Új Kelet, 1995. április (2. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-04 / 79. szám
UJ KELET RIPORT 1995. április 4., kedd 7 Méghozzá harmincegy óra eseménye filmkockákban, melyet mesés férfiak hajtanak kurblival. 6.05: Berobbanok a Keletibe. Az egyik vállamon egy fotóstáska, a másikon egy szintén világoskék színű farmerszatyor. Hétfő reggel van. Tegnap írták alá a szlovák—magyar alapszerződést Párizsban, itt mégis mindenki fáradtan ásít. Az Euro-City gyorsvonat tényleg modem és kulturáltan tiszta. Út Európa felé, Pozsonyon, Prágán és Drezdán át egészen Berlinig. Kiderül, hogy valakinek a helyére ültem le. Hmm... Nem is értem. Nekem csak sima jegyem van. Sebaj... ez már a Lajka kutyát sem érdekli. Gördülünk kifelé. 6.55: Jön a kalauz bácsi. Olyan, mint Rumcájsz az erdőből, szakállas és bohókás, mi több, kedves is. Nevetve mondja, hogy nincsen kötelező, helyre szóló jegyem. — Tudja, én vidékről jöttem, s ott egy bizonyos, nemzetközi jegyek eladására specializálódott pénztárban azt mondták, hogy erre a vonatra nem kell. Az utolsó, döbbenetes hatású mondatot nyomatékosává mondom: — Még telefonon felhívtak egy másik vidéki városban található okosabbat is. Hmm... Ötszázba és még valamennyibe került a móka. De nincs harag! 7.20. Akinek a helyén ültem először, az most a hátam mögött ül, mivel én még az indulás előtt arrébbkotródtam. Valóban ez a legjobb kifejezés, mert megszégyenítve éreztem magamat. Még azt hiszik, hogy hippimaradvány vagyok, aki oda ül és pisái, ahová akar. Nem, ez korántsincs így! A hátam mögött ülő kalapos hölgy szóba elegyedik egy nőtársával. Magyarul beszélnek, holott mindketten külföldön élnek. A kalapos Berlinben, az idegen hangú pedig Norvégiában. Az utóbbi nem magyar származású, csak az exférje volt magyar. — Érdekes — mondja —, a mostani vőlegényem is magyar. Ő kísért ki. — De hát miért van ez ? — kérdi a kalapos. — Isten se tudja — hangzik a válasz egy kuncogásba fojtva. Megköszörülöm a torkom, s átlesek. Azt akarom mondani, hogy: — Én is független magyar férfi vagyok! De ahogy meglátom az idegen hangú nőt, visszacsúszok az ülésre. 7.38: Passport-controli! Mindenemet megmutatom, ha kell, de nem kérik, csak kérdik: — Alkoholt visz-e magával? A szó bent marad, az ütő megáll. — Nincs — nyögöm ki, pedig ott van egy üveg Unicum, amit Bondynak szántam. Farkasszemet nézünk, majd a vámos továbbmegy. A gyomrom még mindig remeg. Sebaj! Gyomoridegre gyomorkeserűt! 8.20: Idegenféle, de nem idegen a táj. A berlini kékvérű, ahogy a toalettről jön visszafelé, kedvesen vicsorítva elkéri az aznapi napilapomat. Tehát egy újabb ember kíváncsi rá! Nehogy azt higgye, hogy a sajtótermék a vonaton volt és grátisz, mert akkor bottal üthetem az elolvasatlan betűk nyomát! 9.30: Csak dumál és dumál. A filmekről beszélnek, de a „Tanút” is kapunak érti. — Berlinben van magyar mozi — affektál. Lassan megérkezünk, s az újságot csak nem adja... vissza. Bele sem olvasott! Jobban megy a traccsparti. Na, még egy perc, na, még egy perc! Már nem bírom, s mosolyt eleresztve felállók. — Óh, az újság! — mondja a hölgy, s már nyújtja is kedvesen. Lám, visszakaptam mindent a bársonyszékek árnyékában. De sárgállanak a betűk, mert a madam narancsot hámozott rajta! 9.45: Keresek egy fehér kabátot. Nem tudom, hogy ki viseli, pedig telefonon már százszor is beszéltünk. Végül egy hölgy megszólít. —Attila? Olyan a hangja, mint a méz. Lám, itt is megismertek! Ilyen ez a Meciar- effektus. Tréfás gondolatokat cserélünk, és jót nevetünk. Hiszen egy kocsiban utaztunk! Csilla lesz a tolmácsom Bondynál. 10.55: Csilla ebéddel kínál. Szabadkozom, mondván, hogy sokat reggeliztem. Győzködjük egymást. — Na jó! — mondja, s megitat velem egy nagy csupor vitaminkúrát. Tele bendő- vel nyújtózkodom. (Ennek ellenére húsz perc múlva tényleg ízlett a finom ebéd. Káposztaleves makarónival.) 13.00: Fúj a szél, s a troli nem jön. Aztán egymásnak ütődnek a vállak a kanyarokban. Ez itt a belcity! Ismeretlen, pedig voltam már itt. A Laurinská ulicában megtaláljuk Bondy házát. A közelben van egy bank, ahol pár éve a nagynénikém azzal próbálkozott, hogy a beváltás lejárta után becseréljék neki a vörös csillagos koronáját. Megjegyzem: a mai napig sem értem, miért, de becserélték neki. A virágboltostól elkérjük a lépcsőház kulcsát, s már nyomulunk is. A névtáblán: Fiser, Egon Bondy. 13.25: Miután cipőinket kötözős papucsokba bújtatjuk, Bondy főz nekem egy erős kávét tejjel, aztán beszél- getni kezdtünk a barátjáról, akit Bohumil Hrabalról. — Furcsa érzés volt Prágában, a színpadon látni magamat — mondja Bondy a filozófus, aki megírt a „Gyöngéd barbárok” óta ötvenhárom filozófiai könyvet, köztük a kínai filozófia. Laoce „Tao tö King”-jének értelmezése tizenhárom vaskos részben. Bondy a felesége halála óta teljes visszavonultságban él, amúgy a Komenski Egyetemen tanít. Megtudom tőle azt is, hogy nagyon kicsi a lába, s ha kevés pénze volt, akkor a legnagyobb gyermekméretű cipőt, ha pedig kicsit több volt, akkor a legkisebb felnőttméretűt vette meg magának. Harmincnyolc és harminckilenc. Hiába! A filozófusok élete sem egyszerű! 16.50: Séta a Duna felé. Nem fog meg semmi, nem vonz, de nem is taszít. Kiengedjük magunkból az interjú lázát. A széltől ide-oda dobálva végigkaptatunk az acélhíd oldalán a kilátórész felé. Gyermekkori emlékek tipornak! Elhunyt apám lábnyomát itt rajtam kívül nem érzi sénki. A távoli vár egyik könyöklőjébe egyszer magam is egy szívet véstem, pedig azt sem tudtam, hogy mi az a szerelem. 17.10: Nyolcvan méter magasból vizelek. Alattam elsuhannak a játékautók. Még az illemhelyen is szép a kilátás, mert üvegből van a fal, tetőtől talpig. A szappan egy csaphoz kötött „herehálóban” fityeg. Tehát itt is lopnak. Ha hazamegyek, bemutatom saját találmányként a Felkínálómban. Aztán jönnek majd a dollárzsozsók, mert számos helyen meglopnak már valakiket. Közben Bondy, az underground költő egyik 1950-es szövege jut eszembe: a tojás- likőrös kávé közben: „Ülök a cellámban/ és egy plakátot figyelek/amelyet a szemközti falra ragasztottak/ és amelyen ez állJ A fegyőrség testülete/a munkásosztály ökle/ vagy kinézek az abla- kon/amely mögött torony van/ és néha csodálatosan kék/ég.” Magasan vagyunk, de nem a helyzet magaslatán! 17.40: A hídlift liftese lifteztet lefelé. Azt mondja, hogy mintha elvágták volna a vendégsereg nyakát. Két napja meghalt itt minden, csak a szél fúj, de nagyon! 18.10: A Kmart áruházban vettem egy csehszlovák petróleumlámpát 160 koronáért. Ki tudja, mit hoz a holnap?! A kenyérfélék százai mel- lett a gyümölcspult nemzetközi. A kiválasztott gyümölcsöt vagy zöldséget a mérleg platójára rakja az ember, megnyomja a megfelelő gombot, a gép pedig kinyal nyomban egy feliratozott, árral ellátott vignettát, de olyat, hogy azt még a Rolling Stones is megirigyelhetné! 18.50: A Mamut söröző egykor többszintes volt. Mára már egy nagy- teremnyivé zsugorodott. Szalonautókat láttam a bejáratnál, most mindenki eladni akar. Jó a Budvar sör! Vannak gyilkos arcúak is a fapriccsek mellett és között, de a pohár vigasztal. Egy huncut mamut söröshordót ölelget rajta. Gavallér módjára fizetek, s mondom a pincérnek, hogy szimpatizálok a pohárral, mire azt mondja, hogy húsz koronáért megvehetem. Megint fizetek, s most arra kér, úgy tegyem el, hogy senki ne lássa. Nem volt könnyű. Ki is kellett fizetnem, meg el is kellett lopnom! 19.50: Jó a szlovák sör, de a boruk sem megvetendő. A borovicska is meggyőzően hatott rám. Tente lelke, tente teste. 8.20: Reggel van! A vendéglátóm váltig állítja, hogy 10.30-kor nem indul vonat Budapest felé. — Dehogynem! — kardoskodom. — Én a MÁV ügyfélszolgálatától szereztem be az információkat. A tudakozós, információs hölgy a telefonvonal túlsó végén dönt. Tényleg csak 11.45-kor megy. 9.10: Elbúcsúztam, s egyedül buszozom az állomás felé. Hamarább leszállók, s ahogy meglátom a „Tokaji” feliratot, rögtön átcaplatok a széles úttesten. Büszkeségtől dagadó mellem úgy feszít, mint Fa Nándor vitorlája, aztán magamhoz térek. A szlovákok világhírű Tokajibor-boltjának kirakata előtt állok! Bent kedvesek és magyarul is beszélnek. Az érdeklődő magyar végül vesz egy üveg szlovák Tokajit, hogy otthon büszkén megkóstolhassa azt a családja körében. 9.55: Van még egy kis pénz, na meg egy kis idő, hogy vásárfiát nézzek. Mivel bolt nincs a közelben, felülök egy buszra, az meg csak megy, csak megy, de sehol egy élelmiszerbolt. A szerencsevadász — jómagam — azt mondja mindig, hogy majd a következőnél, majd a következőnél. Végül leszállók egy autópálya városi részénél, és a szemerkélő esőben át is baty- tyogok a túloldalra. Félúton viszont látom, hogy túl magas a korlát, de vissza már csak nem megyek! Forgalom előttem, forgalom utánam! Nagy lendülettel ugrok, mint ahogyan a gátfutó világbajnokságon láttam. Valahogy nem sikerül! Lógok deréktájban a szeren, s nem kellemes. A fotóstáska elöl, a másik hátul, imhol a salamoni döntés. Justitia serpenyői balra és jobbra. Előre vagy hátra? Ennyire kegyetlen a helyzet, s mi több: feltűnik lassan egy — engem meglátván — villogóját bekapcsoló rendőrautó. Elöl egy szet- táska. Szettáska! Lógok a szeren, de kikapom a gépemet a táskából, s eszeveszetten kattogtatom a lezárt sapkás masinát az autópálya szélén elhelyezett reklámtáblára, egészen addig, míg a fakabátok meglágyulnak. Látom, hogy egy ember reklámra ragaszt reklámot. A munkalétrán áll, s most helyezi fel éppen a cigarettás reklámlány egyik mellét... 11.30: Sikerült bevásárolnom a vasútállomáson. Hűtött, dobozos söröket vettem. Sokat! 13.40: ízlett Csilla szendvicse, de fogyott is. Visegrádnál már csak paradicsomot ettem, de előtte, közben és utána is csak sört, csak sört és sört ittam! Tényleg nem hülyeség ez az alapszerződés-kérdés! Egész úton, ha érdeklődtem, Pozsonyt mondtam Bratislava helyett, és senki sem rúgott fenékbe! Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Varga Attila
