Új Kelet, 1995. április (2. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-26 / 97. szám
4 1995. április 26., szerda UJ KELET Egy szemtanú levele a csecsenföldi vérengzésről A tizenhét esztendős orosz nemzetiségű Násztya egy megrázó tartalmú levelet juttatott el a Csecsenföldről menekültek egy csoportjával húsvét másnapján Irpenybe, ahol a levelet egy újságíró kezébe adták. A kislány édesapjának címezte a levelet, melyben a szemtanú hitelességével meséli el a Szamaski faluban történt vérengzés részleteit. A levél azóta bejárta az orosz és az ukrán sajtót. Most az Új Kelet olvasóinak ajánljuk figyelmébe. „Apa! Ezt mindenkinek meg kell tudnia. Ami Szamaskiban történt, egy borzalom. Az orosz felderítés azt jelentette, hogy a faluban 263 gépfegyvert, három golyószórót és egy harckocsit rejtegetett a lakosság. Szamaski közelében nagy erőkkel vonult fel az orosz hadsereg. A különleges kiképzésben részesült alakulatok parancsnokai magukhoz rendelték a falu öregjeit, s közölték velük: „Ha reggel hét óráig nem adjátok át az összes fegyvert, megtámadjuk a falut.” Csakhogy Szamaskiban soha nem volt ennyi fegyver. A csecsen felkelők, hogy ne tegyék ki zaklatásnak a békés lakosságot, már jóval az oroszok ideérte előtt az erdőkbe vonultak. Fegyvert nem hagytak maguk után. Talán hatszáz nőnek és gyereknek sikerült elhagynia a falut, de a katonák végül elvágták a menekülés útját. A harckocsik megindultak a falu felé. A házakhoz érve lőni kezdték az épületeket. Ha valaki kifutott — lehetett felnőtt, gyerek —, lekaszálták a géppuskások. A holttesteket lángszóróval égették össze, fgy haladtak házról házra. A pincékbe tankelhárító gránátokat dobáltak, és lángszórókkal égettek fel mindent. Elég volt a legkisebb zörej, s már el is tűnt a ház. Az omonosok egy öregembert rugdostak az utcán. Tizennégy éves unokája a segítségére, sietett — lángszóróval végeztek vele. Egy asszonynak kitépték karjai közül csecsemőjét, és a szeme láttára agyonlőtték. Sírva kérdezte: „Miért? Mi nem vagyunk harcosok!” Azt felelték neki: „Az is elég, hogy csecsének vagytok.” Az állomáson tíz gyereket akasztottak fel, majd az iskolában két iskolást. 130 nőt, férfit és gyereket egy pajtába tereltek be. Mind agyonlőtték. A falu épületeinek hetven százalékát a szó szoros értelmében a földdel tették egyenlővé. Még csak romok sem maradtak, csupán a csupasz felszín. Az emberek felét a mozdoki lágerbe vitték. Szamaskiba két napig nem engedtek be senkit, még a Nemzetközi Vöröskereszt orvosait sem. A sebesültek ott haltak meg orvosi segítség híján. A lánckerekes harckocsik a holttesteken gázoltak át, megakadályozva, hogy a hozzátartozók eltemethessék őket. A sebesülteket összeszedték és kivégezték. Csupán két nap múltán kezdték elengedni a nőket, s csak gyalogosan mehettek. Akik a mezők felé futottak, azokat leöldösték. A faluban alig maradt száz ember életben. Azok is mind sebesülten. Ezt nem a csecsenektől hallottam. Mindent láttam a folyó partjáról. A szűrőlágerben is kegyetlenül verték az embereket. Előkerült egy csecsen ismerősöm, Sahab Hupijev. Őt nyolc napig tartották fogva. Verték, árammal kínozták. Amikor őt és még kilenc embert helikopteren szállították el a lágerből, három embert még a levegőben kidobtak a gépből. Szemtanúktól hallottam, hogy az osznovkai lágerben egy-egy cellában 20—25 ember alszik a csupasz betonon. Olyan gödrök vannak ott, melyek alja és oldala fémlemezekkel van borítva. Ezekben három napig tartják az embereket. Naponta egyszer kapnak vizet: egy bögrével öt ember. Amikor a foglyok közül valaki megpróbált megszabadulni köteleitől, levágták a kezeit. Aki szeméről próbálta levenni a rákötött rongyot, annak kiszúrták a szemét. Egy férfi a családjával menekült Oszinovkából. Az úton beérte őket egy harckocsi. A férfi rákiáltott a feleségére, hogy meneküljön. Ő maga a karjára vette gyermekét, és a tank elé állt. Két katona lapátot nyomott a kezébe: „Vedd, és ásd meg a gyermeked sírját!” A férfi sírva fakadt. Ekkor kiszállt a tankból egy harmadik, talán a parancsnok, s ő elengedte a férfit. Szegény ment, és várta hátába a golyókat. Ez csak egy kis része annak, amit én itt megtudtam. Egy sereg árva gyerekkel készülök Kijevbe. Akkor elmesélek mindent. Csókollak, Násztya.” B. Cs. HIHETETLEN TÖRTÉNETEK A szovjet óriásbomba rejtélye A hidegháború egyik mindmáig feltáratlan rejtélyére adtak magyarázatot a volt Szovjetunió egykor szigorúan bizalmas dokumentumai, bemutatván a Szovjetunióban 1961-ben megszerkesztett és felrobbantott 50 megatonna TNT-nek megfelelő robbanóerejű hidrogénbomba gyártásának és kísérleti felrobbantásának körülményeit. Az új információk két orosz fizikustól, Viktor Adamszkijtól és Jurij Szmirnovtól származnak, akik részt vettek a minden addiginál nagyobb bombaszörny megalkotásában. Beszámolójukat a washingtoni Woodrow-Wilson Intézet hozta most nyilvánosságra. A szovjetek nyolc évvel az óriásbomba felrobbantása előtt, 1953-ban gyártották és próbálták ki az első, szállításra alkalmas hidrogénbombát. A dokumentumok tanúsága szerint a következő évben vezető szovjet kutatók egy csoportja memorandumot intézett Nyikita Hruscsov pártfőtitkárhoz. „A fúziós folyamat lehetővé teszi számunkra, hogy a bomba robbanóerejét csaknem határtalanul növeljük. Ilyen fegyver ellen gyakorlatilag lehetetlen védekezni, ami által nyilvánvalóvá válik, hogy az atomfegyverek alkalmazása a hadviselő felek megsemmisüléséhez vezet” — idéz a dokumentumból a dpa. Ebben az időben úgy tűnt, hogy a Szovjetunió elmaradt Amerika mögött a nukleáris fegyverkezési versenyben. A memorandum ugyanakkor figyelmeztetett a hatalmas bombáknak a Föld légkörére, az emberi életre, sőt még a vegetációra is gyakorolt hatására. Ezek a fegyverek „hallatlan fenyegetéshez, a földi élet kioltásához vezethetnek” — hívták fel a figyelmet a szovjet tudósok. A szovjet vezetés tudomásul vette a robbanóerő határtalan növelésének lehetőségét, és fontolóra vette ennek politikai következményeit. A világ termonukleáris elpusztítására vonatkozó figyelmeztetéseket „elméletileg tévesnek, politikailag pedig károsnak” minősítették. Vjacseszlav Molotov külügyminiszter, aki vezető pozíciót töltött be a párthierarchiában is, a feljegyzések tanúsága szerint a következőképpen érvelt: „Egy kommunistának nem a világ vagy az emberiség elpusztításáról kell beszélnie, hanem annak szükségességéről, hogy minden erőt biztosítani és mozgósítani kell a burzsoázia megsemmisítése érdekében”. Andrej Szaharov néhai szovjet fizikus síkra szállt azért, hogy szüntessék be a kísérleti atomrobbantásokat. Ez meggátolta volna a hatalmas bomba felrobbantását. Később azonban részt vett a tervezett fegyver megalkotásában, azzal az indokkal, hogy egy ilyen robbantás drámaian tanúsítja majd, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehetne győztese. „Bármily felkészült legyen is az ellenség, a másik fél megtalálja annak lehetőségét, hogy bénító választ adjon” — volt Szaharov véleménye. Miután megszületett a döntés, egy uráli gyárban készítették el a bombát, majd álcázott vasúti kocsiban szállították a kísérlet színhelyére. A bomba több mint 20 tonnát nyomott, és olyan hallatlan nagy volt, hogy a ledobására kijelölt repülőgép törzsének egy részét ki kellet vágni. A repülés alatt a bombának több mint fele kilógott a gépből. „Az 50 megatonnás bomba katonai jelentőséggel soha sem bírt. Egyszeri erődemonstráció volt, része a szuperhatalmak egymás megfélemlítését célzó játékának. Ez volt a kísérlet fő célja” —írják a washingtoni intézet számára készített feljegyzésükben az orosz fizikusok. A bombát 1961. október 30-án, 4000 méterrel a Novaja Zemlja-i kísérleti telep felett hozták működésbe. A robbanás félelmetes volt. A fény villanást 1000 kilométer távolságban is lehetett látni, borult égbolt mellett. A gomba alakú felhő 64 kilométeres magasságot ért el. A keletkezett hőhullám több mint 270 kilométer távolságban is érezhető volt. A robbanás ereje a kísérlet színhelyétől több száz kilométerre álló fakunyhókat is romba döntött. A kortárs dokumentumok tanúsága szerint az óriási bomba arra volt hivatva, hogy félelmet keltsen, és valóban félelmet is váltott ki. A robbanás azonban arra is rádöbbentette a felelős vezetőket, hogy ellenőrzés alá kell vonni az ilyen fegyvereket. (MTI) Kisebbségek a nagypolitikában Néhány nappal ezelőtt a Kárpáti Igaz Szó című újságban (Kárpátalja egyetlen napilapszerűen megjelenő, a megye egész területén terjesztett magyar nyelvű lapjában) közzétették a Nemzeti Kisebbségek Jogainak Biztosításával Foglalkozó Ukrán—Magyar Vegyes Bizottság V. ülésének jegyzőkönyvét. A dokumentumot ukrán részről Mikola Sulga, Ukrajna Nemzeti, Kisebbségi, Migrációs és Vallásügyi minisztere, magyar részről Tabajdi Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára írta alá. Bár a mostanit négy korábbi megbeszélés előzte meg, a jegyzőkönyv közzétételére, legalább is itt, Kárpátalján még nem volt példa. Bevallom őszintén: nem tudom, hogy a magyarországi sajtó milyen terjedelemben foglalkozott az eseménnyel (ti. Kárpátaljára évek óta nem jutnak el a magyar napilapok). Jómagam nagy megelégedéssel olvastam az újságoldalnyi terjedelmű jegyzőkönyvet, s örültem annak, hogy mindkét fél kölcsönösen nagyra becsüli egymás azon erőfeszítéseit, melyek a kisebbségek jogainak biztosítására irányulnak. Tényként kell elfogadnunk, hisz számos példa igazolja, hogy az Ukrajnában. Kárpátalján élő magyarság politikai szempontból jóval több előnyt élvez erdélyi, felvidéki, délvidéki sorstársainál. Ezt bizonyítja a nemzeti szimbólumok szabad használata, háromtucatnyi, főként magyarok lakta település történelmi nevének visszaállítása, a magyar érdekvédelmi szervezetek működésének, a magyar nyelvű feliratok engedélyezése... s a példákat hosszan sorolhatnám. Ami némi árnyékot vet minderre (ez távolról sem a vegyes bizottság felelőssége, mulasztása), hogy jelenleg Ukrajnában az élet- színvonal legfeljebb egyes afrikai országokéhoz mérhető. Az elképesztő infláció, a sosem látott munkanélküliség, a 10—15 USA-dollár- nyi bérek a lakosság túlnyomó többségét nyomorba taszítja, s ez alól nem kivétel a helyi magyarság sem. Ilyen körülmények közepette bizony nehéz felhőtlenül örvendeni annak, hogy kisebbségi szempontból itt a legjobb a helyzet. Még egyszer hangsúlyozom: mindezért aligha lehet felelőssé tenni a vegyes bizottságot... Egyébként egy ilyen jegyzőkönyv olvasása ugyancsak tanulságos. Sokat megtud belőle az, aki nincs benne a nagypolitikában, s inkább vele történnek meg a dolgok, anélkül, hogy alakításában része lehetne. Itt van például a tény: „A magyar fél folyamatosan támogatja a Magyar Köztársaságban élő ukrán kisebbség szervezetét. 1994-ben 500 ezer forint támogatást szavazott meg a parlament a szervezet éves tevékenységére. Az ukrán vasárnapi iskola finanszírozására a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 263 ezer forintot biztosított”. Nem tudom, hogy pontosan mennyi a Magyarországon élő ukránok száma, ám biztosra veszem, hogy töredéke Kárpátalja magyar lakosságának. Ennek ellenére az ukrán kormány egyetlen fillérrel sem támogatta a tucatnyi ukrajnai magyar érdekvédelmi szervezetet... Meglepődve olvastam a hivatalos szövegben, hogy „az ukrán fél állami támogatást biztosít négy magyar nyelvű ukrajnai sajtótermék megjelentetéséhez”. Gyanítom, hogy ez a néhány lap a Kárpáti Igaz Szó, illetve a beregszászi, az ungvári és a nagyszőlősi járási újság. A hiba a kréta körül ott van, hogy mind a négy sajtótermék egyik lapgazdája, tulajdonosa az illetékes tanács. Tehát az ide invesztált pénzeket állami támogatásként feltüntetni nem igazán ildomos. Más, független kiadványok ukrajnai támogatásáról pedig szó sincs... Nem idézek tovább a jegyzőkönyvből, mivel a szövegből egyértelműen az derül ki, hogy az anyaország igen jelentős mértékben segíti a kárpátaljai magyarságot, az ukrán fél pedig ennek nem szab gátat. A néhány esztendővel ezelőtti helyzethez képest ez utóbbi is értékelendő. Mint ahogy az ukrán hatalom irányából a kisebbségek felé megnyilvánuló türelem és tolerancia is példaértékű lehet akár Romániában, Szlovákiában vagy éppen Szerbiában. Csak az a gazdasági csőd ne nehezedne ránk olyan iszonytatóan... No, de ez már egy másik téma... Horváth Sándor Törvénysértések, visszaélések A választások „eredményei" Ukrajna főügyészsége a napokban tette közzé azokat az adatokat, melyek a múlt esztendei helyhatósági választások nyomán keletkeztek az országban. A választásokkal kapcsolatos törvénytelenségekről, visszaélésekről van szó. Az ügyészségi adatok szerint az országnak háromtrillió karbova- necébe kerültek a helyhatósági választások. Pontosabban ennyi pénzt utalt ki a kormány a helyhatalmi szerveknek szervezési és kampánycélokra. A pénz túlnyomó többsége azonban közel sem került a szava- zóumákhoz. A pénzhez hozzájutott tanácsok leggyakrabban komputereket, irodai berendezéseket, tévékészülékeket. hűtőszekrényeket vagy személygépkocsikat vásároltak belőle. A becslések szerint a választások lebonyolítására szánt horribilis összeg közel egyharmada a bennfentesek zsebeiben tűnt el, illetve a választási bizottságok megvesztegetésére fordíttatott. A jogvédő szervek kereken kétszáz bűnvádi eljárást kezdeményeztek a sikkasztok ellen. Mint azt Mihail Pelöh, a főügyészség osztály- vezetője hozzátette, a visszaélések mértéke példa nélküli. Ilyen grandiózus méretű csalásokra az egykori Szovjetunióban sem volt soha példa, pedig ott is történtek cifra dolgok. Balogh
