Új Kelet, 1995. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-07 / 32. szám
Bögrecsárdák, rehabilitációs munka és Kínpad Szomorú húz? A falu területén kívül, a főútvonaltól mintegy négyszáz méterre található a hodászi Időskorúak Szociális Otthona. A főút és az otthon kapuja közötti út bal oldalán egy sor ház van. Ez az úgynevezett „sor”. Valamikor a Szamos menti Tangazdaság dolgozóinak lakóhelyei voltak, mára magántulajdonba kerültek. Az otthont kerítés választja el tőlük. A kapu mögött portás fogad. Mikor az intézmény igazgatójához indultam, egy táblára lettem figyelmes. Egy kéz látható rajta, melynek két ujja v betűt formál, egy kaszáló paraszt, ami a rehabilitációs munkát, annak fontosságát jelzi, lefordított pohár áthúzva, az alkoholizmusról való leszokás szimbóluma — amint azt később megtudtam —, és a felirat: „Öregszünk, de még győzzük” — vallási idézet, amihez nem kell magyarázat. Bíró István igazgató irodájában fogadott. A kezdetektől, vagyis az intézmény 1983-84-es létrehozásától kezdve ő áll ennek a közösségnek az élén. — Korábban tangazdasági majorság volt, ebben mindent, a lóistállótól a kocsimosó színig az otthon céljaira alakítottak át. Ma 220 férőhely van, hat, egymástól viszonylag nagy távolságra elhelyezett épületben. Lakóhelyiségnek eredetileg csak a kastély volt alkalmas. A tangazdaság leszálló ágban volt, ezért ajánlotta fel a megyei önkormányzatnak megvételre. Nagyon kapóra jött akkor ez a vétel, mert nagy feszültségek voltak — annak a szociális intézménybe való beutalás területén. Jelenleg negyvenhármán várakoznak, és elég hosszú, fél évtől egy évig terjedő várakozási idő van. — Hogyan válik szabaddá egy-egy hely? — Szinte az egyetlen lehetőség a bejutásra, ha meghal egy lakó. Esetleg ha van kilépés vagy áthelyezés, akkor lehet még bejutni ide. — Említette, hogy eredetileg időskorúak szociális otthonának indult ez a hely. Ma már nem csak az? — Már akkor látszódott, hogy ebben a térségben van egy másik populáció, ahol nagyobbak a beutalási feszültségek, ez pedig a pszichiátriai betegeknek, a demenseknek a köre. 1985-től érezhető volt a társadalmi átalakulás. Az a rengeteg szabolcsi ingázó, aki eljárt a fővárosba dolgozni, munka nélkül maradt. Nagy részük sajnos családtól távol élő, alkoholista ember volt, aki munkáját'vesztve a perifériára szorult. Önmaguk ellátására képtelenként intézményi ellátásra van szükségük. Ma tíz beutaltból nyolc férfi, abból legalább hat demens terhelt, és ennek főleg az alkohol az okozója. A profilunk rendkívül heterogén. Időskorúak, fekvőbetegek, értelmi fogyatékosok és alkoholisták is vannak nálunk. A 220 lakóból pszichiátriai eset körülbelül 120 fő, ebből 60 alkoholista. Szerencsére még nincsenek kábítószer-élvezők, de attól tartok, ez sem várat sokat magára. Az alkoholisták itt hozzájuthatnak az italhoz, mert véleményem szerint a lehetséges megoldások közt a legjobb elfogadni a bögrecsárdák létét. Amikor ezek nem voltak, a gondozottak kijártak, kiszöktek a faluba, a legkülönbözőbb helyeken részegedtek le, és onnan kellett őket beszállítani. Ez egy kompromisszumos megoldás, hogy legálisan hozzáférhetnek italhoz a kinti vegyesüzletben, a benti büfében és a bögrecsárdákban. Fontos az, hogy mértékkel fogyasszanak, betartsák a szabályokat, és erre így tudunk odafigyelni. — Előfordul, hogy valakit ki kell zárni az otthonból? — Abban az esetben, ha valaki nagyon súlyosan vét a házirend ellen, például — mert ilyen is előfordul — megszurkálják egymást, vagy sorozatos lopások, botrányokozások vannak. Mindenesetre a kizárást a szociális gondozás csődjének tartom. Most volt egy olyan eset, hogy kivonult, kiment az illető, de három hét múlva már jelezte az önkormányzat, ha Istent ismerünk, fogadjuk vissza, mert a sportpálya környékén egy bokorban alszik, és meg fog fagyni. Most mondja meg, ilyenkor mit tehetünk? — Rosszul, de ki állhat ilyen nehéz gazdasági helyzetben jól?! A megyei fenntartó intézmény azon igyekszik, hogy a működéshez szükséges minimumot biztosítsa. Ez nem olyan, mint egy kenyérgyár, amelyik leállhat egy időre és nem gyárt kenyeret, vagy egy iskola, ahol szünetet rendelnek el, így spórolva a fűtésen. A szociális otthonoknak folyamatosan kell működniük. Küszködünk, vállalkozunk is, de a hiányzó összegeket nem tudjuk pótolni. A tehergépkocsit fuvarba kiadtuk, próbálkoztunk gazdálkodással, felfuttattuk a sertésállományt, eladásra is próbáltunk termelni, beállítottunk három fejős szarvasmarhát, a növendék üszőket eladtuk és még sorolhatnám. Épületeink külső-belső felújításban az alapítás óta nem részesültek, illetve egyszer kaptunk 500 ezer forintot, amelyből társalgót építettünk. Most viszont — és ennek nagyon örülünk, köszönjük a fenntartónak — a konyharekonstrukcióra elmúlt évben 7 milliót, a befejezésre és a gázüzemre való áttérésre pedig 6,5 milliót kaptunk. — Szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy dolgozóinkat megdicsérjem. Az intézmény nagyon létszámhiányos, nincs pénz, szakdolgozói vonalon például hat fővel van kevesebb, mint kellene, a közeljövőben pedig még ez a szám is csökkenni fog. Minden elismerésem a dolgozóké, akik mindent tűrnek, fanatikus elszántsággal végzik munkájukat ilyen körülmények között, ennyi bérért. Szerettem volna egy-két lakóval is megismerkedni, ezért egy lakóépületbe indultunk a beszélgetés végeztével. Az igazgató úr két embert, egy nyugdíjas középiskolai tanárnőt és egy szintén nyugalmazott római katolikus lelkészt ajánlott a figyelmembe, mint a közösség illusztris tagjait. Egyikőjük éppen kiment a „sorra” meginni egy pohárkával, a másik a drótmentőben dolgozott. Ez terápiás munka, elsősorban az alkoholbetegek lefoglalására szolgál. Várakozás közben a szobába betévedt egy idős bácsi, aki feleségével lakik itt. Majtényi Gyula 63 éves. ’92 áprilisában jött ide. Egy kis szobában laknak a feleségével. Azelőtt Bátorligeten éltek, de miután felesége bal lábát levágták, magatehetetlen lett, nem tudták magukat ellátni. Felesége elvált asszony volt, mikor elvette, előző házasságából van egy fia, aki Drezdában él. Nem látogatta őket, a pénzük is kevés volt, hát ide jöttek. Éldegélnek a szobájukban, és mint mondja, jól érzik magukat. Időközben megérkezett Kákonyiné Murányi Erzsébet nyugdíjas középiskolai tanárnő, akinek szobájában eddig is voltunk. A magas, vékony, csontos nő, akárcsak Ferencz János nyugalmazott római katolikus plébános, a lehető legtermészetesebb hangon beszél betegségéről. Tudja magáról, hogy alkoholista, azt is tudja, Ttogy én tudom. — Mi, alkoholbetegek rá vagyunk kényszerülve az ivásra, mivel a lelki tragédiánk olyan nagy, hogy nem tudjuk legyőzni ezt a kívánalmat — mondja. Nem tőle tudom de ő pálinkát iszik, Ferencz úron pedig — akit mindenki csak atyának hív —>mesz- sziről látszik, a szőlőtőkék gyümölcsének nedűjét, a bort részesíti előnyben. Arcán egy forradás. Az azóta eltávozott szobatársa tavaly minden különösebb előzmény nélkül az arcába nyomta kését. Jócskán borostás, majd a tárgyalásra fog megborotválkozni. Az otthonnak van saját újságja, videó- magazinja és hangoshíradója. A videomagazinban vetélkedőket, portrékat mutatnak be, fórumokat hoznak létre. A tanárnő és az atya kiveszi részét a közösségi munkából. Foglalkozásukból következően mindkettőjüknek rendkívüli empátiás képessége van. Az atya lelki, vallásos misz- sziót teljesít, míg a tanárnő a fekvőbetegekről gondoskodik, még gyógykezelésben is részesíti őket, egy galván- pharad gép segítségével. Ez a műszer a lebénult izmok megmozgatásában — idegszálak szétválasztásában — nyújt segítséget. Biológia—földrajz— testnevelés szakon végzett valamikor, a tanultakat itt is hasznosítja. Az atya misézik, a hangoshíradóban lapszemléket csinál, vallási műsorokat készít az otthon számára, de a lakók által szerkesztett Kínpad című műsor készítésében is részt vesz. Ebben a műsorban vezérszerepe van egy másik lakónak, Polgár Tamásnak, akit nem volt alkalmam megismerni. Ezenkívül az atya, amióta itt van, az intézmény autóbuszával zarándoklatot vezet minden évben Máriapócsra, és az újságban is van vallási rovata. Az intézmény életében van egy hagyomány, a Tájnapok nevű rendezvénysorozat. Ebben aztán van minden. Amolyan a tévés Uborkára hasonlító játék, amelyen kifigurázzák az intézmény dolgozóit, és lekvárfőzés — mivel augusztusban tartják. Első nap szilvaszedés, válogatás, éjszakai lekvárfőzés utcabállal, másnap hagyományőrző vetélkedő és egy ételkészítő-bemuta- tó — kóstolóval. Kifelé menet veszem észre, a portaépülettel szembeni tábla hátoldalán is van felirat: „Életet az éveknek”. A fehér alapon fekete betűkkel világító szöveget ide illőnek, igaznak érzem. Valóban igyekeznek az emberek életkedvét visszaadni, fenntartani a hodászi Időskorúak Szociális Otthonában. Eszembe jut valami, amiről az igazgató beszélt nekem. Kis háztájikat osztanak ki, amit a lakók megművelhetnek. Amikor pedig betakarítást követően az asztalra kerül a termény, dicséretet kap a gazda, és a feliratról eszembe jutott még a tanárnő saját verse, amelyet felolvasott nekünk. Az utolsó versszakát idézem: ,sor „Eljárok haza, hol minden oly más, Mintha egy más bolygón lennék, minden pompás. Miután visszatérek — most már — egyre jobban úgy érzem, Úgy élünk, mint egy nagy család. És nem is olyan szomorú ház ez a szomorú ház." Szöveg és kép: Dojcsák Tibor A tanárnő, az igazgató és az atya
