Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-05 / 130. szám
Föld, föld... Földtulajdon-rendezés ügyben két bizottság is tevékenykedik. A faluban a kárpótlási ügyekkel a földrendező, a részaránytulajdonokkal pedig a földkiadó bizottság foglalkozik. Előbbiek jelen pillanatban kényszerpihenőt tartanak, mivel elfogyott a kijelölt földterület, és bár volna igény, újat még nem jelöltek ki. A másik bizottság munkájáról Suba László tájékoztatta lapunkat. Mint megtudtuk, az ideiglenes birtokbaadások megtörténtek, és néhány tábla kivételével a falu egész határa fel van mérve. A földek tíz százaléka már be is van jegyezve a földhivatalnál, de máshol is folyamatban vannak a végleges kimérések. Az önálló ingatlanná alakításhoz szükséges munkarészek végzése a nyíregyházi székhelyű Geo System Kft. által történik. A bizottság még ebben az évben szeretné véglegesen tulajdonba adni a paposi földeket. -ÚJ KELET Papos 1995. június 6., kedd5 Az elsülyedt templom legendája Meghalt egy tó A fotón látható helyen fejezte be haláltusáját egy hajdan oly nagy tó, amelyet Kápolna néven tiszteltek a környék lakói, és halbősége miatt horgászai is. Évről évre kisebb lett, lassan benőtte a nád, elmocsarasodott, majd egy nyáron teljesen kiszáradt. Ha igaz hogy a folyók, tavak lehúzzák a felhőkből a vizet, akkor ez oka lehet a Papost évek óta sújtó valószínűtlenül nagy szárazságnak is. Talán meg lehetett volna a Kápolnát menteni, de ezen már kár töprengeni. Elveszett. Maradt viszont valami utána. Egy népmonda, amely szájról szájra járt, talán hosszú évszázadokon át, mígnem a helyi könyvtár korábbi vezetője — Kicsák Józsefné— szájhagyomány alapján lejegyezte. Nagy valószínűséggel nyomtatásban még soha nem látott napvilágot, ezért az alább olvasható rövid részlet, ősbemutatónak tekinthető. A paposi vadrózsák és a Kápolna tó legendája: (részlet) „Faluvégen a fák alatt Kicsiny tó áll, mely megnyugtat. Ki partján áll elmereng a múlton, Míg az árnyék eljátszik a tavon. Hal raj csobban, s tova úszik, Körülötte vadrózsafa kúszik. Multidőkről szól e tájék, Tatárjárást idéz máig. Hol van e tó? Kitalálod? Paposon van ott találod. Róla szól e szép legenda, Hallgasd csendben,ki elmondja.” Tsz-tanya — új munkahelyek Valami készül A rendszerváltozás előtt Paposnak, Járminak, és Őrnek közös termelőszövetkezete volt. A paposi tsz-tanya már akkor is rossz állapotában az elkövetkező zavaros évek sem hoztak javulást, mígnem rövid ideje valami történik ott. A falusiak sokfélét beszéltek, biztosat senki nem tudott mondani arról, ki, és miért csinált drótkerítést, hozta rendbe az épületeket, takarította le az udvart. Mi utánajártunk. Egy mátészalkai vállalkozóhoz jutottunk el, ő ál a változások mögött. Mint elmondta, reorganizációs hitelt pályázott meg, ennek elbírálása folyamatban van. A Tanyát rendeltetésének megfelelően kívánja használni, az istállókat lovak és bikák tartására, a területet pedig meglévő gépei telephelyének. A jószágállomány feltöltését júniusban szeretné elkezdeni, és ez már induláskor legalább két helyi lakosnak jelent munkahelyet. A hídmérleg és a terménydaráló továbbra is térítés nélkül áll a lakosság rendelkezésére. Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Dojcsák Tibor A zöld sziget Van egy kert a faluban, aminek csodájára jár az, aki belépést nyerhet ide. Gazdája óvja, védi, gondozza, és bár kertészberkekben messze földön ismert neve, arra kért ne írjam le, hogy ki is O. A bejárati ajtón át, lassan emelkedő ösvényen érünk az öreg házhoz. Utunkat hatalmas, örökzöld bokrok szegélyezik. Sok még itt a munka — mondja a hetvenkilencedik évét taposó bácsi, és büszkén mutogatja kincseit. Phaenoia Sufruichuosa, Cédrus Atlantica. A Rhdodendron a savanyú talajt kedveli, az pedig errefelé nincs, ezért ki kellett neki keverni. Nylon tartályban „lakik”, és így lett a földbe lesülyesztve. A bokrok mögött fütött fóliasátor bújik meg, gyönyörű kaktuszgyűjteményt rejt a mélye. Több nemzedék hobbija lehetett a kertészkedés, ezt támasztják alá az óriási dió, és gesztenyefák. Az ország nyugati, és déli részein kevésbé, nálunk viszont igencsak ritkaságszámba megy az utóbbi fafajta, ráadásul a legidősebb megközelítőleg kétszáz éve látta meg a napvilágot! A kis gesztenyehajtásokat külön ágyásban nevelgeti a bácsi, eljövet mi is kaptunk egyet belőlük. Az utcára kilépve visszapillantottam, Ő már a szőlők körül foglalatoskodott. Boldog ember. Virágrengeteg a kert mélyén Huszonnyolc év traktoron erőt. adtam az erőt” „Kérte Egészen pontosan 28 évig és 119 napig volt Angyal Béla bácsi traktoros a Mezőgazdasági Gépállomáson. Negyvenkilenc éves koráig dolgozott itt, akkor leszázalékolták. A szomszédos Jármiba való népköltő, Jarabi Sándor verset is írt róluk néhány éve. — Milyen gépen jártak Béla bácsiék dolgozni? — Azokon a hátul kipufogós Hoffer-gépeken, mi körmös traktornak neveztük őket. De jártam mindenféle géppel, 49- ben én húztam meg az első barázdát ebben a faluban! Én voltam az első traktoros! Tizenhét éves voltam, és már rá kellett ülni. — Egyszer, ugye a síneket is felszedték a traktorral? — Akkor már lánctalpassal jártunk. Azzal kezdték telepíteni a gyümölcsösöket, meg méter mélyre kellett neki szántani! Éjjel-nappal mentünk. Akkor, kérlek szépen, megyünk átfele estére Meggyesre — Balázs Jóska volt a segédvezetőm —, az az igazság, itt mentünk keresztül, tudtam én az utat, de valahogy akkor megtévesztettem. Ahogy a sínhez erlértem, bal oldalt indultam, mondom, itt lesz már az a rámpa, amin nekünk át kell menni. Szépen odaértem, meghúztam a botkormányt magamhoz, a jobb oldali féken nyomtam még egy kicsit, de az a nagy eke meg elmaradt tőlem! Én megyek, megyek, egyszer csak azt veszem észre, hogy a 100 lóerős lánctalpas kapar. Kérte az erőt, adtam az erőt, nem gondoltam arra, hogy annak a nagy ekének a feje beleakadt a sínek alá! Még hátrafelé sem ment. A nyírmeggyesi állomástól nem messze voltunk, a motorvonat meg már jött arrafelé! Egy nagy gömbvassal szabadítottuk ki az ekét, de nem tudtunk széjjel se nézni, nincs-e valami baj, már ott volt a vonat. Átment azon a részen, de csak úgy zötyögött, a csomagok lehullottak, meg az emberek is a székről. Felmorzsoltuk ott a köveket, hogy úgy nézett ki, mint egy cigány vásár. A tsztelepen aludtunk, de izéit bennünket, hogy nem csináltunke valamit, mert odahallatszott, hogy mindig sípolt a vonat. Ott mi elrontottuk a sínt. Mind a két sínpár meggörbült, talpfástól együtt meghúztuk! Debrecenből jöttek le a MÁV- igazgatóságról, és egész éjjel a sínegyengetővei dolgozták. Reggel, ahogy kijövünk a tszkapun, a kocsmából kilép egy vasutas, elővesz egy füzetet, és felírja a traktor számát! — Nézd csak, Jóska, minket már megfogtak — mondom. Vagy letagadjuk, vagy mit csináljunk? Ezt be kell vallani, úgyis megtudják! És jelentkeztünk. Már nyomoztak az ügyben. Akkor még volt vasúti rendőrség. Az aztán két hétig csinált egy akkora aktát rólunk... Kérték a tanácstól, a gépállomásról, mindenhonnan a véleményt, milyen munkát végzünk, italosak vagyunk-e, ilyesmi. Jó véleményeket kaptak, végül ennek is köszönhettük, hogy csak pénzbírságot, két-kétezer forintot szabtak ki ránk. Jó pénz volt az az ötvenes évek elején! — Már jó ideje nem ül Béla bácsi traktor kormánya mögé. — Később a dunántúlon bá. nyában dolgoztam a lánctalpassal, aztán hazajöttem, a megyei növényvédő állomásra mentem. Permeteztünk minden nap. Itt is kibírtam öt vagy hat évig, utána a tsz-ben szolgáltam tizenhárom-tizenöt évet. Kaptam egy szermérgezést, bekerültem a fertőzőosztályra. Már akkor is fejfájós voltam, a nyitott gépeken betegedtem meg. Alig hallottam, nyolc hónapig feküdtem egyhuzamban a kórházban. Ötször műtötték, kivették az orsövényemet, átszúrták a dobhártyámat, megműtötték az arcüregemet, felvágták az ínyemet. A mai napig is fejfájással élek, több mint negyven év óta! Van egy burkolt Simsonom, mióta ’79-ben hazakerültem a kórházból, már csak azzal megyek ide-oda. — Úgy hírlik, a horgászáshoz is jól ért! — Mikor katona voltam, fegyvermesterként dolgoztam. A lőtérre mindig küldtek egy fegyvermestert, hogy ha valami baj van, akkor javítsa meg a puskát. Volt ott egy folyó a lőtér mögött. Levettem a sapkámat, a khaki cérna meg rá volt tekergetve. Azt én rákötöttem egy pálcára, amíg a gyakorlat ment, leültem a folyó partjára, a varrótűt meglágyítottam, ráraktam a jó erős cérnára, és fogtam vele egy kis keszeget. Aztán sorban még 15- 20 halat. Ott meg is pucoltam, megsütöttem, és szóltam, hogy tiszt elvtársak, jöjjenek enni! Attól kezdve, amikor szabad voltam, mindig mentem pecázni. Nem volt botom sem, csak egy tekercs zsinór és egy húszas csavar. Fogtam azzal annyi halat, mint más! Utána kezdtünk egy-egy pálcát vágni, ma pedig már van felszerelésem is. Botok, háló, minden, ami kell. Ne adj’ Isten, hogy abba tudjam hagyni a pecázást.- Mi volt legnagyobb fogása? ■— Pontyban egy 15 kiló húsz dekás, még újságcikk is volt róla, amurból meg 15 kiló ötven volt a legnagyobb! Ha bírok, az idén is megyek horgászni, az engedélyt megváltottam. Később, ha már nem nagyon bírok, akkor majd csak akkor fogok, ha valaki levisz. De lemondani nem tudok róla.
