Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-13 / 136. szám
UJ KELET Nyírmada 1995. június 13., kedd7 Az alma alkonya? A szabolcsi alma szinte már fogalom az országban. A nyírmadai almatermelés pedig megyénk határain túl is tiszteletet parancsoló (volt). Persze, a rendszerváltás óta itt is — csakúgy, mint máshol — alaposan megváltoztak a termelés körülményei. Ottjártunkkor természetesen megkérdeztünk egy termelőt, milyen is az alma múltja, jelene, jövője egy nyírmadai gazda szemszögéből. A Kisvárdai úton találkoztunk Koleszár Mihállyal, aki már több évtizede foglalkozik a gazdaság eme ágával, így igazán otthon van a témában. — Mihály bácsi! Hogyan került kapcsolatba az almatermesztéssel? — Ó, az almának errefelé komoly hagyományai vannak, az itt élők körülbelül 70 százaléka foglalkozik vele. Én 1950-től mint alapító tag a Nyírmadai Állami Gazdaságban dolgoztam munkaügyi vezetőként, később, ’81- es nyugdíjazáson után munkaügyi tanácsadóként — emlékszik vissza az idén 70 éves Koleszár bácsi. — Almatermelése révén az egész országban, sőt külföldön is ismerték és elismerték a gazdaságot. Szemben az egykori 1200 vagonos terméssel, ma már sajnos csak 2-300 vagonnal lehet betakarítani a falu 1000 hektárnyi gyümölcsösein. — Mi az oka a drasztikus visszaesésnek? aznatfrgr&ndS£erváltás után összeomlottak, a gazdaság 600 hektáros területét a dolgozók között felosztották. Manapság pedig nemritkán csak szélhámos kft.-k, gazdasági társulások vásárolják fel a termést. Azok is irreálisan alacsony árakon. Hogy mennyire bizonytalan a helyzet, azt az én példám is mutatja, hiszen a vajai léüzem nekem is — és még sokaknak — tartozik. — Gondolom, a mennyiségi hanyatláshoz minőségi is párosul... — Hogyne! A tiszta alma nem sok, és ha van is megbízható átvevő, annál kevesebb akad. Akik például megkapták az ÁG gyümölcsöseit, azok — megfelelő eszközök híján és értékesítési bizonytalanságokkal küszködve — elhanyagolták földjeiket. Nem ritka, hogy térdig érő gazban kell betakarítani a termést. — Úgy látom, itt, a porta mögötti kertben is almafák sorakoznak. — Igen. Ebben az 1400 öles kertben valamikor 270 mázsa is megtermett — az illetményföldemet is beszámítva akkor 400 mázsa almám volt —, de ma már csak tíz mázsát hoz, az is mind a léüzemekbe jut. És még nagyon sokan vannak ehhez hasonló helyzetben. A permetszerárak például 1000 százalékkal emelkedtek. Nem csoda, hogy ilyen feltételek mellett nagyobb mennyiségben már nem éri meg almát termeszteni. — Ezek szerint az almáskertek felszámolásának veszélye is fenyeget? — Sajnos, igen. Sokan kihúzgálták fáikat, egyesek új, intenzív, könnyen művelhető almafajtákkal — mint a gloszter vagy az idared — próbálkoznak. Ezek kilójáért 40 forintot, tehát kétszer annyit is adnak mint a jonatánért. . —Az idei termés? Már ha lesz! Men a s/**. ság és a fagy miatt kevésre számíthatunk. — Mihály bácsi szerint mikor lehet majd Nyírmadán a régihez hasonló volumenű almatermésről beszámolni? — Szerintem úgy tíz év múlva ismét felívelhet az alma karrierje. Ha megfizetik... Le a vezetőkkel? „Azt mondják, hogy bolond vagyok” Mégis igénylik az emberek a nyilvánosságot? Nyírmadai tartózkodásom alatt többen is megkerestek: „Ezt írja meg!” — Építettem deszkából egy kis lakást, hogy el tudjak bújni — mondta özvegy Zámbó Ignácné Margit néni, egy vékony, öregedő cigányasszony. — Már hetvenéves vagyok, de nem foglalkozik velem senki. Kértem, hogy adjanak egy kis segítséget, mert beázik a házam, de hiába. A cigányönkormányzat felveszi a magasabbnál magasabb összegeket, de csak a családjuk részesül belőle, mi nem is hallunk arról. Drága gyógyszereket szedek — zacskójából bontogatja a patikából hozott dobozokat. — Azt mondják, hogy ezt azért kell szedni, mert bolond vagyok. Ugye, nem igaz? Le kell mondatni a kisebbségi önkormányzat tagjait, nem vaba panaszkodok — folytatta Margit néni. — Ilyen öregekre nincs szükség? Megázik a takaróm, az összeszedett kis holmim. Semmilyen pénzt nem kapok... — Szociális juttatásban részesül Margit néni! — mondja a cigányönkormányzat egyik tagja. — Ötezer forintot kap! — Fát kell vennem, ennivalót, gyógyszert. Mi az a pénz? — néz rám kérdőn. — Dolgozni már nem bírok, vénás injekciót kapok — s mintha csak bizonygatni akarná, felhúzza pulóvere ujját. DEZSŐ — olvasom alkarján a régi tetoválást. A kultúrház kis szobájába több mint tíz cigányember sorakozott be. Valamennyiüket érdekelte a kisebbség sorsa. Balogh József elnök és Jóni Bertalan helyettes alig-alig jutott szóhoz. A kisebbségi önkormányzat gyunK megelégedve “veruK! Nem intéznek semmit. Senki sincs megelégedve velük! — Nekem sem adnak semmit, el van meszesedve a hátgerincem, nem képesek arra, hogy 600 forintot adjanak. Négy gyerekem van, le fogok bénulni — szól közbe egy fiatalasszony. Mire tovább kérdezném, már el is tűnik. — Nem figyelnek rám, hiá—Hogyan válaszolnak a cigányönkormányzat képviselői az őket ért sérelmekre? — Tudomásul kell venni a szociális helyzet nehézségét — mondta Balogh Pál —, még csak egy hete vagyok tagja az önkormányzatnak, de azt máris látom, hogy nincs véleményezési jogunk! — Az a legnagyobb probléma, hogy két-három ember megosztja a cigányságot — mondta Jóni Bertalan. — Minden hónapban 40 ezer forint áll rendelkezésünkre, amelyet 40 embernek ezer forintjával osztunk ki. Ügyelünk arra, hogy mindenki sorra részesüljön segélyben. Az elmúlt héten szandált és cipőt hoztunk, még mindig van húsz pár a raktárban. — Ott ülünk egész napokat a polgármesteri hivatalban, de hiába. Nem tudunk egyről a kettőre haladni — szólt közbe egy férfi a hátsó sorból. — Nekem sem adtatok még segélyt, egyszer kértem, többet soha nem fogok — mondta Zámbó Ignác. — Neked ad a polgármester, bármikor kérhetsz tőle — válaszol rögtön egyik társa. — Ad is — vág vissza durván, kevélyen. — Nem fogok rátok szorulni. Senki sincs veletek megelégedve. — Ne mondj ilyet Náci, összesen tizenöt családnak nem tetszik a munkánk — védekezik Berti. — Tizenkilenc családból áll az egész cigányság! — mondja elégedetten Náci. — Nemzetséget számolsz! — kelnek Berti védelmére társai. — Mielőtt vitába szállnak... Miben látják a megoldást? — A „nagy” önkormányzatnak maximálisan segítenie kellerte minket. Csak a hírünk van meg, semmi más. Kaptunk egy irodahelyiséget (bútorok nélkül). Ha három ember bemegy, Margit néni kettőnek ki kell jönni, olyan kicsi. Nem vesznek komolyan minket. Nincs telefonunk, telefaxunk... — Megvizsgáltátok már, hogy milyen jogaitok vannak? Ismeritek a működési szabályzatot? Tudatosan elolvastátok már egyáltalán? — szól közbe Rácz József. — Ne mondj ilyet minden egyes alkalommal! — mondja Berti. — A jegyzőnőnek hiába mutatod a törvényt, azt mondja, hogy csak tervezet, nincs elfogadva! — A kisebbségi önkormányzatnak, sajnos, még nincs éves munkaterve, gyakorlatilag nem tud mire építeni. Ezt az átfogó munkát az elnöknek kellene véghezvinni — mondta Balogh Pál. — Munkahely kellene, s minden rendben lenne. A polgármesteri hivatalnak anyagi bázist kellene biztosítani számunkra, hogy munkahelyet teremtsünk. Tenyésztenénk libát, sertést. Fedezet kellene, hogy dolgozni tudjunk... a madai cigányok 90 százaléka munkanélküli. Csak a számlák érkeztek A kellemes, új vendéglátóhelyiségben fiatal pár fogadta szerkesztőségünk munkatársait. — Két hete nyűt az üzlet — mondta Kiss Kornél. — Eddig mi is vállalkozók voltunk, az élettársammal szintén egy vendéglőt üzemeltettünk, de sajnos nem érte meg. Ennek az új bárnak a tulajdonosa hívott, üzletvezetői állást ajánlott. — Mindketten itt dolgozunk, én a pultnál — mondta a kedves ifjú hölgy mosolyogva. — Egyébként varrónő vagyok, Kornél mellett tanultam meg a szakmát. Sokkal jobban szeretem a vendéglátást, a varrás csöppet sem hiányzik. A szüleim annál inkább... Érden laktam, Kornél miatt költöztem ide. Ő akkoriban ott dolgozott egy bárban. Itt olcsóbb az albérlet, a rezsiköltség, anyagilag jobban megéri itt élni. Igaz, pletykásabbak az emberek, s ezt nehéz megszokni. Mindenki mindenkiről tud mindent. Ahol laktam, ott nem foglalkoztak ennyit egymással az emberek. Egyébként a nővérem is leköltözött, ő is itt dolgozik, velünk együtt él. A honvágyamat legalább enyhíti egy kicsit. Van már egy kislányunk is, négy és fél éves. Az anyósom vigyáz rá, amíg mi dolgozunk. — Nem sajnáltátok a vállalkozásotokat, a vendéglőt elhagyni? — Nem — válaszolta Kornél. — Még ki sem nyitottunk, máris megérkeztek a számlák. Nem elég vállalkozónak lenni, tőkére is szükség van. Hitelekhez jutni egyre nehezebb, a kamatot is képtelenség fizetni. A kisvállalkozásokat nem támogatják, a nagyobbakat igen. Itt mindez nem fogja nehezíteni a munkámat, nyugodtabban fogok dolgozni. Remélem, jól fog működni az étterem, hétvégén diszkót rendezünk. Ez a hely önmagáért beszél. Az oldalt írta: Kozma Ibolya és Csiky Nándor A fotókat készítette: Bozsó Katalin Tiszta, fehér asztalterítőn Az oktatásra, a kultúrára egyre kevesebb pénz jut. A művelődési intézmények talpon maradása egyre nehezebbé válik. A nyírmadai Nagyközségi Művelődési Ház igazgatója, Tamási Sándor megélhetésük gondjairól mesélt: — Keserves a költségvetésünk, a dologi kiadásokra 270 ezer forintot biztosít az önkormányzat, 300 ezer a fűtés költsége. A saját bevételünkből semmire sem jut, fejlesztésről szó sem lehet. A tanfolyami díjakból, a zongoraoktatásból, a népfőiskolái csoport hozzájárulásaiból szerzünk egy kevés pénzt. A mozit is mi üzemeltetjük. Más településeken megszüntették, mi ennek ellenére heti három alkalommal vetítünk filmeket. Ez az eredmény községi szinten irigylésre méltó. Ebben az évben — röpke öt hónap alatt — 50 ezer forint tiszta jövedelmet hozott a mozi. Tavaly 110 ezer lett volna, de a xenonizzó felrobbant, s a javítás költségei felemésztették a bevételt. A nyugdíjasklubnak 32 tagja van, bár ritkán van jelen mindenki a betegségek s a kor okozta problémák miatt. E hónap végén szokásos évi kirándulásra megyünk, ezúttal Hajdúböszörmény, Hajdúnánás és Debrecen az úticél. Két éve Szigetváron és környékén tettünk látogatást. Szállodában laktunk, reggelit és vacsorát kaptunk, s mindez fejenként 3000 forintba került. Természetesen protekcióval; a fiammal szerveztük, ő segített. A programokat előre elkészítettük, és sehol sem késtünk tíz percnél többet. Akkor csak tizenkilencen jöttek el, a többiek az élménybeszámolók hallatán persze bánták, hogy miért sajnálták azt a három ezrest. — Említette a népfőiskolái csoport tevékenységét. Mesélne erről bővebben?- Az almatermesztők képzésében nyújtunk segítséget havonta egy alkalommal. Beszéltünk már az uborkatermesztés gondjairól, új burgonyafajtákat ismertünk meg. Be is szereztünk néhányat, már termelnek belőle a községben. — Sanyi bácsi, az ifjúságról még nem beszélt! — Az általános iskolásoknak zongoraoktatást szerkeztünk. Hamarosan a záróhangverseny kerül megrendezésre. A képzés eddigi tíz éve alatt 81 tanítványunk volt. Ez idő alatt legalább tíz zongorát vásárolt a falu lakossága a gyerekek eredményes tanulása érdekében. Az ifjúságról nem lehet mit mondani, biliárdoznak, pingpongoznak itt a házban, de szervezett keretben nem hajlandók együttműködni. Attól tartanak, hogy KISZ-t akarunk csinálni, pedig valamikor jól működő szervezet volt a faluban. A fiatalok sorra nyerték a vetélkedőket, versenyeket. A fiatalság szórakozása eltér a régen megszokottól, itt, a házban csak szeszmentesen lehet mulatni. Néha valóban előfordul az alkohol — a nyugdíjasok összevont születésnapi megemlékezésein vagy a népfőiskola záróelőadásán —, de akkor is fehér asztalterítőn.
