Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-29 / 150. szám
UJ KELET m Fehérgyarmat 1995. június 29., csütörtök5 UJ KELET FEHÉRGYARMATON Társa a hegedű Horváth Erzsébet már nem csak az érettségin, a főiskolai felvételin is túl van, bár ennek eredményét még nem tudja. Hegedűvel a kezében hetente beutazik Nyíregyházára, mert szerinte nemcsak ajó pap, de a jó muzsikus is holtig tanul. — A főiskolára járok leckéket venni, mert jelentkeztem könyvtár—ének szakra, és nem árt a gyakorlás. Most érettségiztem a Vasvári Pál Gimnázium ének tagozatán. Érdekes módon ott az a hegedűtanár lett az oktatóm, aki azt mondta, soha nem lesz belőlem jó muzsikus és főleg tanár nem. Végül is ő szerettette meg velem a hegedülést, mert előtte előfordult, hogy elhanyagoltam a gyakorlást. —A hangszer iránti vonzalom családi hagyomány? — Nagyapám prímás volt, de nem tőle tanultam. Én találtam ki, hogy ezt a hangszert választom. mert szerintem ehhez kell tehetség, jó hallás és a húroknak nagyon szép hangja van Már általános iskolás koromtól társam ez a hangszer. Első oktatóm Miski Károlyné volt. Zongorázni is tanulok. Mindkét zeneszer-Horváth Erzsébet számmal a romantikus és dallamos számokat szeretem játszani. — Zongora és hegedű. Nem sok ez egyszerre? — Most már nem szeretnék hegedűtanár lenni. Énektanárnak készülök. Eddig még nem nagyon játszottam közösségben, ezért szeretnék egy vonósegyüttesbe bekerülni. De igazán jól egy cigányzenekarban érezném magam, ehhez lenne kedvem, de sajnos ezt eddig még senki nem ajánlotta fel. Expótra készül a konzerv a Papp-Ker Kft. üzemében A fehérgyarmati oldalakat írta, fényképezte és összeállította: Aradi Balogh Attila A hajléktalanoknak nem könnyű Bezárt ajtóval élnek Néhány éve megvett egy lakást a fehérgyarmati önkormányzat, és szállást alakított ki a hajléktalanoknak. Az ott élők közül sokan önhibájukon kívül kerültek olyan helyzetbe, hogy igénybe vegyék azt a segítséget. Vannak azonban az ott lakók között olyanok, akik nehezen viselik azt a közösséget, amelyikbe kerültek. Erről beszélgettem Dienes Jánosné Takács Judittal és Nagy Józsefné Kovács Máriával. — Három család és néhány férfi lakik itt, a szálláson — kezdte beszélgetésünket Dienesné. — Januárban megromlott a házasságom a férjemmel, és a két gyerekkel utcára kerültem, nem volt hova menni, csak ez a lehetőség maradt. Hat hónapra van szerződésünk, és azt hosszabbítják. Az Ipari Műszergyárban dolgoztam, de amikor lejárt a gyesem és visszamentem, megszüntették a munkaviszonyomat, s azóta sem találtam munkát. Nagyon nehéz azt elmondani, hogy mit érzek, mert 26 évesen, két gyerekkel szinte semmi nélkül maradtam. Legalább az a lehetőségem lenne, hogy dolgoznék, mert így nem tudom hogy nevelem fel két gyermekemet. Az ötéves János és a hároméves Mónika nem mehet óvodába, mert munkanélküli vagyok. Mivel egész nap itthon vagyok velük, még alkalmi munkát sem vállalhatok. Beadtam a lakásigényt, de nem tudom, mikor lesz belőle valami. Nagyon nehéz itt az élet. mert sokan italozó életmódot folytatnak, és akkor nem tudják, mit csinálnak. Ránk verik az ajtót, a gyerekek, a nők vizelnek, káromkodnak. trágárkodnak. Egy zuhanyozó van, oda kellene járni többedmagammal. de vannak olyanok, akik ott is zaklatnának. ezért inkább másként oldjuk meg a tisztálkodást a gyerekekkel. Az udvar tele van patkánnyal, egérrel, egy csapból vesszük a vizet, ahonnan a hajléktalanok által hizlalt sertést is etetik. Kosz és bűz van mindenütt, az elemi higiénia sincs meg. Fizetünk kétezer forintot a szobáért, és még meg sem hallgatják az embert. Amikor a minisztériumból kijöttek, csak a disznókat mutatták meg nekik, velünk szóba sem álltak, pedig lett volna mit mondanunk. Azt mondták a családsegítő központban, takarítsuk ki a szobát, meg az udvart is tegyük rendbe, hagyjuk nyitva az ajtót, és ne tartózkodjunk otthon. Elmentünk itthonról, mert nem akarjuk az ellenállást, nehogy innen is utcára kerüljek a két gyerekkel. — A gyerekeim eddig csak egy részeg embert láttak a családban, itt most már hatot is — folytatta a panaszokat Nagyné. — Ránk verik az ajtót, ablakot, fenyegetnek, bezárt ajtóval kell élnünk. Gyakori itt a késsel fenyegetés, elmondanak mindennek a gyerekeim előtt. Már a rendőrségnek is többször be kellett avatkoznia. Kellene itt valakinek arról gondoskodni, hogy mindenki emberi módon viselkedjen. A tizenkét éves József fiam idegileg kikészült, négyszer kezelték Nagykállóban. A tizenöt éves lányom, Beatrix barátnők nélkül nő fel, mert ki jön ide hozzá, ilyen körülmények közé. Már az utcára is szégyellünk kimenni. Ráadásul a családsegítőnél sokszor azt mondják, ha nem tetszik, elmehetünk. Jövedelempótló támogatáson vagyok, azért is kényszerültem ide jönni, mert az albérletet nem bírtuk fizetni. Itt is fizetünk két ezer forintot, meg aláírattak velünk egy papírt, hogy köteles vagyok tíz disznót felhizlalni. Én már bizonyítottam nekik, most már az önkormányzat is intézkedhetne, hogy a négy éve beadott lakásigényemet legalább elbírálják, hogy kikerüljünk ebből a fertőzőtelepről. Amikor a miskolci tévétől kint voltak ezen a tévés fesztiválon, lejöttek a jegyző engedélyével, hogy forgassanak. Ezeknek sem mondhattuk el a gondjainkat, mert ez az engedély is kevés volt, valaki megakadályozta a forgatást. Én már idegileg elfáradtam, nem tudok senkihez szépen szólni. Ha már segíteni akarnak a hajléktalanokon, akkor gondoskodni kellene arról, hogy ne egy rosszhírű telep legyen ez a szállás. A paraván mögött Lányok férfihangon Halról jobbra: Szűcs Judit, Garda Anita, Erdei Veronika, Juhászné Csurka Ildikó és Nagy Anita, a fehérgyarmati bábosok — A paraván mögött nem könnyű magasban tartott karral a bábokat mozgatni, de egy idő után hozzáedződhetünk és megszokjuk — magyarázta szakérte lemmel Garda Anita. — Egy-egy előadás nagy igénybevételt jelent, főleg ha több mint fél óráig tart. — Akkor ehhez szellemi és fizikai edzés is kell. — Az túlzás, hogy edzés, de nagyon sok gyakorlás: a szöveget, a mozgást, a bábmozgatást, a beszédstüust gyakorolni kell. — Mikor alakult ez a gyarmati kis bábcsoport? — Most már harmadikos gimnazista vagyok, de még az általános iskola alsó tagozatába jártam. amikor Juhászné Csurka Ildikó elindította ezt az előadóművészi tevékenységet. Amikor Ildikó néni szülésin volt, akkor szüneteltek a próbák, előadások, de az újrakezdés után még nagyobb lendülettel csináljuk. Sajnos, fiúk nincsenek a csoportunkban, pedig néha jól jönne, ha nem vékony hangú lányoknak kellene marcona férfihangot utánozni. — Pedig aki tagja ennek a csoportnak, biztosan sokat utazik. — Régebben sokat voltunk versenyeken, de most ez nem annyira divat. Ebben az évben még csak egy többnapos nyíregyházi bemutatón vettünk részt, ahol pénzt nyertünk a működésünkhöz. Az igazi élmény azonban az, és én ezért is csinálom szívesen, hogy az óvodásoknak, kisiskolásoknak bemutatjuk a bábjátékokat és lelkes közönségként tapsolnak, mert valósággal átélik a játékot, együtt izgulva a nekik tetsző hősökkel. Szalai Géza „Elvágom a zsineget” A második születésnap — Amikor műtötték Debrecenben, nyolc óráig tartott a beavatkozás -— idézte fel a nehéz időszakot Szalai Géza nyugdíjas kereskedő. — Kettős műanyag szívbillentyűt ültettek be. azzal élek már 1987-től. Az volt a második születésem, mert orvosaim is megmondták, a beavatkozást tovább halasztani nem lehet, de csak az a biztos, hogy a műtét elkezdődik. Amikor már gyógyulóban voltam, azt kérdezte a professzor úr, mi a hobbim. Amikor megmondtam, hogy a horgászás, akkor azt tanácsolta, kerüljem a nagy halakat, mert nem rángattathatom magam. — Megfogadta a jó tanácsot? — A horgászásról nem szoktam le, mert 1943-tól van horgászengedélyem, amivel kevesen dicsekedhetnek ma Gyarmaton. A harmincéves Jawa motorommal most is ki-ki járok a matolcsi és sályi holtágakra. Az azonban kijelentem, hogy mindig nálam a kés, mert ha egy nagyobb hal akadna a horogra, inkább elvágom a zsineget, de nem hagyom, hogy cibáljon. Ha fiatalabb koromban kímélhettem volna magamat, akkor talán most nem lenne ilyen gondom. —És miért nem kímélte erejét? — Nem olyan időben voltam én fiatal, amikor ezt megtehettem volna. Épp hogy véget ért a háború, amikor műszerész—villanyszerelő lettem. Akkoriban folyt itt a falvak villamosítása, jártuk a környéket gyalog, szekérrel, biciklivel, hogy kigyulladjanak a lámpák. Főnökömnek az volt a szokása, hogy csak addig tartott, amíg tanulók voltunk, mert utána már fizetni is kellett volna. Alig lettem szakember, elengedett. A megélhetés miatt a Szamos- és Tisza-hidak építésére mentem mindenes munkásnak. Közben Frank Jenő kereskedő fogadott be tanulónak, és nála dolgoztam, amíg negyvennyolcban ki nem vándorolt Palesztinába. — Megint munkahely nélkül maradt. — Pedig nagyon fontos lett volna a kereset, mert megnősültem. Nehezen is éltünk ötvenegyig, mert mentünk napszámba aratni, tehenet fejni, dohányt termelni, kapálni. Csak akkor kezdett már egy kicsit jobbra fordulni a dolgunk, amikor mindketten elhelyezkedtünk az ÁFÉSZ boltjában. A feleségemnek még közben a szakmát is meg kellett tanulni. — A kereskedelem sem szívkímélő foglalkozás. — Pláne akkor, ha az ember mindent lelkiismeretesen végez. Hogy legyen fogalma arról, miként csináltuk mi ezt a feleségemmel, elmondom az árvízi emlékünket. Az elsők között telepítettek ki bennünket, amikor jött a víz. Igaz, egy nap távoliét után már vissza is szöktünk. Amikor a családi holmik közül megmentettük, amit kellett, a bolti árut vettük gondozásba. Állt a víz a pultok között, a felső polcokra raktuk az árukat, tettünk le ládákat, pallót, hogy tudjunk közlekedni, és a feleségem elkezdte az árusítást a néhány otthon maradottnak, a segítségre vezényelt katonáknak. Megkapta ezért a helytállásáért 5'zfréna feleségem a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója kitüntetést, amit a minisztériumban adtak át neki. Sajnos, ma már erről elfelejtkeznek a mostani vezetők, mert még egy szövetkezeti ünnepre sem hívják meg. Nem is idegesítem magamat ezzel, mert nem akarok ártani a szívemnek. Inkább kimegyek egy csendes horgászásra, ha nincs több kérdése...
