kell. Több alternatívát kínálunk a képviselőknek az augusztusi közgyűlésre. O A vízközművek átadása közben kialakult „háborút” megnyerték a szolnokiakkal szemben, de még egy csata a megyén belül hátra van. Mikor zárul le a Nyitvicsav—Ke- letvíz-ügy? — A TRV elleni eredményes fellépés az előző és a jelenlegi közgyűlés sikere. A vízközmű átadásában-átvéte- lében nagy szerepet játszott a VAB és a Nyitvicsav vezetősége is. Mindenkinek köszönöm a közös munkát, a jó együttműködést. Őszintén remélem, hogy a Nyitvicsav és a volt Szavicsav (ma Keletvíz) közötti ellentéteket is ilyen eredményesen meg tudjuk oldani. A megyei és a nyíregyházi ön- kormányzat az ügy tisztázására közös bizottságot hozott létre. Én örülnék, ha a vagyon- osztozkodás felülvizsgálata során senkiben sem maradnának kételyek. Nem hiszem egyébként, hogy az egységes megyei vízmű vállalatot ú jra létre lehetne vagy kellene hozni. J Tanácselnökként vagy polgármesterként könnyebb irányítani a várost, szétnézni a város életét? — Mind a kettő nehéz, de nem lehet összehasonlítani. Tanácselnökként '87 után volt egy nagyon jó időszakom. Ekkor a párt már nem szólt bele a vezetésbe, önállóak voltunk. Baja Ferenccel mint helyettesemmel nagyon jó szinkronban, eredményesen tudtunk együtt dolgozni. Az 1987- 88-as időszak felejthetetlenül szép emlékként maradt meg bennem. A rendszerváltást megelőző évek nagyon nehezek voltak, '89-ben és '90-ben nem tudtam elfogadni, hogy bűnbaknak kiáltottak ki bennünket, és nem is értettem, hogy miért.. Ma már történelem, elmúlt... A nehézségek ellenére is sajnálnám, ha annak az időszaknak nem lettem volna cselekvő részese. Ma más a helyzet. A munkánk nehézségét az adja, hogy évről évre rosszabb feltételekkel próbáljuk a városlakóknak változatlan vagy jobb színvonalon nyújtani a szolgáltatásokat, az ellátást, a fejlesztést, amit megszoktak, amit elvárnak. Q Fia idén (decemberben újra lennének önkormányzati választások, vállalná-e újra a megmérettetést? — Nagyon szeretem a munkámat csinálni; hogy milyen színvonalon végzem, majd a városlakók minősítik. Azt gondolom, hogy igen, újra vállalnám a megmérettetést. ÜTegyükfel, hogy Nyíregyháza kap hirtelen egymilliárd forintot. Mit építene belőle? — Sok pénzt fordítanék a munkahelyteremtés támogatásán sok utat építenék, például a Tiszavasvári—Tokaji utat összekötő utat, a Sóstóhegyi utat, a Kis és Nagykörút hiányzó szakaszát. Rendkívül fontosak az utak, a fejlett úthálózat, a lakásépítéstől kezdve a környezetvédelemig és a biztonságig sok mindent jótékonyan befolyásol. Na és természetesen támogatnám Sóstó fejlesztését, a bokortanyák ellátását. Mindehhez sajnos nagyon kevés az egymilliárd forint. QKöszönöm a beszélgetést.
