Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-08 / 106. szám
4 1995. május 8., hétfő Külföld UJ KELET Londonban a győzelemről Háromszázezer néző, öttucatnyi állam- és kormányfő, köztük Göncz Árpád köztársasági elnök — a zsúfolásig telt londoni Hyde Park szombat dél óta a világ emlékezetének, lelkiismeretének egyik központja, s az is marad hétfő estig, amikor a gigantikus rendezvénysorozat hivatalosan is végéhez érkezik. Nagy-Britan- nia a fél évszázaddal ezelőtt aratott európai diadalra s 386 ezer háborús halottjára emlékezik a nemzeti ünneppé szentelt, vigasságokai és csendes főhajtással egyaránt fémjelzett három napon. London az uralkodó koronázása óta nem látott ilyen fényes vendégsereget. Jelen van az egykori tűzvonal „másik oldala” is, Helmut Kohl német kancellár és Herzog elnök személyében. Kohl a megbékélés jegyében érkezett, de a jelek szerint ennek ellenére sem tud úgy nyilatkozni, hogy az az emléknapok felfokozott hangulatában ne süljön el balul. A kancellár londoni kijelentése nyomán, miszerint fél évszázaddal az események után a németek szenvedéseiről is meg kell emlékezni, a tiltakozások kórusa harsant fel: elítélte a kancellári nyilatkozatot a brit zsidóság vezető testületé éppúgy, mint a veteránok szövetsége. Az előbbi szerint „Kohl doktornak nem szabadna elfelejtenie, kik is voltak az agresszo- rok”, az utóbbi pedig „erőteljes meglepetésének” adott hangot a kijelentés hallatán. A szombati megnyitóünnepély mindazonáltal teljes békében, időnként magasztos hangulatban telt. A több százezres ünneplő tömeg legnépszerűbb figurája az anyakirálynő, az uralkodó 95 esztendős édesanyja volt, aki — a néhai VI. György király oldalán — éppen ötven éve legalább ugyanennyi győzelemittas alattvaló hódolatát fogadta a Buckingham-pa- lota erkélyéről a diadal bejelentése után. John Major kormányfő visszatekintő szavait követően a nemzet öreg hölgye, mindenki Queen Mumja, elmaradhatatlan türkiz kalapjában, hivatalosan is megnyitottnak nyilvánította az emlékezés és vigalom három napját, miközben lágyan-pattogóan szólt az It's a Long Way to Tipperary, hetvenes éveik végén járó veteránok masíroztak rendületlen ütemtartással, s ejtőernyősök hozták az égből a Union Jacket, az Egyesült Királyság lobogóját. Veteránok a meghívott méltóságok között is akadnak: a brit hadsereg kötelékében küzdött annak idején Kleridesz ciprusi elnök éppúgy, mint Ezer Weizman izraeli államfő s a luxemburgi nagyherceg. Különleges bánásmódban ők sem részesülnek, s a brit meghívók nem kivételeztek III. Mswati- val, Szváziföld ugyancsak meghívott királyával sem: ő is kizárólag egyetlen feleséget hozhatott magával, mint a többi magas vendég. Nagy-Britanniának van mire emlékeznie ezen a különleges három napon. Csaknem négyszázezer halott, köztük hatvanezernél is több polgári áldozat, az otthonok 6,5 százaléka, vagyis 750 ezer lakás romokban — különösen jelentős arány ez utóbbi, annak figyelembevételével, hogy brit földön nem dúltak utcai harcok, az angol városokat nem érte tüzérségi össztűz. A pusztulás kizárólag.a Luftwaffe hatékonyságát tanúsítja tragikus módon. 1944 júniusára a munkaképes korú férfi lakosságnak már a harmada szolgálta egyenruhában a hazát, emellett kétmillió- nyian a Home Guardot, a hátország polgári védelmét erősítették. A legmakacsabb háborús kísérőjelenségnek az élelmiszer adagolása bizonyult: ehhez 1940 januárjában kellett hozzászokniuk a briteknek, s egészen 1954-ig szorongathatták a hosszú sorokban a különféle jegyeket. A polgári lakosság legnagyobb szenvedése mégis talán a légitámadások állandó veszélyéből eredt: az égből érkező halál szele tízmilliókat sodort messze lakóházától. A háborús évek során összesen 60 millió lakcímváltozást jegyeztek fel az akkor 40 milliós lélekszámú országban, s további milliókra tehető azok száma, akik minden éjjel elhagyták a leginkább veszélyeztetett fővárost, s csak nappal tértek vissza londoni munkahelyükre. Az európai győzelem ötven évvel ezelőtti napja szeles, esős idővel köszöntött a szigetországra, a fél évszázados jubileumra csaknem 30 fokos, kora nyári rekordmelegben emlékeznek a túlélők és leszármazottaik. Normandia, Arnhem veteránjai állig begombolkozva, sötét öltönyeikben meneteltek a tűző napon a Hyde Park békés füvén. Egyikük utána az őt kérdező újságíróknak azt mondta: csak remélni tudja, hogy legalább a képernyőkön verejtéknek látszott az arcán csurgó könny. Május 9. Ukrajnában Kijev főutcáján, a Krescsa- tikon napok óta női aszfaltozó brigádok serénykednek: május 9-én ötezer katona és legalább 30 ezer veterán vonul majd végig a frissen felújított útszakaszokon. Vannak azonban olyan egykori harcosok is Ukrajnában, akiknek nem felhőtlen ünnep ez a nap, szerintük a szovjet csapatok beáramlása nyomán egyszerűen csak folytatódott az elnyomás. A hivatalos megítélés közelít az orosz állásponthoz, vagyis nem a győzelem közös (szovjet-nyugati) jellegét emeli ki. A kormány ellenőrzése alatt álló ukrán televízió és rádió a Nagy Honvédő Háború hőseiről beszél, bár időnként helyt ad a németek ellen fordult, de a Vörös Hadseregtől távolmaradt ukrán hazafias alakulatok múltjáról és tetteiről szóló híreknek is. Az igazságot inkább nacionalista pártok gyűlésein, illetve az arról tudósító néhány lapból ismerheti meg a szélesebb közvélemény. Leonyid Kucsma államfő mind ez idáig nem tett gesztust a nem szovjet győzelmet ünneplő tömegeknek. Egyik legutóbbi nyilatkozatában azt hangoztatta, hogy el kell mennie a moszkvai ünnepségekre is, mert „azok” is a jó ügy mellett harcoltak. Nem teljesítette azonban a nacionalistáknak azt a követelését, hogy a Vörös Hadsereg veteránjaival egyenrangúan kezeljék az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és más alakulatok egykori katonáit. A vegyes értékelésekre jellemző, hogy a hivatalos veteránok egy csoportja — jobbára keményvo- nalas kommunisták — nyilatkozatban jelentette be: külön akar felvonulni, mert nem hajlandó a vörös lobogókon kívül kék-sárga ukrán nemzeti zászlót is vinni. Még levelet is írtak ez ügyben Kucsmának, aki azonban nem válaszolt. A még mindig erős pártnak számító, nacionalista RUH időközben az ellen is tiltakozott, hogy az ukrán veteránok orosz kitüntetést kapjanak. Aki hallgat rájuk és nem fogadja el, annak saját pénzen ukrán emlékérmeket adományoznak. Ennél azért többet nyom a latban sokaknak a kormány ajándéka: beosztástól és szolgálati időtől függően 3—5 havi fizetést kapnak az erkölcsi elismerésen kívül. Orosz ünnepek Kanadai veteránok Hollandiában Kanadai veterán barátja sírjánál Jean Chrétien kanadai és Wim Kok holland miniszter- elnök részvételével több mint 6000 második világháborús kanadai veterán emlékezett meg szombaton a hollandiai Groesbeekben az ország felszabadításakor elesett katonatársakról. Chrétien a groesbeeki katonai temetőben koszorúzott a háború idején Hollandiában meghalt körülbelül 4100 kanadai katona tiszteletére. A kanadai kormányfő a veteránok előtt mondott beszédében hangsúlyozta: „Önök adták meg az esélyt arra, hogy építsünk egy jobb társadalmat, amely mentes a gyűlölettől, a félelemtől és a zsarnokságtól”. Egyedül Groesbeekben 2338 kanadai katona alussza örök álmát, sokan közülük 1944 szeptemberében, az arnhemi híd elfoglalásáért folyt hadműveletben, illetve 1945 februárjában, az ország teljes felszabadításáért indított hadműveletben vesztették életüket. Hollandia nagy részét kanadai csapatok szabadították fel 1945 tavaszán a német megszállás alól, sok holland most is mint felszabadítókra tekint a kanadaiakra. A groesbeeki megemlékezésen a holland kormány nevében mondott beszédében Kok kormányfő méltatta Kanada és Hollandia máig tartó politikai szövetségét. — A jó barátok meghatározó jelentőségűek a szabadságért, az emberi jogokért és a demokráciáért tett nemzetközi erőfeszítésekben — emelte ki a holland miniszterelnök. A holland királyi család nevében Beatrix királynő húga, az ottawai száműzetésben született Margit hercegnő koszorúzott. Becslések szerint 12 ezer kanadai érkezett az elmúlt két hétben Hollandiába, hogy részt vegyen a győzelem napi megemlékezéseken és ünnepségeken. A Reuter jelentése szerint a groesbeeki ünnepséget olyan nagy érdeklődés kíséri, hogy a kanadai kormány — a megemlékezés szervezőjeként — megígérte: hétfőn megismétlik az ünnepség egy részét. Párizsi harangszó polgári lakosság köreiből kerülFáradt kis lépésekkel csoszog Alekszej a szomorú kis moszkvai előváros utcáin, ahol most lakik. Egy öreg barna mellény és egy viseltes filckalap van rajta. Számos kitüntetését, köztük A Nagy Honvédő Háború Hőse címet már régóta otthon hagyja. Ő ma az új Oroszország mártírja. — Ide jutottam a többi veteránnal együtt — mondja keserűen a 76 éves férfi. Oroszországban két és fél millió második világháborús veterán él — írja a dpa. Alek- szejhez hasonlóan nem értik, miért nincsen meg nekik majdnem semmi abból, amit korábban ingyen kaptak: orvosi ellátás, élelem, lakás és évente egyszer egy szanatóriumi üdülés. Idén már az a joguk is elveszett, hogy május kilencedikén, a Győzelem napján, a második világháború befejezésének 50. évfordulóján a moszkvai Vörös téren gyülekezzenek, úgy, ahogy ezt sok éven át tették. Idén csak 4500 egykori katona vonul majd végig a téren, és 200 gondosan kiválasztott veteránt hívnak meg a Kremlbe egy ebédre. Minden mást megtiltottak a város vezetői. — Ez a kormányzat szégyenletes. Olyan ez az egész, mintha a semmiért harcoltunk volna — mondja Nyikolaj Kuhr- jakov. 1944-ben, 19 évesen önként jelentkezett, Königsberg- nél került a nyugati frontra, és kétszer sebesült meg súlyosan. A győzelem napja 50. évfordulója alkalmából Zoran Lilie jugoszláv államfő szombaton koszorút helyezett el az ismeretlen katona Avala-hegyi emlékművénél. Az államfő egyperces hallgatással emlékezett meg a fasizmus áldozatairól, majd beírt az emlékkönyvbe. „Jugoszlávia a A 71 éves férfi évek óta vár arra a lakásra, amit a Moszkva északkeleti részében lévő egyik arctalan elővárosban ígértek neki. — Annak idején önként mentem a frontra. Hittem Sztálinnak, és sírtam, amikor meghalt. Ma kétségbeesem, amikor látóm, mi lett Oroszországból — panaszkodik az idős ember. Veterántársaival együtt Kubrjakov levelet írt a francia, a brit és az amerikai kormánynak. — Mi megmentettük Önöket a náciktól, most mentsenek meg Önök minket — írták. Mások ezt nyersebben fejezik ki. 128 veterán Bili Clintonnak írt levelében ez áll: „... számosán közülünk koldusként élnek. Clinton úr, a mi utcáinkon Ön nem fog gyakran mosolyt látni, sokkal inkább dühöt a bürokraták miatt, akik a háború vége után fél évszázaddal kigúnyolják az öregeket”. A Szov- jetszkaja Rosszija által közzétett levélben a veteránok arról szólnak, hogy nem fogják elfogadni a kitüntetéseket, amelyeket május 9. alkalmából adni szándékoznak nekik. Az a 150 ezer rubel sem kell nekik, „amelyen négy kiló felvágottat lehet venni”. — Korábban május 9. népünnepély volt, a mi ünnepünk. A politikai vezetés ezt többé nem akarja — mondja Alekszandr Zinovjev, a háborús és katonaveteránok szövetségének elnöke, aki hozzáteszi: el fogják dobni kitüntetéseiket. mostani május 9-én is a győztesek között van. Örökké büszkén emlékezünk arra, hogy népünk hősies ellenállásával jelentősen hozzájárult a szövetségesek győzelméhez” — írta Zoran Lilie. Az államfő vasárnap Párizsba majd Moszkvába látogat. 1945. május nyolcadikán délután három órakor — egy keddi napon, szemtanúk szerint az akkori tavasz első igazán szép, napsütéses délutánján — egész Párizsban megszólaltak a harangok, és de Gaulle tábornok bejelentette a franciáknak a német kapitulációt. A francia ellenállás szimbólumának számító tábornok koszorút helyezett el az Ismeretlen Katona sírján, a párizsiak tömegei pedig elözönlötték a Champs-Elysée-t, a szövetséges hatalmak zászlóit lengetve; az öröm azonban mégsem mondható olyan felhőtlennek, mint volt nyolc hónappal korábban, Párizs felszabadulásakor, hiszen ekkorra már mindenki világosan látta a háború pusztításait. Franciaország 600 ezer embert vesztett a II. világháborúban (ebből körülbelül 170 ezer volt a katona, míg a többiek a tek ki), s 1945 elején a gazdaság állapota is katasztrofális: az épületek negyedrésze romokban hever, s csaknem egymillió ember fedél nélkül, a különböző segélyszervezetek adományaira szorulva tengeti életét. A vasúthálózat, az utak java része lerombolva, a kereskedelmi flotta gyakorlatilag megszűnt, az ipari termelés a háború előttinek 30—40 százaléka. A legnagyobb pusztítást természetesen a harcok fő színtere, az északi országrész szenvedte, de a dél sem úszta meg károk nélkül: Toulon és Marseille kikötője például működésképtelen. A mindennapi élet is nehéz: a legtöbb lakóépületben még mindig nem sikerült helyreállítani a fűtést, a városokban jegyrendszer van, s nem ritka, hogy a parasztok eladásra szánt tehenet vezetve jelennek meg a nagyobb településeken. Franciaország legnagyobb részét már jóval május nyolca- dika előtt felszabadították a szövetséges csapatok (a keleti határszélen, Colmarban és környékén védekeztek a legtovább a németek, de február elején ezt a területet is elfoglalták a franciák), ám egyes náci helyőrségek a végsőkig kitartottak: La Rochelle és Saint-Nazaire kikötői csak a kapituláció óráiban adták meg magukat, a dunkerque-i helyőrség pedig egészen május kilencedikéig kitartott. A helyzetet súlyosbította a munkaerőhiány: a munkaképes lakosság egy részét az újjászületett s a háború utolsó hónapjaiban már jelentős feladatokat végrehajtó (például Hitler berchtesgadeni „sasfészkét” elfoglaló) francia hadsereg szívta magába, két és fél millió francia pedig még csak ekkortájt indult haza Németországból, a hadifogolytáborokból, illetve a kényszermunkák színhelyéről. Jellemző, hogy Franciaországot a szövetségesek nem hívták meg sem a jaltai, sem a potsdami értekezletre, s az is csak a francia haderők sikereinek, az utolsó hónapok dél-németországi harcaiban mutatott teljesítményüknek köszönhető, hogy május 8-án, a német ka- pitulációs okmány aláírásán egyáltalán jelen lehetett Párizs képviselője. Belgrádi ünnepség
