Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-06 / 131. szám
U J KELET Megyénk életéből 1995. június 7., szerda3 Zsófi néni elment Ki az úr Csengerújfaluban? A másik oldal Ha benyitok a lakásom ajtaján, az ő képe tárul elém. Az akkor még falusi főutca Nagyhalászban a kis templommal, kis házakkal. A mű lelkét az előtérben lévő jámbor juhnyáj a furulyázó juhásszal és a pulikutya adja. Idilli kép, mely régen lehetett Halászban, talán Zsófi néni fiatal lánykorában. Ha meglátom a képet — naponta el sem kerülhetem —, eszembe jutnak az emlékezetes beszélgetések. Vittünk neki néhányszor papírt, festéket, ecsetet. Ilyenkor egész délelőttöket elbeszélgettünk. Sanyarú életét ő minden nehézségével oly alázattal viselte, mint akinek ez előre elrendelt sorsa. Mindenkor örömmel mutatta újabb képeit. Egyszer rossz hír jött Nagyhalászból: Zsófi néni lábát törte. Combnyaktörést szenvedett, sokáig volt kórházban. Amikor hazakerült, mankóval közlekedett kis házában. Mutatta legújabb festményét. Egy fekete madár, talán varjú lehetett, törött szárnyai mankóval alátámasztva. „Ez én vagyok — mondta — de szárnyra kelek még!” Festett még, de intenzitása, életkedve alábbhagyott. Képeit a Kecskeméti Naiv Művészek Múzeumában láttam legutóbb. Amíg festhetett, örömet, lelki kielégülést talált benne. Ismét kórházba került, házacskája elárvult. Életének jellemző mozzanatait megörökítette az Elrejtettem, megégettem című, többször díjat nyert film, számtalan cikk, és Bánszky Pál könyve: A naiv művészet Magyarországon. No meg több mint száz festménye, grafikája. Most, a napokban jött az újabb szomorú hír: özvegy Bácskái Andrásné Láda Zsófia, a népművészet mestere 85 éves korában meghalt. Élete, törékeny alakja néhányunk számára, akik ismertük, több mint megőrzött emlék. Bahor József Néhány hete levelem érkezett a szerkesztőségbe. Tárgya: reagálás az Új Kelet Megyénk életéből rovatában 1995. április 12-én megjelent Új választás című cikkre. Ebben a Csengerújfalu vezetésében létrejött éles szembenállás okait kutattuk. Egy elmérgesedett hangulatú önkormányzati ülés után kérdeztük meg az okokról és következményekről először az egyik oldal képviseletében dr. Forási Tibor háziorvost, majd másnap Király András polgármestert. Mivel utóbbi interjúalanyom már a doktor úr által elmondottakra is reagálhatott, Forási úr levélben kérte — joggal — a viszontválasz lehetőségét. Terjedelmi okok miatt azonban csak részleteket tudunk közölni leveléből. „Az előzmények mind önnek, mind az olvasónak — bár a környéken nagyon sokan ismerik a történetet — érdekes újdonságot jelenthetnek.” — írja bevezetőjében. A polgármester úr, miután javaslatomra a testület átminősítette tiszteletdíjasból főfoglalkozású polgármesterré, minden lehetőséget megragad, hogy az addigi normális emberi kapcsolatunkat megmérgezze, szétzúzza, lehetetlenné tegye. Néhány példa a kalóz-, obstruktiv és szabotázs-, törvénytelen akciókra:- Folyamatos lejáratással, gyalázkodással ellenem fordította a barátaim, szomszédaim és betegeim egy részét. Például többször azt állította egyes betegeknek, hogy én nem járulok hozzá, hogy az illető személy segélyt vagy közgyógyigazolványt kapjon. Az ilyen ügyeket ’93 okt. 1- jétől egyáltalán nem állt módomban befolyásolni, mert lemondtam — éppen a személyes ellentétek miatt — az alpolgármesterségről, a népjóléti bizottság vezetéséről, tagságáról, és 9 hónapig folyamatosan táppénzen (többször kórházban) voltam — sajnos — azért, hogy „akadályozzam az egészségügyi ellátást”. Tanulságnak néhány érdekesség: — távollétemben leltároztak (ért voltam a leltárfelelős!), — új dolgozót vett fel a rendelőbe a polgármester a megkérdezésem nélkül, — ez a dolgozó — aki nyugdíjas és a legjobb szomszédunk — a szó nélkül nyugdíjba küldött feleségem helyére állt be, — ezek után kizárnak a rendelőmből, lelakatoltatja a lakásátjárót, háromszor cserélteti le a rendelői zárat, pedig nálam kulcs sem volt! Jelenleg a rendelőhöz 5(!) kulcs van kiadva. Már nekem is van meg a polgármesternek is. Hónapokig éjszaka is csak az udvaron át tudtam a rendelőbe bejutni. Ez a kizárás azért érdekes, mert a klinikáról hazatérésem napján — különös ajándékképpen — LESZERELTETTE A TELEFONOMAT drága községi pénzért ( refrénje: két kihúzott üres zseb, és „nincs mibül!”. Tizenkét hónap után állt helyre a régi rend, ismét drága közpénzen. Jutalmakat is kaptak munkatársaim, melyek egy részét a többletmunkáért valóban megérdemeltek. Ezek kiosztása részben távollétem alatt, részben aktív működésem alatt történt, de mindig a hátam mögött, tájékoztatásom nélkül, nemhogy javaslatomra!!! ...éppen én szerettem volna, ha az egészségügy Csengéméi marad, sejtve az itthoni szakmai irányítás hiányának következményeit. Sejtésem, sajnos, bejött, ezért tartunk most itt. ...Ön, tisztelt uram és tisztelt Olvasó feltételezi rólam, hogy elfogadtam volna 960 ezer forintot (a Csengertól való leváláskor — a szerk.), amikor a másik körzetnek 2,5 milliót adtak? Nyilvánvaló, hogy nem. Ez csak Király úr elferdített állítása, hogy mentse a saját butaságát és hozzá nem értését, mellyel akkor is és azóta is jelentős kárt okozott a községnek. A 9,5 milliós megtakarítás (’92. évi pénzmaradvány): soha nem gondoltam volna, hogy ezt a pénzt az egészségügyre kell költeni, de juthatott volna belőle arra is, mint például a Hivatal által kellő fedezet birtokában megrendelt EKG-ra. „...nem kér Urától tíz fillért sem, mert az urai polgármester többször felajánlotta, hogy lesz a munkáltatója, de ő nem akar odamenni” (részlet a cikkből). Sajnos itt több dolgot összemosott Király úr, melyek nem is tartoznak össze: az egyik költségvetési ügy, a másik személyi ügy, melyben Király úr kezdeményezte áthelyezésemet Urába, és ezt az urai polgármester elfogadta volna, de én nem. Ragaszkodom Csengerújfaluhoz, mert itt élek évtizedek óta, csak Király polgármester szeretne mindenáron megszabadulni tőlem, ahelyett, hogy korrekt módon viselkedne egy hűséges dolgozóval a nyugdíj előtt. A hivatali autó vásárlásával is egyetértettem annak idején, mert kedvezményesen jutottunk hozzá, és szükség is van rá. Nem a kocsival van a baj, hanem a használata szabálytalan. Nem véletlenül foglalkozott a testület a témával! Ha kell, százak tanúskodnak a visszaélésekről. ...Az emberek százaival szemben állítja, hogy ez rágalom? Hogy fért ki a száján?- Ki az úr Csengerújfaluban?- Csakis Király polgármester és néhány fős csapata, akiket különféle módszerekkel és eszközökkel kézben tart. Ők pedig félnek, hogy kiesnek a polgármester cukortartójából, és az én sorsomra jutnak. Ha polgármester akartam volna lenni, minden bizonnyal lehettem volna. De én csak orvos akarok lenni: nyugodt munkakörülményeket és tisztességes javadalmazást várok.- Ki az ellenség Csengerújfaluban?- Mindenki, aki szólni mer, akinek más a véleménye, mint a polgármesteré, iskolázottabb, tanultabb, mint a polgármester... Aki nem ismerte fel idejében, hogy honnan fúj a szél, és volt bátorsága ellentmondani, az elveszett ember nálunk. Tisztelt Dojcsákúr! Tudom, hogy levelem terjedelmes, de arra kérem, hogy legalább a legfontosabb momentumok összefoglalója minél előbb megjelenhessen az Új Keletben. Tisztelettel: Dr. Forási Tibor háziorvos A Tisza, a komp, Otven esztendeje bizonyosan van, hogy először szeltem át Tiszalök és Tiszatardos között komppal a Tiszát. Nagyon féltem. Nem a komptól, hanem a Tiszától. Alig múlt még pár esztendeje, hogy két barátom a töltés mellett az árvíz után maradt kubikgödörbe fulladt. Engem attól kezdve óvtak a Tiszától. Csak a betegség kényszerített rá, hogy kompra szálljak. — Ugyanez a komp volt? — kérdem a révészt. — Biztosan van benne valami a régiből — mondja. — Csak ugye a motor, az más... Igaz, motor akkor nem volt. Egy sodrott acélhuzal ívelt át a Tisza fölött, és abba kapaszkodott a csörlő, meg a kézi horog, amivel a parthoz igazították az egész alkotmányt. Két ember kellett hozzá, az egyik elöl, a másik hátul húzta. Ám a komp mellett akkor is itt ingott egy csónak, biztonságból, hátha történik valami baj. Emlékezetem szerint nem történt soha. A parton, a feljáró előtt kocsisor áll. — Miért mennek komppal? — kérdezem az egyik urat. — Közelebb erre. — Időben is? — Hát, időben talán nem, de ha Tokajba akarok jutni, Tiszalökről el kell mennem Nagyfalunak, Eszlárnak, Rakamaznak. Nagy a kerülő. — Nem fél a kompon? — Nem. Pedig nem könnyű felállni rá kocsival. Főként, ha sár is akad. Az pedig mindjárt van, ahogy esik egy kis eső. Ha változott is körülöttünk a világ, ha szórtak is kék kavicsot a feljáró környékére, szétverték azt már az autók. Sár van. A gépkocsik vezetőinek ügyesen kell kormányozniuk, hogy a lehető legkisebb döccenéssel, tengelytörés nélkül jussanak fel a kompra, illetve le róla. Mert a tardosi part ráadásul meredek is, nem olyan lapos, mint a tiszalöki. Az autósokat az egyik révész irányítja megszokott kézmozdulatokkal. — Nem kellene jobb út itt, a feljárónál? — Hát... jó lenne. — És? — Ez nem a mi dolgunk. Az önkormányzaté a komp, neki kellene gondoskodni róla. Nem tudok hirtelen közgazdasági számításokat végezni, ráfizetéses-e vagy nyereséges a komp üzemeltetése. Áz autók, teherautók és autóbuszok díját igencsak megkérik, s ha azt számolom, hogy naponta harmincnegyven alkaloínmal biztosan fordul a komp, talán nem csal a sejtésem: nem lehet veszteséges ez az üzemág. — Maguk jól keresnek? — kérdem a révészt, aki behúzódott a fedett kis fülkébe. No, nem azért építették ide, hogy a révészt védje az időtől, hanem hogy a gépet vigyázza. Mert a motor az érték, az drága. Ha megfelelő a szél, nem is járatják mindig, spórolnak az üzemanyaggal. Átcsúszik a komp amúgy magától is szinte a vízen. A révész nemigen nyilatkozik. — Az is jól jön — kerüli meg a választ. — Ha nem lenne ez, hova mennénk? Nincs itt másutt hol dolgozni. Ilyenkor az ember nem anynyira azt nézi, milyen vastag a boríték... Besétálok a kompra. Bal oldalán tán most is ugyanaz a lóca várja azokat, akik nem akarják álldogálva tölteni az időt. Leülnék én is, de keményen fúj a szél, végigszalad a vízen, fodrozza-bodrozza a hullámokat. Megállók inkább, rákönyökölök a korlátra, s nézem, hogyan hordozza hátán a Tisza országok szennyesét. Úszik itt minden: faágak, papír, ami még nem ázott el a mélyben, üvegek, rossz edények, isten tudja, miből származó kacatok. Pedig látszólag nyugodt a víz. Nyugodt és sárga. Ezt a sárgaságot mondták volna valamikor szőkeségnek? A kompon szigorú szabály van: az autóból ki kell szállniuk az utazás alatt az utasoknak. Majdnem mindenki ki is száll. Már csak a fizetség miatt is. Az egyik fehér Ladában azonban benne marad a hölgy. Derék, szép menyecske, behajlok hozzá az ablakon. — Miért nem száll ki? — Mert félek. — Mitől fél? — Hát, a Tiszától. Magyarázni próbálom neki, hogy ha benne ül az autóban, még nagyobb lehet a baj. Baleset esetén onnan nehezebb kikászálódni és a mellettünk lebegő csónakba evickélni. — Legalább így nem látom — vonja meg a vállát, és már a második cigarettára gyújt. az idő — Ha fél, akkor miért jár komppal? — Miatta — mutat ki a korlátnál álló pocakos, ősz férfire, aki nagy odaadással figyeli a hullámzó vizet. —.0 szeret erre jönni. Meg itt is lakik közel. Állok a komp oldalánál, és bámulom a tájat. Nem látszik ide az erőmű, ezért aztán olyan itt éppen minden, mint ötven esztendeje. A tiszalöki parton ott sűrűsödnek a fűzvesszők, bokrok, közöttük talán több az eldobált szemét, mint valamikor. Ugyanezen az oldalon ott lapulnak az ártérből maradt kicsi tavak, horgászok keresik benne az idő értelmét. Hogy halat is találnak-e, nem tudom. Az út, igaz, ugyanolyan keskeny, ha betonút is. Két autó sem igen fér el egymás mellett, valamikor pedig elfért két lovasszekér. — Milyen gyakran fordulnak? — kérdem a révészt. — Az attól függ. Ha azt látjuk, hogy a másik oldalon vannak várakozók, fordulunk azonnal vissza. Ha meg nincs egy lélek sem, szusszanunk egyet. Meg aztán ezen is van mindig mit arrébb tenni. Az „ez”, a komp, néma. Ha csak nem számítom régi-régi deszkáinak halk nyögdécselését, reccsenését: biztosan nehezen szoktak hozzá az autókhoz. Látom, a tardosi part kissé máshogy fogad, mint ötven éve. A dombon házikó áll, mellette valami büfészerű, ide látszik a cégtáblája. — Mit lehet ott kapni? — kérdezem a révészt, mert eszembe jut, mennyit kell még gyalogolnom utam céljáig, és bizony harapni is, kortyolni is kellene valamit. Mert a tiszalöki part mostoha, nemcsak a kompon utazókhoz, a horgászokhoz is. Pedig talán itt is elkelne egy büfé. — Na, arra ne nagyon számítson — mondja a bajusza alatt a révész. — Miért ne? — Mert az akkor nyit ki, amikor jónak látja. — Nincs meghatározott idő? — Kiírva van. De egyébként nem nagyon. — Akkor hol ihatok? — Van ott feljebb egy kút. Nem túl jó, de elmegy. A komp lassan ráfordul a kikötőhelyre. Sáros ez is, nehezen járható az autóknak, a gyalogos meg kaparhatja utána kis botokkal a sarat a cipője két oldaláról. — Jön vissza is? — kérdez rám a révész, miután látja, hogy jó beszélgetőre talált bennem. — Nem tudom. — Idevalósi? — Az voltam. Valamikor. — Nem ismerhetem? — Az apámat. Talán, — mondom is a nevét. — Ahá — válaszol. — Akkor maga az. Hallottam magáról. — Jót? — Jót. — Köszönöm. Kezet fogunk, és megállók a tardosi part dombján. Nézem a Tiszát. Édesanyját minden jó levegőnek, minden fűzfának, minden halnak, minden bokornak, minden párának és hűvös hullámnak. Köszönet neki. Én megismertem. És tudom: ő is megismert engem. Dányi Miklós
