Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-23 / 119. szám
UJ KELET Homoktanya 1995. május 23., kedd 5 Csak szépet és jót — Ez itt Nagyhalász külterülete — mutat körbe büszkén a 71 éves Németh Ferenc. — Körülbelül háromszázan élünk itt, fiatalok és idősek vegyesen. —Bár a Nagyhalászt jelző tábla ott van az út szélén, messze van még ide a központ... — Messze bizony, nyolc kilométerre. Még szerencse, hogy viszonylag jó a busz- közlekedésünk. Nyíregyházára és vissza naponta 8-8 járat közlekedik, és Halászba is elég gyakran megy busz. Hát az az “igazság, hog^ ha valaki bemegy a városba, és lekési a reggeli buszt, délig várakozhat. Gyalog elindulni meg messze van. Szóval az lenne a legjobb megoldás, ha délelőttre is beiktatnának egy járatot. — Mindenért be kell menni a városba? — Tulajdonképpen csak a közigazgatási dolgokat nem tudjuk itt. helyben elintézni. Egyébként mindenünk megvan. A boltban még húst is lehet venni. Igaz, nem marhahúst, csak baromfit. Ha meg valami extrát szeretnénk, azért Nyíregyre megyünk be. Nincs sokkal messzebb, mint Halász központja, és jóval nagyobb a választék. — Úgy tudom, itt nincs óvoda vagy iskola... — Valóban nincs. A gyerekeket busz viszi be a halászi iskolába és óvodába. Ezt ^leszámítva tényleg minden van. Van víz, gáz és villany is. Telefont is ígért a polgár- mester. Egy rossz szavunk sem lehet rá. Aranyember. Fiatal és talpraesett, mindent megtesz értünk. — Költöznek ide fiatalok? — Hát persze! Ebben az évben is már három család költözött ide Nyíregyházáról, és nagyon elégedettek. Nézze, kedves, én 71 éve élek itt, de csak szépet és jót tudok mondani — feleli elér- zékenyülve az idős bácsi, majd könnyes szemmel mutat a mellette álló fiatalemberre, hogy őt is kérdezzem meg. — Ugyan, mit tudok én mondani — nevet társára llcsik András. — Én már nem tartozók ide, a házat is eladtam. — Pedig nemrég jött a tanyára — kotnyeleskedik idős barátja. —Miért akar innen elmenni? Nem érezte itt jól magát? — Nem arról van szó, nagyon szerettem itt lakni. Másképp nem is költöztem volna ide. Csak hát különváltunk a feleségemmel. Egyedül meg nem szeretnék itt élni. Eladtam a házat, és hamarosan beköltözők Nyíregyházára az édesapámék- hoz. — Jobb lesz ott? — Nem tudom, majd elválik. Az biztos, hogy nehezen szakadok el ettől a településtől, mert nagyon szerettem itt élni. Csendes, nyugodt hely, nem zavar itt senki senkit. Giza nénit, alias Lippai Gábornét éppen levélbontás közben találtuk. A huszon- egynéhány éve Amerikában élő lánya írt neki. Gyorsan átfutja, majd hosszasan invitál minket a lakásba. — Hát, jöjjenek már be megnézni, hogyan élünk itt, a tanyán. Mert a legtöbb ember azt gondolja, hogy isten tudja, milyen elhanyagolt, rendetlen módon élnek a tanyasi emberek. Pedig ez nem igaz. Olyan tisztaság meg szépség van a lakásban, mint bárhol máshol. Megvan nekünk mindenünk. Tudják, drágáim, mi itt születtünk, itt éltünk, és nem is vágyunk el innen. Azt hiszem, mi már itt fogunk meghalni. — Be tetszett köttetni a gázt? — Muszáj volt. Igaz, hogy kölcsönt vettünk fel rá, de bevezettük. Betegek vagyunk már mind a ketten, és így jóval könnyebb. Drága volt, szó se róla, de mit tudtunk volna csinálni. Most is hatezer forintot fizetünk havonta. Ez a központi fűtés drágább, mint a szén volt. — Ketten élnek a férjével? — Igen, a gyerekek már kirepültek itthonról. — Unokák? — Egy unokám az anyjával Amerikában él, a többi három pedig itt él a faluban, azaz a városban. Hiába, na, nekünk már csak falu marad — teszi hozzá huncut mosoly kíséretében. — Az amerikai unokáját látta már? — Természetesen, az anyja már négyévesen hazarepült vele, hogy megnézhessük. Azóta meg amilyen gyakran tehetik, igyekeznek nyaranta hazajönni. Persze, sok levelet is kapunk tőlük. Szóval volt nekünk örömünk is, bánatunk is bőven. Már elköszöntünk az idős házaspártól és beültünk a kocsiba, amikor Giza néni hirtelen utánunk kiáltotta: „Ha élünk még, jövő márciusban ünnepeljük az 50 éves házassági évfordulónkat. Meghívjuk majd az újságot is!” Mi pedig szavukon fogjuk őket.... Kötődés a tanyához „Jobban kellene élnünk...” Nyíregyháza felől jövet, még jóval Nagyhalász előtt, tábla jelzi a homoktanyai letérőt. Innen egy keskenyebb út vezet a tanyasi házak felé. így, déltájban alig van forgalom. Beérve a településre azt tapasztaljuk, hogy itt sincs valami nagy nyüzsgés. Egy-két ember jár csak az utcán. Legtöbben a kertekben szorgos- kodnak, míg az asszonyok a kapuk előtt cserélik ki a legfrissebb híreket. — Látom, rá tetszenek érni — szólítom meg az egyik kapu előtt beszélgető asszonyokat. — Csak ilyenkor érünk rá, mert amikor az udvaron meg a kertben vagyunk, dolgozni kell — kapom a gyors választ egyikőjüktől, aki beszédesebbnek tűnik. Megtudom, hogy Tenki Jánosnénak hívják. A korát sem titkolja, 64 éves. nyugdíjas, és büszkén mondja, hogy itt is született. — Ide aztán jó messze van Nagyhalász — állapítom meg. — Ez a település mindig is Halászhoz tartozott, ez olyan peremvárosféle. — Említette, hogy most ráér. Eddig mit csinált? — Most hagytam abba a kézimunkálást. — Azt hittem, a kertben foglalatoskodott. — Már mindent bekapáltam. Meg is lehet nézni. Termelek én mindent: krumplit, babot, zölséget, mákot... — Mivel foglalkoznak itt az emberek? — Jó páran még eljárnak dolgozni, de vannak munka- nélküliek és nyugdíjasok is. — A fiatalok itt maradnak a településen? — Igen, elég sokan. Most is építenek egy új házat. — Nekem úgy tűnik, mintha kicsit el volnának zárva a világtól. — Bejár ide a busz naponta, ki tudja hányszor. Van villany, víz, kövesút, telefon. Szóval minden elérhető. Van egy bolt is, ide pont elég. — így, a kapu előtt miről beszélgetnek? — Mindenféléről szót váltunk. Legtöbbször azt beszéljük meg, amit a reggel a Falu TV-ben láttunk, hallottunk. Meg a drágaságról, a nincste- lenségről. Már azt szeretném, ha minél előbb jönne az új termés és olcsóbb lenne a megélhetés. Mert minden pénzünket a kisboltba hordjuk! Őszintén megmondom, egy kicsit jobban kellene élnünk. Kevés a nyugdíj, hetedik éve egyedül vagyok. Bizony, nehéz egyik napról a másikra. Sokszor azon is elgondolkodom, hogy egyesek hirtelen milliomosok lesznek, míg mások el- szegényed- nek, pedig éjjel-nappal güriznek még a nyugdíj mellett is. Panaszkodtam is nemrégiben a szomszédasszonyomnak, hogy nem tudok magamnak venni egy ruhát meg egy cipőt. Egyszerűen nem telik rá a tízezer forintos nyugdíjamból. A kiadás meg növekszik. Nem akarok panaszkodni, de eddig még egy üdülőbe sem jutottam el, sőt, még egy kiránduláson vagy fürdőben sem voltam. Egyesek meg télen mennek nyaralni, nyárom meg .síelni. — Nyugdíj előtt dolgozott valahol? Vinnai Mihályné — Dolgoztam, de nem vették figyelembe, mert kevés volt a ledolgozott idő. Azért kapok csak özvegyi nyugdíjat. Lánykoromban öt év öt hónapot dolgoztam a kemecsei járási és községi hivatalnál. Férjhez mentem, aztán jött az öt gyerek. Mellettük nemigen mehettem volna dolgozni, de az ember sem engedett.-— A gyerekek hol laknak? — Egy fiam itt lakik Homoktanyán. Aztán lakik egy- egy Nyíregyházán, Nyírszőlősön és a Mágasoron. Az ötödik Németországban él, neki van a legjóbb sora. Hív is magához, de én itt születtem, minden erőm ebben a házban van. Látogatóban már voltam, de végleg nem tudnék elmenni innen... ■ , , Tenki néni beszélgetőpartnere, Vinnai Mihályné csendesen pihenget a kapu előtti pádon. Ő is megszólal: — Nem könnyű itt egyi- kőnknek sem. Én a férjemmel meg a két fiammal élek együtt. — Ez a két gyereke van? — Á, dehogy, nyolcán vannak. Egy lányom meg egy fiam itt lakik a tanyán a családjával. Lakik gyerekem Nyíregyházán is meg szerte az országban. — A két legkisebb van még otthon? — Nem egészen. A legidősebb meg a legfiatalabb fiam él még velünk. Nehezen hiszem, hogy megnősülnek, mert 35 és 28 évesek. — Hogyan maradtak le a családalapításról? — Úgy gondolják, ha nem nősülnek meg, nem kell elválni. — Gondolom, azért dolgozik a család? Fotók: Bozsó K. — A párom nyugdíjas, a két fiú meg munkanélkülin van. — Nyugdíj előtt hol dolgoztak? — A férjem a Kemévnél, én meg Nyíregyházán, a volt KISZ-táborban. — A nyugdíj meg a munka- nélküli segély elég négyőjük megélhetéséhez? , ;— Aprójószágot meg disznót tartunk. Aztán néha kikerül egy kis napszám a fiúknak. Az öregnek meg nekem már nem kell ruha, a fiúk meg úgy ruházkodnak, ahogy telik. — Föld került vissza a családba? — Nem kell nekem. Annyi van. hogy magunknak megtermeljük, aipire ^ziikfSégüplf van, A felesleget meg úgysem tudjuk eladni.- Ha ej,i^4udnát\k() a kereskedőnek majdnem ingyen kéne. — Sokan panaszkodnak, hogy nehéz a megélhetés. Volt már attól rosszabb világ, mint ami most van? — Nekem ettől nem volt rosszabb, ha kevés volt a forint meg apró a gyerek, akkor is éltünk úgy, mint most. Az a baj, hogy nem lehet előre tervezni. Minden nap emelkedik valaminek az ára. A napi bevásárlásra kevés ezer forint. Aztán, ha meglátogatnak az unokák, és eljönnek velem a boltba, mindig kell venni valami nyalánkságot. Sokszor bizony szégyellem, hogy nem telik rá. — Úgy hallottam, bevezették a gázt. Meg vannak vele elégedve? — Jó lenne, csak az a baj, hogy ez sem olcsó. De szeretem, mert untam már a sport, főleg, amikor kormolni kellett... Fullajtár András Tenki Jánosné Iskolából közösségi ház Már több mint tíz éve nincs gyerekzsivaj az iskola épületében, ugyanis 1984-ben megszűnt az oktatás. Addig egy alsós tanulócsoport működött, aminek a legnagyobb előnye az volt, hogy nem kellett a gyerekeknek utazgatniuk. Azóta a legapróbbak is a halászi iskolába járnak mind a mai napig. A szép környezetben lévő tanyai épületet az önkormányzat kívül-belül rendbe tette. Az egyik részében lakást alakítottak ki. A ház másik része további csi- nosítgatások után kulturális és közösségi célokat fog szolgálni. Remélhetőleg minden korosztály megtalálja majd a számára legmegfelelőbb szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget. Az épület alkalmas lesz lakodalmak és egyéb családi ünnepségek lebonyolítására is.
