Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-09 / 134. szám
UJ KELET Interjú 1995. június 10., szombat7 „Egyszer a magyarságnak is elfogy a türelme” A közelmúltban Nyírbátorban járt Csőri György, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának aleinöke. Megyénket is érintő külpolitikai kérdésekről beszélgetve újra és újra eszembe jut Sinkovits Imre szenvedélyes válaszkeresése, hogy milyen a magyar? „Szenvedő, küzdő, lázongó, az igazságért halni is kész: EMBER! Itt! Ott! Ahol élni hagyják! Ahol magyar állampolgár, vagy befogadottként még három nemzedék után is a kérdőívre ezt írja: Származásom: magyar” ü Megyénk földrajzilag határos a Felvidékkel, Kárpátaljával, Erdéllyel. A határainkon túli magyarságnak egyre kilátástalanabb a helyzete, mind egzisztenciálisan, mind pedig morálisan. — Valóban. De vissza kell mennünk időben '90 júniusáig, amikor elhangzott Antall József miniszerelnök úrnak az a kijelentése, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Az azt megelőző félévben szinte eufórikus hangulat alakult ki a Kárpát-medencében. Azt hittük ’89-’90 fordulóján, hogy a magyarságnak olyan történelmi esélye adódik, hogy sorskérdéseit rendezi, és belátható időn belül megoldja. Aztán jött a marosvásárhelyi pogrom és a balkáni háború. Reményeink, ha nem is foszlottak szét, de igenigen meginogtak. 1990 nyarán már látni lehetett, hogy nem olyan ez a változás, legalábbis a nemzeti kisebbségek, a kisebbségbe jutott nemzetrészek vonatkozásában. Ekkor vált világossá, hogy a magyar kormánynak meghatározó, döntő szerepe van abban, hogy ezzel az eséllyel tudunk-e élni, és ha igen, akkor hogyan. Ezért reagált időben kijelentésével Antall József. A szomszédos országokban, természetesen, a velünk ellenséges, a szó rossz értelmében vett nacionalista körökből fenntartással, kifogással fogadták. Nem osztott teljes sikert a világ közvéleményében sem, legalábbis azokban a nyugati körökben, ahol ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Fontos azonban, hogy nem is talált elutasításra, ellenszenvre sem. A helyzet olyan volt, hogy hosszú, kemény munkára kellett berendezkedni, ahol elveinkhez következetesen ragaszkodunk. Ugyanakkor rugalmasak és nyitottak voltunk. Vagyis ha a végcéltól, a magyarság megmaradásának, fenntartásának céljától nem távolodunk el, van reményünk a sikerre. Ezt a folyamatot szakította meg brutális módon a tavalyi választás. Amikor az új kormányzat szavakban vállalta ugyan az antalli külpolitikát, de a gyakorlatban nem. Később Horn Gyula miniszterelnök sietett kijelenteni, hogy ő 10 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ezt a hihetetlenül rossz jelzést adta le. Ugyanakkor a kormány a programjában az antalli külpolitika folytatását ígérte. Ebből a kettősségből már látszott, hogy mire kell számítani. Betetőzte ezt azzal, ez év tavaszán, a parlamenti vitában, hogy ő mindent alávet az európai integrációnak: tehát az összmagyar érdekeket a határon túli magyarság sorskérdéseit. Ez a politika most oda-vezetett, hogy jelenleg nincs gazdája sem az országhatáron belül, sem pedig kívül ennek a kérdésnek. A világ közvéleménye — elsősorban az európai és észak-atlanti szervezetekre gondolok — szeretné ezeket a problémákat a szőnyeg alá söpörni. Teljesen mindegy, hogy milyen áron, csak nyugalom legyen. De nekünk nem mindegy! Európának sem mindegy, hogy mi történik a Balkánon, a Kaukázusban és sorolhatnék más térségeket is. Napról napra érkeznek hírek tragikus eseményről. Vagyis, ha nem oldják meg a népcsoportok, a nemzeti kisebbségi sorsba került népek problémáját, akkor ott állandó feszültséggóc keletkezik. Ez időnként polgárháborús vagy akár háborús eseménnyé is fejlődhet. Közeledik a trianoni békeszerződés 75. évfordulója vagy más szavakkal a nemzettest megcsonkításának évfordulója. Ebben a 75 évben a magyarság mindig békés eszközökkel, jogszerű keretek között igyekezett az elképzeléseit megvalósítani. Ezt a világnak mindenképpen értékelnie kell, hiszen négymillió emberről van szó. Más térségekben, egészen közel is, néhány százezer ember sorsa sokszor sakkban tartja a fél világot. Az ENSZ és más szervezetek sokszor évekig vagy évtizedekig foglalkoznak ilyen kérdésekkel. Ez nem fenyegetés, amit most mondani fogok, de elképzelhető, hogy egyszer a magyarságnak is elfogy a türelme. O A Szlovákiával kötött alapszerződés vitája során gyakran vádként vagy kritikaként lehet hallani, hogy az alapszerződések sorát az előző kormány kezdte el az ukrán— magyar megkötésével. A kárpátaljai magyarok nem fogadták kitörő lelkesedéssel ennek aláírását, a mai napig sem nyugtatta meg őket. — Az alapszerződések kérdése egy mesterségesen előrángatott dolog. A hetvenes évek legelején Németország kötött úgynevezett keleti szerződéseket a Szovjetunióval és Lengyelországgal, mert nem volt békeszerződésük, és rendezni kellett ezen államok viszonyát. Majd '72-ben az NSZK kötött az NDK-val alapszerződést. Ekkor volt a történelemben először alapszerződés. Aztán a ’90-es évek elején jött a gondolat, hogy az új államoknak alapszerződést kell kötniük egymással. El lehet azon vitatkozni, hogy kell-e alapszerződés vagy sem. Szerintem nem kell. Ausztriával nincs szerződésünk, és egészen jó a viszonyunk. Bármilyen szerződést kötünk, legyen az alapszerződés vagy részkérdés megoldásával foglalkozó szerződés, annak csak akkor van értelme, ha kölcsönös akaraton alapul. Ha van politikai akarat mindkét félben, hogy a vitás kérdéseket rendezze és előremozdítsa a kapcsolatok fejlődését. Különben semmi értelme nincs. Ilyen a szlovák—magyar alapszerződés. A Meciar-kormányban semmiféle politikai akarat nincs, hogy a magyarság igényeit kielégítse. Sőt az ellenkezője történik, kormányprogramjában meghirdette a magyarság asszimilációját! Vagy tekintsünk bele a lapokba, hogy mit írnak a készülő nyelvtörvényről. Még a vallásgyakorlásnál is háttérbe szorítja az anyanyelv használatát. És ekkor még nem beszéltünk a közigazgatási területek erőszakos megváltoztatásáról. A magyarság sehol ne legyen többségben ott, ahol évszázadok, évezred óta egybefüggő tömbben él. Tehát ilyen szerződéskötésnek nincsen semmi értelme, inkább csak bajt okoz a két ország viszonyában. Persze, átmenetileg ez nem így látszik, a külvilág sikernek tekinti. Azt hiszi, hogy itt tényleg valami megegyezés született, de ez csak szemfényvesztés. Tulajdonképpen nem történt más, mint a nemzeti érdekek és a hosszú távú külpolitikai célok eladása olcsó, pillanatnyi sikerekért. Az ukrán szerződéssel kapcsolatban az a véleményem, amennyire nem indokolt ilyen szerződés és annak különösen határklauzulája, amit a szomszédos offszágok közül Szlovákia és Románia követel rajtunk, annyira indokolt volt, amit Ukrajnával kötöttünk. UMiért nem indokolt Romániával és Szlovákiával? — Románia az a Románia, amelyik korábban is volt. Szlovákia pedig jogutódja Csehszlovákiának. Magyarország mindkét országgal békeszerződést kötött 1947-ben, ahol másodszor is szentesítették ezeket a határokat, bár ez a szó nem is illik ide. Magyarán: megerősítették azokat az igazságtalan határokat, amelyeket meghúztak 1920-ban. Tehát határkérdés az említett országok között nincsen. Azonkívül a Helsinki alapokmányt 1975-ben mindhárom ország aláírta. Nincs mit rendezni, mert rendezettek a viszonyok. Nem ez volt a helyzet Ukrajnával. Velük nem kötöttünk békeszerződést. Nem jogutódja a Szovjetuniónak, és semmiféle rendezett viszony a két ország között nem volt. Magyarország alapvetően érdekelt egy erős, független Ukrajna létezésében. Ebben egész Európa érdekelt, hogy egyensúly, biztonság legyen a kontinensen. Ukrajna önmaga is érdekelt, hiszen az ukrán nép többsége ilyen ország létét tartja kívánatosnak. Ezen körülmények között teljesen érthető volt, hogy az Antall József vezette kormány a lehető leggyorsabban szerződést akart kötni Ukrajnával. Annál is inkább indokolt volt, mert Ukrajna hajlandóságot mutatott arra — szemben az akkor még Csehszlovákiával, később Szlovákiával, Romániával —, hogy a magyarság igényeit kielégítse. Fontos volt azért is, mert ott akkor káosz, bizonytalanság uralkodott. A magyar diplomácia biztosítani akarta a keleti területeket. A diplomácia ’90. május 2. óta egyértelműen a nyugati integráció, az európai-atlanti gondolat mellett tette le a voksot. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarunk békében és jó viszonyban élni keleti szomszédainkkal. Gesztust is kellett tenni, szükség is volt rá, ezért kötötték meg gyorsan a szerződést. Pontosan ez a gyorsaság, az időhiány okozta azt, hogy két hibát is elkövetett az akkori külügyi kormányzat. Az egyik hiba az volt, hogy nem konzultált kellőképpen a kárpátaljai magyarsággal a szerződéskötés előtt. A másik hiba pedig, hogy nagyon szerencsétlen megfogalmazásban látott napvilágot az a bizonyos határklauzula. De azt is el kell mondanom, teljesen objektiven, hogy Antall József nem tehetett egyik hibáról sem. Az a természetes, hogy a kárpátaljai magyarság nem örül a szerencsétlen mondatmegfogalmazásnak. Ennek azonban sem most, sem a jövőben gyakorlati jelentősége nincsen. Ez a szerződés tíz évre szól, addig marad érvényben, amíg azt mindkét fél betartja. A szerződés a két fél kölcsönös akaratából bármikor felbontható, módosítható. Márpedig mi határkérdésben mindig Helsinki szellemében tárgyalunk. Tehát ez nem tragédia, csak egy szerencsétlen és érzelmileg rosszul ható megfogalmazás volt. O Milyen esélyei vannak a román—magyar alapszerződésnek? — Két választ tudok adni. Az egyik, hogy ha a magyar kormány a nemzeti érdekek feladását nem forgatja a fejében — ezt kell feltételeznünk —, akkor nem megy tovább azon a ponton, amit Szlovákiával szemben megtett. Tehát, ha a magyar kormány nem fog több engedményt tenni, mint a szlovák alapszerződéssel kapcsolatban, és a minimumok minimumát betartja, vagyis az 1201-es Európa Tanács-i ajánlás megfelelő értelmezése mellett nem köt még gyengébb szerződést, akkor szinte semmi esély nincs arra, hogy megkössék. Úgy gondolom, Románia nem fogja elfogadni az említett ajánlást, minden jel erre mutat. Ha a magyar kormány ennél is gyengébb szerződést kívánna kötni Romániával, akkor van esély a megegyezésre. Ez viszont a nemzeti érdekek olyan feladását jelenti, ami a magyarság számára elfogadhatatlan. Lt A Magyarok Világszövetségét, annak vezetését az utóbbi időben támadások érik. Kiknek lehet érdeke a szövetség gyengítése? — A jelenlegi kormánykoalíció közelében kell keresni az okokat. Olyan kifogásaik vannak a Magyarok Világszövetségével szemben, amit pontosan nem fogalmaznak meg vagy csak nagyon ritkán. Állítják, hogy túlságosan egyoldalú, mert ott az MDF, illetve a hozzá közel álló pártok — a jelenlegi határokon belül és kívül —játszanak domináns szerepet. A szövetség nyitott. Mindenki tagja lehet, nincsen diszkrimináció azért, mert valaki szocialista vagy szabaddemokrata. Amikor ez a dolog elindult, a szervezet létrejött, akkor nem tolongtak ebből a két pártból, hogy részt ve-gyenek a munkában. Hogy miért? Ezt majd ők megmondják. Most, miután létrejött egy szervezet, melyet messzemenően támogatnak a kárpát-medencei magyarság prominens személyiségei. Persze, a nyugati magyarság is. Rosszul felfogott politikai érdekből, irigységből egyszerűen elkezdték kívülről támadni, és megpróbálták rombolni. Kiss Dániel
