Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-27 / 72. szám
UJ KELET VÁLLALKOZÁSOK VILAGA 1995. március 27., hétfő 5 Tőzsdei árfolyamváltozások I 1995. március 20-24 között Hitel mentesen gazdálkodtak Lesznek még nehéz évek A szatmári, beregi térségben már csak egy működőképes építőipari vállalat maradt, a Fehérgyarmati Építőipari Szövetkezet. Százezres várost lehetne összerakni abból, amit az itt dolgozó emberek építettek a vállalat három évtizedes története alatt. Az elmúlt hét eleje biztató jelekkel kezdődött a Budapesti Értéktőzsdén. Az első három napon igazi hossz-hangulat uralkodott a parketten. A forintleértékelésre eddig még nem igazán reagáló részvények közül az Inter-Európa Bank papírjai elmozdultak a megszokottnak mondható 11 500 forintos árszintről, és egészen 13 000 forintig emelkedtek szerdára. Csütörtökön aztán megtört a lendület, és folyamatosan csökkent a papír árfolyama. Pénteken fjedig már csak 11 400 forinton kereskedtek a brókerek a részvénnyel. A másik nagy érdeklődésre számot tartó papír, a Danubius is megdobogtatta a befektetők szívét, hiszen szerdára már 1195 forinton kereskedtek a papírral. Csütörtökön aztán 1135 forintig süllyedt az árfolyam, de pénteken, a kereskedés utolsó percében több nagy tételű üzletkötés keretében elérte az 1200 forintot. Közel 180 000 darab forgott a papírból a hét utolsó napján. A Pick részvényeinek is emelkedett az árfolyama, a múlt heti 5885 forintos árral szemben a hét közepén már 6400 forint közelébe jutott, de pénteken már csak 6100 forint alatt lehetett eladni a papírt. A Prímagáz-részvények árfolyama 2280 forintos szinten zárta a hetet. A gyógyszergyárak részvényei közül a Richter Gedeon papírjai 1720 forinton forogtak jellemzően, míg az Egis, az előző heti 2400 forintos árat feledtetve, egészen 2200 forintig süllyedt. A Fotex papírja ismét elkeserítette a benne bízókat, a hét végén már 150 forintért is volt üzletkötés rá, és közel 100 ezer darab forgott belőle pénteken. A Pannonplast részvénye magához térni látszott, hiszen sokáig stabilan 1100 forinton forgott, majd egy gyors árfolyamzuhanás következtében 1000 forintig süllyedt az árfolyama. Lassan ismét megközelítette az 1100 forintos árat, de a héti végi árfolyam- esést nem kerülhette el, és ismét csak 1000 forintot adtak a papírért. A Soproni Sörgyár részvényeinek árfolyamát hidegen hagyta a forintleértékelés, sőt, a hetek óta megszokott 2200 forintos árfolyamról péntekre már 2170 forintra süllyedt az ár. A kárpótlási jegyek árfolyama ismét 30 százalék alá esett, hét végén — ha csak egy kötés erejéig is —, de 28 százalékon is kereskedtek a papírral. A tőzsdén kívüli kereskedelemben a Matáv részvényeinek árfolyama tovább zuhan, már csak 140 százalékon akad vevő a papírra. Tartja magát a Mól törzsrészvénye, 110— 118 százalék közötti árfolyamon van a vételi ajánlat a papírra. Az OTP törzspapírjaiért 85—100 százalék között van korlátozott számban vevő. A kormány kapkodó, következetlen gazdaságpolitikája, a komolytalan nyilatkozatok, az államcsőd, a valutaszámlák körüli zűrzavar, a konkrét középtávú gazdaságpolitika felvázolásának hiánya tovább rontotta a gazdaság, az értékpapírpiac esélyeit. Addig, amíg hathatós és következetes, szakmailag alátámasztott intézkedések nem születnek e téren, vajmi kevés esély látszik a jelenlegi pénzügyminiszter által ígért tőzsdebarát politika folytatására. A befektetők több pártra szakadtak, egyesek pánikszerű gyorsasággal megszabadultak értékpapírjaiktól, mások viszont éppen ellenkezőleg, az egyik legbiztonságosabb befektetésnek tartják, egy főleg többségi külföldi tulajdonnal rendelkező vállalat részvényeinek megvásárlását. Hamarosan leszűkül az 1995. évi jövedelemadót csökkentő lehetőségek köre, hiszen a parlament elé kívánják vinnni a Globex Szövetkezet kínálta adócsökkentő lehetőség megszüntetését. Akik már éltek e lehetőséggel, jól jártak, és azok, akik még szeretnének szövetkezeti tagok lenni, jó, ha minél hamarabb felkeresik a jegyzőhelyeket. További információval Turcsik Ottó, a BU-KÉ Bróker Kft. kereskedelmi igazgatója szívesen szolgál a 421406-910 vagy a 30/353-667-es telefonszámon. — A hatvanas évek elején alakult meg a fehérgyarmati TÖVALL, ami tulajdonképpen jogelődje mai szövetkezetünknek. Ehhez csatlakozott később a szatmárcsekei ktsz, és a fúzió eredménye a mostani vállalati forma — kezdte beszélgetésünket Rusz- ka Csaba elnök. — Erről a harminc évről elmondhatjuk tulajdonképpen azt is, hogy a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek kezdetéig tartott az ország háború utáni nagy újjáépítése. Ekkor tűntek el a falvakból a vályogRuszka Csaba viskók, ekkor lett sok nagyközségnek városi arculata, ekkor épültek gyárak, iskolák, sportlétesítmények, és ebben nekünk is jutott feladat. — Ha néhányat felsorolna azok közül az épületek közül, amelyekben a fehérgyarmatiak keze nyoma fellelhető. — Magánlakások építésével csak elvétve foglalkoztunk, mert a fő tevékenységünk téesztelepek, üzemek, közintézények építése volt. Mi építettük többek között a fehérgyarmati ipari műszergyárat, a postaforgalmi épületet, a kenyérgyárat, a ruhaipari szövetkezet épületét, a beregdaróci sajtgyárat. — Aztán volt egy árvíz Fehérgyarmaton... — Ez volt tevékenységünk nagy időszaka. Az újjáépülő magánlakásokhoz nem sok közünk van, mert azokat nagyrészt megyén kívüli vállalatok építették, akik főleg társadalmi összefogás eredményeként jöttek hozzánk. Megkezdődtek viszont azok az építési munkálatok, amelyek városi arculatot adtak Fehérgyarmatnak a hetvenötben odaítélt városi ranghoz. A település emeletes lakásainak hatvan százalékát mi építettük. — Majd jött a rendszerváltoztatás időszaka. — Ez olyan következményekkel járt számunkra, hogy a fehérgyarmati gyárak vagy teljesen tönkrementek, vagy olyan mértékű létszám- leépítéssel működnek tovább, hogy megállt a fiatalok vidékről városba áramlása. Nincs igény lakótömbök építésére, ha lenne, azt meg a munkanélküliség miatt nem tudják megfizetni a családok. Beszűkültek a munkák, és azóta is csak stagnál vállalatunk. Az elmúlt időszakban főleg önkormányzati beruházásokon dolgoztunk. Most viszont az önkormányzatok olyan anyagi helyzetbe kerültek. hogy lesznek még nehéz éveink. — Vannak-e anyagi gondjaik? — Az elmúlt három évet hitelmentesen gazdálkodtuk. Százkét fő állandó foglalkoztatottunk van. Négymilliós kintlévőségünk keletkezett, ami sajnos behajthatatlan. — Milyen jövőben bíznak? — Egyszer csak megszűnnek ezek a gazdasági gondok, amelyek a hazai építőipart ilyen stagnálásra kényszerítették. Megerősödnek a vállalkozások, fizetőképes lakáskereslet lesz. Csak addig kell valahogy átvészelnünk. Nem lesz könnyű, mert százkét olyan szakemberünk van, akiket áldozatok árán is együtt kell tartani, mert komplett kivitelezést csak egy jól egymásra épülő szakmai garnitúrával lehet elvégezni, olyanokkal, akik már bizonyították, hogy minőségi munkára képesek. — És addig? — Bővítjük a lakossági szolgáltatást, hogy kapacitásunkat működtessük. Sírkövet, betonelemeket gyártunk. gépeket adunk bérbe, fuvarozást vállalunk. Tárgyalási szinten van faipari munkák beindítása. Most a tavaszi gépkarbantartást végezzük. — Önnek hányadik tavasza ez a vállalatnál? — Hetvenötben kerültem ide mint fizikai munkás. Az égvilágon mindenféle beosztásban dolgoztam. A szövetkezet elnöke kilencvenkettőtől vagyok. Mint mondottam, lesznek még nehéz évei az építőiparnak, de bízom benne, hogy szebb tavaszokat is megérünk. Nem szorít a cipő Csengerben A későbbi korok krónikása minden bizonnyal úgy említi majd a határszéli kisvárost, hogy: Csenger, a cipőgyárak városa. Az sem lehetetlen, hogy Juhász Jánost úgy emlegetik majd mint cipőmágnást. — A kezdet azonban nem volt ilyen egyszerű — kezdte a múltidézést Juhász úr, a Szamos Cipőipari Kft. igazgatója. — Amikor elvégeztem a könnyűipari főiskolát, s néhány évig dolgoztam a szakmában, máris következett a cipőgyárak válsága, mert összeomlott a KGST-piac. A nyugati térhódítás még messze volt, mert hiába képeztek jó szakembereket hazánkban, elavult technológiával, divatjamúlt modellekkel dolgoztak lábbeligyárainkban. A nyolcvanas évek végén a csengeri cipőgyárnak is több gazdája volt, de nem ment ötről a hatra. Pontosan öt éve, március huszonötödikén negyvennyolcadmagammal otthagytuk a korszerűnek mondható csengeri üzemet, és egy sufniban, hitelekkel, munkahelyteremtő támogatásokkal hozzáláttunk a munkához. Nagy ugrás volt ez a bizonytalanságba. Egyedül a szakmai tudásunkban, munkaszeretetünkben bízhattunk. — Ez sem kevés. — Akár a legtöbb is lehet ez, de piacok nélkül nem sokat ér. Tőke nélkül meg szinte egyenlő a semmivel. Márpedig mi úgy indultunk, hogy a kevés pénzünk arra kellett, hogy alapanyagot vásároljunk. Ezért a hidegben nagykabátban dolgoztunk, magunk takarítottunk, otthonról hoztunk szerszámot, széket, asztalt. És termeltünk olasz, angol, német partnereknek. Annyit sikerült elérnünk alig több mint egy év alatt, hogy megbízható, jól dolgozó partnerként ismerték meg azt a Szamos melletti cipőüzemet, amiről korábban azt sem tudták, hol van. Ennek köszönhetően három éve állandó üzleti partnerünk van Josef Seibel német vállalkozó személyében. Látja, ilyen az üzleti élet. Csengeri cipőben jár Nyugat- Európának szinte a fele, de ők csak úgy ismerik, a Seibel-cipő. Hiába a magyar munka, tudás, mert a márkanév a befutott, annak van sikere. — Azért önöknek is hoz valamit ez a márkanév. — A legfontosabbat, a gyártási biztonságot és azt, hogy több mint kétszáz embernek tudunk munkát adni, sőt, ezt a létszámot is emelni akarjuk legalább száz fővel, mert szeretnénk növelni a gyártási kapacitásunkat. Ennek érdekében még a szakmunkásképzésbe is besegítünk. — Hol foglalkoztatnak majd ennyi embert? Úgy látom, elég szűkösen vannak a munkacsarnokban. — Amikor öt évvel ezelőtt kezdtünk, még hétszáz négyzetméter munkaterületünk sem volt, most a hozzáépítésekkel ezerhétszáz négyzetméternél tartunk. Valójában ez is kevés. Fordulóponthoz érkezett azonban vállalkozásunk, mert egy hónapja megvettük a valamikor korszerű, négyezer négyzetNyugati piacra készül a cipő méteres üzemcsarnokkal rendelkező csengeri cipőgyárat, egykori munkahelyünket. Igaz, léromlott állapotban van mind morálisan, mind fizikálisán. Az ott dolgozók hangulata bizonyos okok miatt forrponton volt. Az épület több helyen beázik, a gépek selejtesek, az előző tulajdonos a bútorokat meg ami pénzzé tehető volt, eladta. Még ebben az évben átszervezzük a munkafolyamatot, mert most már nem kell szűkölködnünk. Az iroda itt marad a régi épületben, mert ugyanaz az öt ember irányítja a vállalkozást, akik kezdéskor. Új tűzőgépeket vettünk, benépesítjük a több száz fős csarnokot, mert van megrendelésünk. —A dolgozók hogyan érzik magukat ilyen reményteli helyzetben? — Szeretném, ha erről a dolgozókat kérdezné meg, Í még azt is javaslom, hogy a kezdők, és az újonnan nálunk dolgozók közül is kérdezzen bárkit. Annyit azonban elmondhatok, hogy tizenötezer forint alatt nem keresett a múlt hónapban sem senki, de volt olyan, akinek a bérlapján hatvankétezer forint volt, mert olyan magas teljesítményt ért el. Stílszerűen szólva: nem szorít a cipő vállalatunknál. Az igazgató úr ajánlását elfogadva ezután néhány dolgo- zóval beszélgettem. Ok a következőképpen látják helyzetüket. — Az alapítók közé tartozom — kezdte monológját Kiss Andorné. — Valamihez kezdeni kellett, mert két gyerek felneveléséről kell gondoskodnom. Öt évvel ezelőtt csak elképzelésünk volt, meg az, hogy bíztam Juhász Jánosban. Egy régi tanműhelyt saját kezűleg alakítottunk át télen, hogy valahol kezdjünk. Betanított munkásként minden munkát végzek, amit kell. Már második éve, hogy év végén nyereséget is kapunk. — Én a feleségemmel jöttem ide, mert a másik cipőgyárban, amit most megvettünk, már semmi remény nem volt — folytatta a gondolatmenetet Halászi András. — Igaz, itt sem volt kezdetben a reménynél több. Esztergályos a szakmám, de ezzel itt nem tudok semmit kezdeni, úgy lettem betanított szabász. Harminchárom éves vagyok, de szeretnék innen nyugdíjba menni, mert tízéves lányom és négyéves fiam sorsát így tudom biztosítani. Olyan itt a hangulat, mint egy szűk családi körben, együtt ünnepeljük a gyermeknapot, nőnapot. — Én abban a cipőgyárban dolgoztam, ami most ment tönkre — mondta szomorkásán Kákos Mónika. — Juhász igazgató úr mondta, hogy átvesz dolgozni. mert ismeri a munkámat. Három éve szakmunkásvizsgáztam, de eddig a másik vállalkozónál sem munka, sem fizetés nem volt. — A Lévai-féle cégnél nem tudtuk, mire jövünk be, mit kell dolgozni másnap — mondta megbotránkozva Vincze Tünde. — Csak lefelé nézhettünk, az ablakot bemeszelték, volt egy olasz , .rabszolgahajcsár”,/ta/ae/. Fizetés meg szinte semmi, az is hónapos késéssel. Egy hónapja vettek át, máris más a légkör, jól keresünk. Most érezzük, hogy van jövőnk. Aradi Balogh Attila
