Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-27 / 123. szám

UJ KELET

Interjú

1995. május 27., szombat

7

„A nagy család szebb, de eltarthatatlan”

A mátészalkai gyermekvárost úgy építették meg, hogy alkalmas legyen egy országosan egyedülálló gyermeknevelési modell megvalósítására. Három évvel ezelőtt nyolc család, saját otthonát elhagyva, beköltözött az intézet erre a célra kialakított lakásaiba. A feleségek kerültek az intézettel szerződéses munkajogi viszonyba, ők vállalták a férjekkel együtt, hogy családi hátteret, otthont biztosítanak vér szerinti szüleiktől elhagyott árváknak. A gyermekvárosok jövőjét illetően is szigorító kormányintézkedések várható bekövetkezéséről hallani. Múltról, remények-ről, kétségekről beszélgettem a nevelőszülők egyikével, Kun Sándomé Tarosa Erzsébettel.

— Gyermeknapi hangulatban, lázban van ilyentájt a gyermekváros — mondta lendületesen a nevelőszülő, miközben bemutatta a lakást a váratlan látogatóknak. — Felnőttek szervezik, de a gyerekekért — a mi esetünkben az elhagyott gyerekekért — történik az egész. Nem lesz nagy felhajtás, csak annyi, hogy tudják, ez a nap az övék, és remélem, hogy a jövő is. Mégis nagy az izgalom, kapnak-e valamit, bár az itt élő elhagyottak esetében a jó szó, a mindennapi szeretet ér a legtöbbet.

— Gondolom, ezért indult ez a családi nevelési forma is, amelyben önök is részt vesznek.

— Amikor lehetett jelentkezni erre a családi nevelőszülő állásra, meg sem fordult a fejemben, miért indul az egész. Azóta sem érdeklődtem tüzetesebben. Szeretem a gyerekeket, ezért amikor megfeleltem az alkalmasságin, gondolkodás nélkül otthagytam műhelyímo- ki állásomat.

OMilyen feltételeknek kellett megfelelnie?

— Saját lakás, amit beköltözés után is meg kell tartani, nehogy valaki a lakásszerzés reményében vállaljon ilyen tevékenységet. Szükséges volt, hogy saját gyereke legyen a házaspárnak, bár ezzel nem teljesen értek egyet, mert sokan azért is vállalnának ilyen munkát, mert nincs saját gyerekük. Nekünk, hál’istennek, van három. Szükséges az érettségi bizonyítvány, pszichológiai vizsgálaton kellett részt venni, és készült rólunk környezettanulmány is.

QAmikor ezek rendben voltak, következett a beköltözés.

— Pontosabban a mintegy kétszáz négyzetméteres lakás berendezése. Ez az alapterület nagynak tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy hányán vagyunk benne, akkor máris kicsi. Két részre oszlik az egész épület. Egyik szárnyában van a mi részünkről használt két szoba az egyéb helyiségekkel, a másik oldalon a gyerekek részére kialakított szobák az egyéb helyiségekkel. A kettő között van egy nagy nappali, ami a családi élet színtere. A berendezések részben az intézet tulajdonai, részben a magunkkal hozott személyes tárgyak.

UKik lakják az új otthont?

— A családfő, Kun Sándor, saját gyerekeink: a tizenhat éves gimnáziumi tanuló Krisztina, a szakközépbe készülő tizennégy éves Erzsébet és a kilencéves Sándor. Ezenkívül a gondozott hét gyerekünk, a Bagonyi testvérek: a tizenhat éves Anna, a tizenöt éves Margit, a tízéves Erika, a tizennégy éves Miklós, a tizenkét éves ikrek, János és Attila, a tizennyolc éves Katalin egyéves csecsemőjével, Alizzal és jómagam. így alakult ki

népes családom, és költözött be ’92 márciusában.

OKezdetben vagy azóta nem okozott-e problémát a gyerekek összezártsága?

— Saját gyerekeinkkel szemben is ugyanolyan következetesek vagyunk, mint a fogadottakkal szemben. Amikor ide kerültek, szokniuk kellett egymást, de érdekes módon ez a testvérek esetében volt nehezebb, mert egymást sem ismerték, ahányan voltak, annyi helyről kerültek ide vidéki nevelőszülőktől, és csak nézték egymást furcsán, mint az idegenek. Család- és szülőpótló funkció ez, amit ellátunk a férjemmel. Az igazi értéke azonban az egésznek az, hogy a korábban szétszakított, egymásról mit sem tudó testvérek együtt lehetnek. A kisebbek már mamának, anyának szólítanak, és ez jó érzés.

LJEz kárpótlás a fáradozásért.

— Itt elfáradni nem lehet, csak huszonnégy órában dolgozni, mert egy tizenhárom tagú családról kell gondoskodni. Mindennapos a takarítás, a mosás, a vasalás, a mosogatás, a kisebb ruhaigazgatás. Ezeken csak az könnyít, hogy a főétkezésekhez az élelmet az intézet konyhájáról hozzuk, itt csak tálalunk. Egyébként nagyon sűrített házirend szerint élünk, mert a gyerekek tanulnak. Az iskolai oktatásuk nem az intézet területén történik, hanem kijárnak a városi iskolákba. Napközibe nem járnak. Hazajönnek, és én ellenőrzőm a tanulásukat. Megszabott a játékra jutó idejük. Ezt is ellenőrizni kell, mert hajlamosak lennének a szabad foglalkozásokat meghosszabbítani. Nincs azonban lazítás, mert hat és hét óra között vacsora, aztán fürdés, tévénézés, lefekvés. Ettől csak hétvégén lehet némi eltérés.

ü Feltételezem, hogy közös családi programok is vannak.

— Iskolai szünetek idején is lazább egy kicsit a napunk, de a hétvége a családé. Ilyenkor jut idő közös főzésre, amiben már a nagyobb lányok is segítenek, mert szeretik a palacsintát meg a süteményeket. A nagy ünnepek igazi családi örömet jelentenek. Húsvétkor ugyanúgy hímeztük a tojást, locsol- kodtak a gyerekek, mint más hagyományos családoknál. A karácsonyfa-állítás, az új év köszöntése minden évben nagy élmény. A születésnapokat, névnapokat közösen ünnepeljük, és a szűkös anyagiak mellett még ajándékra is telik. A városnak sok rendezvényét látogatjuk közösen, legutóbb például a kutyakiállítás tetszett nagyon. Nyáron sokat vagyunk szabadban, mert van egy kis hétvégi telkünk a város szélén, és oda a gyerekek is kijönnek. A nagyobbak már segítenek is

a telek gyomtalanításában, a kisebbek meg szabadon játszadozhatnak, szedhetik a közös szalonnasütéshez a rozsét. A három év alatt minden alkalommal elmentünk megyén kívüli hosszabb kirándulásra is, sőt sátoroztunk is. A gyermeknapok közös megünneplése elmaradhatatlan élmény, ami kapcsolódik az intézetnek erre az alkalomra szervezett rendezvényeihez vagy a városi gyermeknap programjához. Minden pátosz nélkül mondom, hogy az igazi ünnep az, amikor népes családom, a sajátjaim és a hét Bagonyi gyerek együtt lehet, az eddig egymásról nem is tudó hét gyerek közös családként élhet.

ü Ha már így, együtt említette a két családot, a saját gyerekeire jut-e idő?

— Kevesebb, mint a nevelőszülői tevékenységem előtt. Felelős vagyok a gondozott gyerekek testi, lelki, szellemi fejlődéséért, és ez sok energiámat leköti. Van azonban olyan is, hogy szűkebb családommal külön is kikapcsolódunk, ilyenkor egy hivatásos családsegítő átveszi rövid időre a munkámat.

QEgyelőre nyolc, családi nevelésre alkalmas épületet alakították ki a mátészalkai gyermek- városban. Az intézetben azonban lehet, hogy többre lenne igény, mert növekszik az ide kerülő gyerekek létszáma.

— Tegyük hozzá, hogy sajnos. Ennek okát abban látom, hogy egyre több szegény család van az országban, mert hat éve itt csak kevesen tudnak gyarapodni, de sok ember még a sokat szidott előző rendszerben kialakult életszínvonalát sem tudja tartani. A munkanélküliek száma egyre növekszik, amit hiába magyaráznak meg statisztikával, mert a gyakorlatban ez úgy jelentkezik, hogy nincs jövőképe a családoknak, a pohárhoz nyúlnak, aztán a veszélyeztetett család áldozata a gyerek, mert őt hivatalos intézkedéssel kiragadják természetes környezetéből, ahelyett, hogy ennek feltételeit

javítanák. Az itt lévő gyerekek szinte az utcáról kerültek az intézetbe, és félő, hogy oda is kerülnek vissza.

O Ez nagyon lehangolóan hangzik.

—Egyelőre ez még nem közvetlen veszély, de már hallani, hogy a kormány intézetek, iskolák bezárását, összevonását tervezi. Itt is nagy a bizonytalanság, bár még semmi konkrét jele nincs a gazdasági szigorítások intézeten belüli bevezetésén kívül a leépítésnek, de alig egy éve választotta az ország ezt a kormányt, és mondjuk ki, még semmi jó nem származott belőle. Ha egy országnak az ifjúságra, az oktatásra nincs .pénze, akkor milyen jövő képzelhető el itt? Ennél is nagyobb hiba, hogy szavahihetőségét vesztette el a koalíció, mert amit egyik nap ígérnek, azt a másik nap már nem tartják be. A családokat segítő törvényeket fokozatosan szünteti meg a parlament, és a képviselők mindent szemrebbenés nélkül megszavazzák.

O Az intézmények fenntartói, működtetői az önkormányzatok, nem a kormány. Nekik kell biztosítani az iskolák, gyermekotthonok feltételeit.

— Ez egy nagyon csalafinta állítás, a kormányzat is erre hivatkozik. A valóság azonban az.

hogy az államháztartás pénzéből fedezik mindezt, de onnan meg újabban az önkormányzatok nem kapják meg még azt sem, ami járna. Újabban a bankok nagyon sokba kerülnek az országnak, vagy legalábbis az onnan ellopott milliárdok. Mi a sok gyerektől nem veszünk részt a politikában, csak látjuk a tévében, hogy bezárnak, kiengednek milliomos bankvezetőket, van, akit még húszezer forintra is megbüntetnek, mert csalt, de ami eltűnik az ország kasszájá-. ból, miért a családokon akarják megspórolni? Most azt tervezik, hogy á családi pótlékot is megszüntetik, meg olyan megoldást vezetnek be, hogy azok kapnak majd ezután családi pótlékot, akik eddig sem a gyerekekre költötték, hanem elitták. Ha ez a terve is megvalósul a kormánynak, akkor növekszik azok száma is, akik már egyből a gyermekotthonokban szülnek, mert már a kórházból sem viszik haza a gyerekeket. Egyet kell értenem azokkal, akik azt mondják, hogy a magyar nemzet elsorvasztásához vezethet, ha a családok egészséges fejlődését nem segítik. Az az elképzelés, hogy a családi adózást vezetik be, szintén a gyerekeket tisztességesen nevelők elleni merénylet lesz, mert büntetik, ha valaki két-három gyereket akar felnevelni XX. századi körülmények között, viszont jutalmazzák azt, akik az utcának szaporítják az országot. Végső soron mindenképp a felnövekvő nemzedék az áldozat, csak a politikusaink ezt még nem képesek felfogni. A nagycsaládosok már saját bőrükön érzik, ezért is tüntettek.

OAkkor ön nem a nagy család híve?

— Ha így lenne, akkor nem vállaltam volna három saját gyereket és hét gondozottat. A nagy család a szebb, én és a férjem is népes családban nőttünk fel, ebben egyet is értünk, de abban is, hogy a nagy család a jelenlegi körülmények között eltarthatatlan. A férjem azért dolgozik távol a családtól, mert így többet keres. Ez viszont rossz a gyerekek nevelése szempontjából. Ugyanakkor egy sor olyan probléma jutott megint eszembe, amivel a kormány a családok tönkretételéhez járulhat hozzá. A gyógyszerárak már így is magasak, sok esetben a családi kiadások más elvonását jelenti, ha egy- egy járványos időszak van. Ha még bevezetik azt is, hogy a kórházi vizsgálatért fizetni kell, akkor a szülők egészsége is veszélybe kerül, mert a gyerekéért inkább a gyógykezelést is megvonja magától az ember, de ez hova vezet?

OA gondozott gyerekek költségeit az intézet fedezi. Saját gyerekeivel tényleg ilyen nehezen éli meg a mostani gazdasági nehézségeket?

— Eddig nem a saját problémámról beszéltem, mert ami az én gondom, az az országos nagycsaládos nehézségeket is jellemzi. De ha erre kíváncsi, elmondom, hogy a három gyerekem iskolába jár. Az általános iskolásnak már előre kellett fizetni az őszi tankönyvárat. A két középiskolásnak még csak gyűjtjük a tankönyvekre szükséges fejenkénti ötezer forintot. És ez csak a könyv. Akkor még ott van az egyéb, nagyrészt kötelezően előírt tanfelszerelés: a kötelező olvasmányok, iskolai kirándulás, osztálypénz, diákétkeztetés, sportfelszerelés, kevés pénz a kultúrára, és akkor még nem is flancolnak a gyerekek, sőt, néha kellemetlenül érzik magukat, mert ez nem több, mint tehetős szegénység. Egy cipő nyolcezerbe, egy farmer ötezerbe, egy póló háromezerbe kerül, és ezzel még fel sem öltöztek.

O Eléggé lehangolóak az utóbbi mondatai.

— Én csak a valóságot próbáltam érzékeltetni saját családi tapasztalataim alapján. Ezek ellenére azt mondom, nincs szebb a népes családnál. Már említettem önnek, hogy amolyan anya-, szülőpótló is vagyok, mert vállaltam, hogy hét, saját szülei által elhagyott gyereket is nevelek. Csinálom ezt azért, mert a gyerek egészséges fejlődéséhez biztos családi háttérre, rendezett, kiegyensúlyozott lelki, testi fejlődésre van szükség. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a társadalmi háttér is biztosított legyen. Sajnos, az utóbbi években ez nem jó irányba halad, és ez nem az én hibám. A felelősséget viszont ideje lenne azoknak is felismerni, akik a parlamenti padsorokban ásítozva mindent megszavaznak, amit eléjük tesznek.

Aradi Balogh Attila