Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-27 / 148. szám
UJ KFT,FT Tőzsdei hírek Az elmúlt hét is elég álmos hangulatban telt a Budapesti Értéktőzsdén. Kiemelkedő forgalmat csak az Egis, a Prímagáz és a Richter papírja mondhat magáénak. Az Egis külföldi szakmai befektetőt keres, és ennek is a hatása talán, hogy a hét végén a papír árfolyama 2680 forintig is emelkedett. A Prímagáz részvényei osztalékfizetés után 3110 forintig emelkedtek. A Richter részvényeinek a forgalma is több tízezer darabra tehető, de az árfolyam igen lassan emelkedik, alig haladja meg a 2040 forintot. Az Inter-Európa Bank részvényeinek tovább esik az árfolyama, és minimális forgalom mellett 10 600 forintos áron van vevő a papírra. A Danubius forgalma is lecsendesedett, és már csak néhány millió forintos forgalmat produkál naponta, stabilnak tűnő, 1240-1250 forintos áron. A Fotex néhány héttel ezelőtti, több százezer darabos napi forgalma is már a múlté, és csekély érdeklődés mellett, 180 forinton látszik stabilizálódni az árfolyam. A kárpótlási jegy árfolyamának emelkedése is megtört, és amint elérte a hét elején a 260 forintos árfolyamot, két nap alatt ismét 237 forintig süllyedt az ára, majd pénteken már 227 forinton kereskedtek vele. A Soproni Sörgyár 2020 forinton, míg a másik KRP-s papír, a Pannonplast 1260 forinton tartja árfolyamát. Csütörtökön bevezették a legutóbb kárpótlási jegyért jegyezhető Pannon Váltó részvényét a tőzsdére. Érdekesség, hogy míg a tőzsdén kívüli kereskedelemben már 700 forinton is volt vevő, a parketten csak 670-690 forinton kötöttek rá üzletet. Befektetésekkel kapcsolatos kérdéseikre továbbra is szívesen válaszol Turcsik Ottó, a BU-KÉ Bróker KFt. kereskedelmi igazgatója a 06-42-406- 910 vagy a 06-30-353-667-es telefonszámon 7/köz/nap Gabonaárak Apámat tán akkor láttam legjobban diihöngeni, amikor a negyvenes évek elején, a Jurcsek-féle beszolgáltatás idején szerinte először fordult elő, hogy egy mázsa búza árából nem lehetett venni egy pár csizmát. Aztán már többé soha nem lehetett venni. És most ott tartunk, hogy egy pár igazi csizmát tán két tonna gabona árából sem igen csináltathat a földművelő. A csikágói tőzsdén az idei gabona tonnáját 140 dollárért jegyzik. Az európai gabonatőzsdéken 138 dollár a búza ára. Soha nem volt ilyen magas a világpiaci ár, és bár bizonyosan nem lehet Amerikában sem egy pár cipőt venni egy mázsa búzáért, azért a folyamat legalábbis gondolkodtató. Hazánkban ugyanis a gabona árát a budapesti tőzsdéhez igazítják. Jelenleg 10 250—10 300 forintért jegyzik a búzát. A Gabona Rt. ennek 90 százalékát fizeti a termelőnek. Egyébként a termelői garantált ár csupán 8500 forint tonnánként. A termelő tehát jogosan ingerült: amikor igazi, valódi piaca van a búzának, akkor miért kell neki a világpiaci árhoz képest ilyen alacsony jövedelemmel beérnie? Nos, ne számítgassunk. Tény, hogy a hazai fogyasztás az utóbbi években 35 százalékkal visszaesett. Ugyancsak visszaesett a takarmányként felhasznált menynyiség, mert nagymértékben csökkent a hazai állatállomány. Ugyanakkor a világban jelentősen csökkent a kenyérgabona-tartalék, jövőre már csupán 53 napra elegendő áll rendelkezésre. Ellentmondás? Igen, az. Szerintem, azoknak a közgazdászoknak van igazuk, akik megkérdőjelezik a hazaifogyasztás ilyen nagyarányú visszaszorítását. A kereslet csökkenése ugyanis már eleve visszafogja a termelést. S ha a termelő csupán a világpiaci ár 50-60 százalékát kapja meg, nem fog termelni. Ennek aztán a hazai fogyasztásban megint árfelhajtó, inflációt gerjesztő hatása lesz. Ördögi kör? Mókuskerék? A huszonkettes csapdája? Persze, hogy az. Az ötvenes évek elején mi két holdon termeltünk annyit, hogy kifizettük belőle az adót, a beszolgáltatást, maradt elegendő vetőmag és maradt fejadagnak is fejenként két mázsa. S még el is adtunk. Igaz, nem a szabad piacon, de anyám abból szerezte a télire való ruhát. Most meg? Akkorára nyílt az olló a mezőgazdasági termékek és az ipari termékek árai között, hogy egy tonna gabona egy jobb falusi háztartásban sem elég egy havi rezsire, villanyra, gázra, vízre, televízióra. Pedig ugyanakkor az élelmiszertermelés a világban felértékelődik. Épp azáltal, hogy fogynak a tartalékok, épp azáltal, hogy egyre több afrikai és ázsiai állam népe lép fel fogyasztóként. Csak a magyar mezőgazdaság marad le véglegesen és végletesen. Hiában termel gabonát, húst, hiába sok a cukorrépa, a bor, mi akkor fizetünk a gazdának, ha levágja a tehenét, ha nem nevel hízót és így tovább. Eszünkbe se jut: ezzel megint csak a szegénység nő, a munkanélküliség és az árak. És panaszkodunk, hogy visszaesik a fogyasztás. Nem tudom, ki gazdagszik meg a gabonán. A Gabona Rt? Nem hiszem. Az állam? Bizonyosan nem. És mert nem érhető pontosan tetten, hol kallódik el a magyarföld kincsének értéke, azt mondom: a konstrukció rossz. A koncepció. Egyetlen út lehet: érdekeltté tenni a magyar gazdákat a termelésben. Minden áron. Akár világpiaci áron is. Dányi Miklós Gazdaság 1995. június 27., kedd Miért félek a külföldi hitelektől? Szerencsére addig már eljutottunk, hogy a közvélemény érzi, mekkora terhet raktak a nyakunkba azok a politikusok, akik a napi gondjaik könnyítése, hatalmuk meghosszabbítása érdekében nyakló nélkül vették fel a külföldi hiteleket. A lakosság tudja, hogy mit jelent az évi 3-3,5 milliárd dolláros kamatteher, amikor ennek tizede miatt le kellett mondani a világkiállítást. A külföldi tőke oda megy, ahol biztosabb és jobb a megtérülése. Ezt a múlt század nyelvén úgy mondják: ahol magasabb a profit. A hitel pedig oda irányul, ahova nem megy a tőke, vagyis ahol alacsony a profit. A gyengén vagy félig fejlett országok azért adósodnak el egyre jobban, mert oda nem megy a tőke, vagyis ott bizonytalan és alacsony a tőke megtérülése. Bizonytalan és alacsony. Bizonytalan, mert a társadalmi, politikai rendszerük labilis. Alacsony a megtérülés, mert ezek az országok nem utolérnek, hanem egyre jobban lemaradnak. A működő tőke döntő többsége a fejlett országok között mozog, ahol biztos a megtérülés, ahol nem kell rendszerváltásoktól félnie, és ahol magasabb a profit. A társadalmi labilitás tényét nem szívesen emlegetik nálunk a latin-amerikai országok esetében. A szocializmus után nem divat arról beszélni, hogy a demokrácia és a liberális piacgazdaság útja sem mindenütt problémamentes. Nem beszélünk arról, hogy ezekben az országokban egyrészt a társadalom nagyobbik fele vészesen lemarad mind kulturális, mint gazdasági tekintetben, másrészt az urbanizáció teljesen „elrákosodott”. Ott számos városnak már ma is több lakosa van, mint hazánknak. A lakos szó maga is félrevezető, mert ezek jelentős hányadának nincs lakásnak nevezhető fedél a feje felett, nincs vízvezeték, és még kevésbé csatorna. Hogyan állíthatja a Világbank hazai képviselője, hogy van mit tanulni ezektől az országoktól? Hiszen hozzájuk képest a mi helyzetünk rózsásnak mondható! A volt szocialista országokban, kelet felé haladva egyre nagyobb a többség életszínvonalának csökkenése a korábbihoz képest is. Ide tehát csak elvétve és speciális okokból megy a tőke. Miért nem mondjuk ki például, hogy Kínába tízszer annyi működő tőke megy, mint az európai volt szocialista országokba? (Ha a kelet-németektől eltekintünk). A volt szocialista országokban alig jelenik meg valódi működő tőke, ha eltekintünk attól, hogy piacokat vesznek meg nagyon alacsony áron. Azért nem, mert a működő tőke profitja nem magas, hanem egyszerűen negatív. Mivel nem jön a működő tőke, hitelekért folyamodunk. Miért adnak hiteleket? Kezdetben azért adták, mert fel akarták puhítani a szocialista rendszert. Ezért kaptak a hitelnyújtó nyugati bankok kormánygaranciát, vagyis a kormányok vállaltak értünk kezességet. Tíz év alatt kiderült, hogy az évszázad legjobb kormánybefektetése a szocialista országok eladósítása volt. Ma évente többet megtakarítanak hadikiadásaikból, mint a teljes hitelösszeg volt. Vagyis ez olyan befektetésnek bizonyult, ami évente száz százalékos kamatolt hoz. Ráadásul megszűnt a félelmük is. Később azért adtak és adnak, mert szaladnak a pénzük után. A nyugati bankok kiszórtak az olajválság idején vagy ezer milliárd dollárnyi hitelt a lemaradó országoknak csak azért, mert nem volt kinek adniuk otthon. Amikor aztán kiderült, hogy szó se lehet a törlesztésekről, akkor kitalálták, hogy erre és a kamatokra adnak újabb hiteleket. Tették ezt azért, mert kellő tartalék hiányában képtelenek lettek volna leírni az összes rossz hitelüket. Ezért nem kell attól félni, hogy mi lesz, ha nem tudunk fizetni. Annyit mindig készséggel adnak, amennyivel be lehet foltozni a törlesztés és a kamatfizetés okozta lyukakat. Mi mindebből a következtetés? A világ félperifériáihoz tartozó országoknak inkább adnak hitelt, mintsem oda beruházzanak. A hitelkamatok ugyanis mindig reálprofitot, az inflációnál magasabb kamatot jelentenek, a működő tőke viszont általában ezekben az országokban értékvesztő. Ez a hitelező logikája. Mi az eladósodóké? Kezdjük az érdekeltekkel. A napi gondokkal küszködő politikusok bátran felveszik a hiteleket, hiszen azt nem nekik kell visszafizetni. A nagyvállalkozók pedig úgy gondolkodnak: a kormány vegye fel a hitelt, amiből valamilyen módon nekünk is jut. Azt majd mi kivisszük, vagy elhelyezzük külföldi bankokban, mert mi is tudjuk, hogyan járunk jobban. Folytassuk a társadalom szempontjából: Félni kell minden hiteltől, mert azt egyszer vissza kell fizetni. Azt pedig soha nem az ügyesek, a hatalmasok, hanem a többség szenvedi meg. Miért higyjük el, hogy mi jobban meg tudjuk forgatni a hiteleket, mint a tőkések, vagyis a kamatok után is marad nekünk is valami? Ha ez így volna, akkor a tőkés nem hitelt adna, hanem ő fektetne be nálunk. Mi csak azért kapunk hitelt, mert az adósok feletti gazdasági ellenőrzés a fejlett társadalmak gyarmatosításának jelenkori formája. Rájöttek, nem elnyomott gyarmatokra, hanem kiszolgáltatott gazdaságokra van az erőseknek szüksége. Nem a hiteleken, hanem az azokon keresztül nyert befolyáson lehet keresni. Nem a tőkét kell oda vinni, hanem el kell foglalni a piacokat. Ebben a században már három uralomtól megszabadultunk: az osztráktól, a némettől, és legutóbb az orosztól. Politikusaink büszkék rá, hogy végre szuverén ország lettünk. Vagy nem látják, vagy nem akarják láttatni, hogy sok tekintetben soha nem volt a kívülállóknak nagyobb beleszólásuk a belügyeinkbe, mint a mostani gyarmatosítóknak, azaz a hitelezőinknek. Strapabíró mokaszin Állam bácsihoz A minap, amikor ellátogattam a Nyírmokaszin Kft.-hez, az volt a benyomásom, hogy rendben mennek a dolgok. A szövetkezet felett (is) elvonuló viharok ugyan itt is hagytak nyomokat, de az 50 éves múltra visszatekintő Nyíregyházi Cipőipari Szövetkezet hagyományait, felhalmozódott termelési kultúráját, szakmai tapasztalatait. az alig másfél éve működő kft. gördülékenyen viszi tovább. A kft. ügyvezető igazgatója, Kozma István elmondta, hogy jelenleg 140 dolgozójuk van, és az éves kapacitásuk eléri a 120 ezer pár lábbeli elkészítését is. A termékek mintegy 70- 80 százalékát a hazai piacon értékesítik, míg a többi lábbeli külföldön, elsősorban Németországban, Szlovákiában, Olaszországban és Ukrajnában talál gazdára. — Profilunkba — mint a nevünk is mutatja — elsősorban mokaszinek gyártása tartozik — folytatta tájékoztatóját az igazgató. — De gyártunk csizmát, bakancsot és cwikkolt cipőket is. — Termékeik hogyan jutnak el a vásárlókhoz? — Most már elmondhatom, hogy a nagykereskedők, vállalkozók közreműködésével az ország szinte minden pontján megvásárolhatók az általunk gyártott cipők. A nyíregyházi értékesítésben is előrelépés történt, ugyanis a közelmúltban a Rákcózi úton nyitottunk egy cipőboltot. Ezt azért is láttuk szükségesnek, mert így szeretnénk reprezentálni szövetekeztünket a város központjában, s nem utolsósorban így akarunk közvetlen kapcsolatba kerülni a vevőkkel. Újdonságként elmondhatom, hogy július 1-jétől minden csütörtökön az üzletünkben kedvezményes vásárt tartunk a termékek bizonyos köréből. Természetesen igyekszünk az évszaknak megfelelő lábbeliket kínálni. A nyíregyházi üzletünkön kívül már Kisvárdán és Záhonyban is nyitottunk boltot NYMO márkanév alatt. Fontosnak tartjuk, hogy saját márkajelzésünk legyen, amivel a termékeink a vevők által is könnyen azonosíthatóak. — Manapság nem könnyű a divatot sem követni. Ezt menynyire sikerül megoldaniuk? — Cégünk saját tervezőgárdával rendelkezik, és egyik legfontosabb feladatuk a divat követése, a meglévő fazonok továbbfejlesztése és természetesen új modellek megalkotása is. Ehhez párosul még üzemünk kielégítő állapota és jó gépi és műszaki felszereltsége. Tehát a jók munkavégzéshez adottak a feltételek.-— Milyen fejlesztési terveik vannak? — Azt mindenképpen kijelenthetem, hogy a mai piaci helyzetünk biztosítéka annak, hogy a jelenlegi dolgozóinkat hosszú távon megtartsuk, és foglalkoztatni tudjuk. A megye több településén is szeretnénk üzletet nyitni. Van olyan tervünk is, hogy női cipőket és főleg télies jellegű lábbeliket, bakancsokat gyártsunk. El is készült néhány modell, de a sorozatgyártásra csak a következő évben kerül sor. Viszont az új termékek üzleteinkben már ősszel , is kaphatóak lesznek. Fullajtár András Drága bátyám! Jópofa volt a sógorom, mikor azt mondta, hogy a család összekeveri a végkielégítést az önkielégítéssel, mert ezek az önhöz közel álló fiúk önmagukat kielégítik egy csomó pénzzel, de nem végleg, mert ugyanabban a szférában már jó előre biztosítanak maguknak újabb jól fizető helyet. Hogy aztán, ha bűzleni kezd alattuk a talaj, egy újabb végkielégítéssel a zsebükben induljanak tovább gazdaságromboló útjukon. Drága bátyám! Tudja, hogy én nem szoktam panaszkodni, inkább csak leírom a távolabbi rokonok panaszát, de most már betelt a pohár! Ha érdekelné a család sorsa, tudnia kellene, hogy a nagyobbik lányom a pincér hivatást választotta, mivel nincs neki annyi esze, mint egy pénzügyminiszternek (de legalább nem pénzügyminiszter). Szóval, a lányom is úgy járt, hogy hiány mutatkozott a kasszában, és jobbnak látta odébbállni egy másik kocsmába. Lajos nevű rokonunk példáján okulva végkielégítést kért, de nem kapott, pedig megígérte, hogy támogatja az „Árvaház” Alapítványt, és minden vasárnap adakozott Szent. Antalnak. Alázatosan kérdezem: hol itt az igazság? Tisztelettel: a Jóska
