Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-20 / 142. szám
Megyénk életéből UJ KELET ,Örökségem van a nemzettől’ Csak egy gitáros énekes Idestova harminc éve, hogy egy szegedi fiatalember megdöbbenést keltett dalával. Öthúros gitárját pengetve énekelte: „Még meg sem hozta a gólya, máris volt protekciója...”. Akkor, a „mindenki egyenlő” ideológia maszlagénak idején hőstett volt az ilyesmi. Dinnyés József azóta is az országot járja, gitárkiséretével énekli azt, amit sokan szeretnének kimondani, ezért oly népszerűek előadásai. Egy ilyen fellépés után beszélgettem vele a tivadari Tisza-parton. — Szinte az országút szélén élek, annyi a meghívásom, annyira igénylik az emberek a kimondott szó igazát — emelte köszöntésre poharát Dinnyés úr. — A délvidéki Horgosról jöttem, a felvidéki Érsekújvárra, Dunaszerdahelyre megyek. — Fontos Önnek, hogy ezeknek a településeknek a magyar neveit említi? — A magyar nyelvterület az én otthonom, onnan várnak tőlem üzenetet, és oda szól mondanivalóm. Az én történelemkönyvemben nem szerepelt olyan, hogy Szlovákia, Jugoszlávia. Az én tanáraim nem féltek kimondani, hogy Kassa, ahol a nagyságos vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc földi maradványai nyugszanak. — Ahol Ón szívesen látott vendég. — Meg Oslótól Székelyudvarhelyig, Nagyszőlőstől Rotterdamig, ahol magyarok élnek, ott Dinnyés József zeneszerző, daltulajdonos, vándorkántor és barát mindig otthon van. Ratkó József mondta, hogy én a költők között zeneszerző, a zeneszerzők között költő vagyok. Soha nincs időm kirándulni, mert valahol mindig jelen kell lenni, mert azokat a gondolatokat, amiket elődeim, Berzsenyi Dániel vagy kottásaim, Ratkó József, Vári Fábián László és a többiek kitaláltak, közvetítenem kell. — Miért gondolja, hogy ez így van? — Az emberek ismét, tömören, káromkodva fogalmaznak, mert istenkáromló dolgok történnek az országban. Az ilyen körülmények kedveznek a verseknek. Ismét eljön a költészet ideje, mert érzéseinket, gondolatainkat, fájdalmunkat, félelmeinket inkább finoman fejezzük ki. Nem könnyű ez sem, mert még mindig megvannak az irodalmi pávafarmok, ahol tolláikban gyönyörködök öblögetnek a tehetségre. Aztán minden problémánk összesűrűsödik abban, hogy lassan nem tudjuk kik vagyunk, nem tudjuk felnőttként, hogy gyerekeink miért kapnak hamis világképet, nincs jövőképük, mert az új, evilági rend nem tart igényt rájuk. Aztán azt sem tudjuk, miért kell ismét hazát teremtenünk. — Ha egyáltalán kell... — Szükséges, mert ellakják előlünk a hazát, a hagyományainkat elveszik a „félreneveltek”. Pedig egy olyan kultúra képviselői vagyunk, amely egyedi Európában, és illeszkedik a civilizált nemzetek sorához. Eddig mindig szájtátva figyeltek ránk, hogy mit csinálnak ezek a magyarok. Most kezdünk valamihez hasonlítani, és ezzel elértük, Európa észre sem veszi, hogy itt vagyunk. A megalkuvókra és a kishitűekre, a paragrafusfalókra kezdünk hasonlítani. Mosolyogva kellett volna rendszert váltani, ehelyett rá kellett jönnünk, hogy politikusaink hazudnak. De ki figyel rám, hisz én csak egy gitáros énekes vagyok. — Aki néha hajlamos elkeseredésre... — Mindenki, akit érdekel nemzete sorsa, a jövő miatt aggódik. Gyerekeink olyan iskolába járnak, ahol nem a család szentsége a központi gondolat. Ahogy Németh László mondta, az ész tornatermébe járnak, de ez csak teljesítményt favorizál. Rombolják gyerekeink lelki világát is, hisz hithangárokba járatják őket. Négyötezer ember nem gyülekezhet, de arra jó, hogy a fiatalokat egy új ideológia szolgálatába állítsa. De mondtam, hogy én csak egy gitáros énekes vagyok, akit senki nem vesz komolyan. Volt nekünk egy Tinódi Lantos Sebestyénünk, őt sem vették komolyan, pedig ő is vészjósló időkben pengette húrjait. — Tinódit legalább segítették... — Hol vannak ma olyan méltóságok, mint Nádasy Tamás, aki iskolát nyitott, nyomdát alapított, a művészeteket pártfogolta? Ma csak politikai felkapaszkodók vannak, akik közül szemünk láttára már hányán eltűntek! Ezek a gazdag emberek csak arra képesek, hogy két villát egymás mellé tegyenek, de nemzetben gondolkodni képtelenek. És ezek ott ülnek a parlamentben is. — Miért fontos ezt Dinnyés Józsefnek kimondania? — A színpadon én nem mondok semmit, csak énekelek. Dalolom, hogy „aki kuruc vagy, óvjad a népet a pestistől, dögtől, éj közepétől.” Belesóhajtom a közönség előtti levegőbe: „Hatalmas hittel hiszünk mégis, hamarost lesz majd visszaút, és a tengertől visszakapunk lobogót, várfalat, falut.” Ezt kell tennem, mert örökségem van a nemzettől, anyámtól, a szegedi emberektől, Móra Ferenc népétől. Ezt nem adom alább. Ez nem hivatástudat, ez kötelességem, mint a hídépítőnek, hogy olyan szerkezetet készítsen, amin nemzedékek biztosan átkelhetnek. Csakhogy manapság az örökségeinkkel is könnyelműen bánunk. Ki ismeri ma és figyel Ady, Vörösmarty prózai írásaira, ki olvasta Bessenyei akadémiáról vallott gondolatait? Ehelyett kitalálták, hogy Bessenyei testőrköltő, ahelyett, hogy azt modanák, magyar költő, aki már Széchenyi előtt felvetette a tudós társaság gondolatát. Ezek szólalnak meg az általam megzenésített vagy írt gondolatokban. — Úgy gondolja, a közönség elhiszi amit énekel? — Nem lennék közel harminc éve a színpadon, ha nem lenne befogadó a hallgatóság. A nép arra kíváncsi, aki közülük való, vagy az ő gondolatait szólaltatja meg. A liberálisok új világrendről, a másság tiszteletéről hangoskodnak. Ebbe sok minden belefér az ő értékrendjükből, ami gusztustalan. A magyar nép lelkűidébe minden belefér, ami a szeretetre épül. Én is a szeretetet hirdetem, de én csak egy gitáros énekes vagyok. — Nem ön értelmezi rosszul a dolgokat? — Új kazettám jelenik meg Haruszin éj címmel. Ötven nap alatt melegszik fel a sivatag annyira, hogy a finom porszemcsék a levegőbe emelkednek, és elfedik a napot. A haruszin (ötvenedik) nap sok mindent eltakar nem csak a sivatagban. Ez szólal meg az Izraelben élő magyar nyelvű költők verseiben, amiből a kazetta anyagát válogattam. Amikor bemutattam egy budapesti összejövetelen, megdöbbentett, hogy a magyarországi zsidók saját kultúrájukat nem ismerik. Én saját nemzetem kultúráját ismerem, és másokét nem sértegetem, hanem éneklem. — Újabban zsoltárok is megszólalnak előadásában. — Zsoltárokat szinte a pályám elejétől éneklek, csak volt időszak, amikor szüneteltettem megszólaltatásukat. A százötven Dávid-zsoltár a lélek hangja. Szenei Molnár Albert 1606-ban nem egészen száz nap alatt fordította magyar nyelvre! Azért fontos, hogy ő, mert olyan időkben készítette el munkáját, amikor a magyar nyelv és erkölcs veszélyben volt. Itt az ideje, hogy ezeket a zsoltárokat ismét felmondjuk. —Újabb erkölcsi veszély, idegen hódítás előtt állunk, mint Szenei Molnár idején? — Nem az az erkölcstelenség, ha valaki kiáll az utcasarokra, hanem ha lapítunk, gerinctelenek vagyunk, tűrjük, hogy „félreneveltek” félreállítsák ezt a népet, amelyik több mint ezer éve európai és nemzeti kultúrát teremtett a Kárpát-medencében. De ez csak egy gitáros énekes véleménye. Ki figyel oda erre... Aradi Balogh Attila 1995. június 20., kedd A munkákért gyakorlattal fizetnek Bővül a szakiskola Tiszabercel egyetlen középfokú tanintézménye a Bessenyei György Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet. Egy korábbi számunkban már bemutattuk az iskolát Sóvári Mihály igazgatóhelyettes úr segítségével, aki akkor azt mondta, hogy szeretnék korszerűsíteni a sulit. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, vajon elvégezték-e a különböző fejlesztéseket, volt-e rá pénz, hogyan sikerült megszerezni a feladatok ellátásához szükséges összeget. — Igazgatóhelyettes úr! A legutóbbi beszélgetésünk óta milyen változások történtek az intézmény bővítése terén? — Pályázat útján nyertünk 600 ezer forintot a Szakképzési Alap decentralizált, tehát megyei részéből. Ugyanilyen úton tavaly őszszel egymillió forintot kaptunk. Ebből a pénzből egy nyolcvan férőhelyes, szociális helyiségcsoportot akarunk építeni a bejáró tanulók részére. Itt a gyerekek a gyakorlati órák után kényelmesen le tudnának zuhanyozni, és át lehetne öltözniük, úgy, mint a kolisoknak. Az épület elkészítéséhez a különféle építőanyagokat folyamatosan szerezzük be. A tiszavasvári szakmunkásképző intézet kőművesbrigádja segédkezik majd az építkezésnél. Fizetünk is nekik, de cserébe ezért a munkájukért a nyári gyakorlatok idején, az ottani középiskola parkját fogjuk rendben tartani. —Mekkora beruházás lesz ez a szociális helyiség? — A mi munkánkkal együtt két és fél millió forint. Még két gyakorlati oktatótermet is szándékunkban áll létrehozni. Ez úgy nézne ki, hogy traktorral be lehet menni oda, vagy esetleg egy ekét, vetőgépet szintén bevihetünk majd, és ezeken a járműveken, illetve szerszámokon gyakorlati oktatást tudunk végezni. — A közeljövőben várhatóak-e újabb fejlesztések az iskolában? — Egyelőre ez a mostani munkánk a legfontosabb. Sajnos az a helyzet, hogy már negyedik éve ugyanazzal a tanulónkénti fejkvótával dolgozunk, és azt hiszem, nem kell magyarázni, mennyit emelkedtek az árak azóta. Nagyon szeretnénk széntüzelésről áttérni gázfűtésre, mivel ez jóval takarékosabb. A gázcsonk már itt van az iskola kertjében, de ahhoz, hogy a tantermekbe, az üvegházba és a tornaterembe is bevezessük, legalább 5 millió forint kellene. Ezt saját erőből nem tudjuk előteremteni. — Mennyit profitál az intézmény a kertjében termelt zöldségekből és gyümölcsökből? — Elsősorban a konyhánkra szállítjuk a terményeinket. Ezen túl körülbelül 1,5 millió forint az a bevétel, amit a tanüzerpüpKb^n tér-,, mesztett árukérf kapunk. Tóth Miháíy Nagyecsed és Fábiánháza-Előtelek közötti útszakaszon kivágták a fél évszázados nyárfákat. Egy dunántúli vállalkozó fűrésztelepén készül belőle — őszre — almásláda Pénzes László felvétele Alig volt fa az udvarunkon. Nem volt látványos, virágokkal, fákkal, zöldségfélékkel teleültetett kertünk sem. Az udvar csak olyan falusi volt, istállóval, tyúkóllal, disznóóllal, pajtával, színnel, törekessel, kúttal, alig volt hely a szalma-, széna-, törekkazalnak, kórókúpnak, krumplis- és répásveremnek, trágyadombnak. Az udvar közepe meg arra kellett, hogy nyáron hordáskor ott álljon az asztag, s mellette elférjen még a cséplőgép is. Ez a szilvafa meghúzódott az egyik sarokban, közel a szomszédhoz. Nekem gyermekkoromban ez volt a gyümölcs. Korán kezdett pirosodni, s én hamar rájártam. Zölden is jó savanyú volt, de igazán jó ízét akkor éreztem, amikor már megpirosodott. Ezt nem rakta be anyám, nem főzött belőle lekvárt, az eperfa mellett ez jelentette a természet kiterített tenyerét, amelyből lakmározhattam. Ezen tanultam meg fára mászni. Nem kellett hozzá nagy tudás, erős, kapaszkodásra, lépésre alkalmas ágai voltak lenn is, noha már túlnőtt a házak tetején. Jó volt, mert amit el nem értem, onnan lehullott a szilva, főként ha horoggal vagy más karóval segítettem neki. s ha leesett sem lottyadt össze, kemény, ropogós maradt. Nem vált el a magjától, körbe lehetett rágni, hogy aztán a maggal és két ujjammal parittyát játszak, mint a fiúk. Nekem ez volt a gyümölcs. A manna. A paradicsomszilva. Azóta keresem, kutatom, mióta az építkezések miatt ki kellett vágni a fát, engem meg emlékétől is messze sodort a tér és az idő diszharmóniája. Aztán a múltkor megláttam a piacon. Idős asszony árulta, szemmel láthatóan gonddal szedte le, vigyázott rá, nem is árult mást, csak egy füles kosárban vagy négy kiló szilvát. — Jé, paradicsomszilva! — álltam meg a kosár mellett csodálkozva, de szívbéli örömmel. — Az, az — bólogatott a néni, és tenyerébe emelt néhány szemet, hogy mutassa, milyen szépek, érettek, kerekek. — Hogy adja? Elképesztően kevés pénzt mondott. Szinte filléreket. Most, a primőrök, az égbeszökő gyümölcsárak idején. Kértem is belőle mindjárt két kilót, és azonnal elkezdtem ropogtatni. Dehogy mostam meg, nem mostam én meg régen sem, egyet sem, amikor a fáról ettem. Igaz, nem is látott az permetezőszert soha, úgy nőtt, ahogyan valaha az édenkertben. Magától. — Finom — ismertem el, és a néni szemmel láthatóan örült, hogy valakinek tetszik, ízlik a portékája. Aztán bementem a munkahelyemre. Egy kis tálkában megmostam belőle vagy félkilónyit, és letettem a kollégák elé. — Kóstoljatok! — Mi ez? — kérdezte Marika. — Szilva. Paradicsomszilva. — Jé! Hát az mi! Nem ismerte. Pedig mindenki tudta róla az irodában, hogy ő is meg a férje is nagy kertész. Ha hozott mutatót az őszibarackból, meggyből, körtéből, kicsattanó szépségű és fenséges ízű volt valamennyi. Most belenyúlt a tálba, kivett egy szemet és ropogtatni kezdte. Pillanatok alatt megsavanyodott a szája, és kiköpte az egészet. — Ó, hát ez nóra-bóra!? — Nóra-bóra? — Az hát. A többiek nevetni kezdtek. És akkor nekem is eszembe jutott, hogy a nóra-bóra az bizony értéktelen, savanyú, olyan vadszilva-féle, ami a kutyának se kell, dobálják egymáshoz a gyerekek az utcán, ott rohad el a fán, le se szedik. Csaknem sírni kezdtem. Felemeltem a kicsi tálat, és betettem a fiókomba. Hát ha nem, nem. Ha ez nóra-bóra, ha ennek nincs értéke, ha ez másnak savanyú, akkor mit akarok vele én? Minek kínálgatom? Ki kell dobni az egészet, nem jó ez se pálinkának, se lekvárnak, se befőzni. Semmire se való. A többiek kicsit sajnálkozva, de kicsit mosolyogva figyelték magamba zárkózásom. Most kezdjek el nekik magyarázni? Kezdjem el mondani, hogy nekem ez a paradicsomszilva volt a gyermekkorom csodája? Minek? Úgyse értenék. Megvártam, míg nem néznek oda, akkor kihúztam a fiókot, és elkezdtem ropogtatni a szilvát. Csak úgy magamnak. És boldog voltam. És ki sem kacagtam magamat érte. Nagy Krisztina Paradicsomszilva
