Új Kelet, 1995. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-04 / 30. szám
6 1995. február 4., szombat m Családi hétvége —:-----------——-------------------------------—■ A törvénytelen unoka Gyereklány kisbabával Mónika 17 éves. Sokan talán azt mondanák, jószerével még a baba való a kezébe... és ő babázik is. Kisfia, Márk 2 hónapos. Egy lakótelepi ház harmadik emeletén laknak, egy másfél szobás lakásban. Amikor először említettem Mónikának látogatásomat, kicsit húzódzkodott a találkozástól. — Nincs semmi különös az életünkben, de ha téged ez mégis ennyire érdekel, gyere beljebb — mondta, amikor egy délután becsengettem hozzá. — Nem szégyellem, hogy félcigány vagyok. De ugye azért szép a kisbabám? — áll meg a kiságy előtt, melyben a pléd alatt alszik a kisfiú. — Kivel élsz itt a lakásban? — A nevelőanyámmal, aki apám második felesége volt. O most nincs itthon, délután négyig dolgozik. Emiké nem cigány, és engem úgy szeret mint saját gyermekét. —Amíg a baba alszik, mesélj egy kicsit az életedről. — Hol is kezdjem... azt, hogy 17 éves múltam, már tudod. Édesanyám félcigány volt, és nem sokkal a születésem után meghalt. Megfulladt a tüdejében lévő víztől... vagy valami ilyesmit mondtak. Én egyáltalán nem emlékszem rá. Egy ideig az apám szülei neveltek, aztán jöttek sorban az élettársak. Egyik sem maradt, velünk sokáig. Azt, hogy az apám szeretett-e valaha is úgy igazán, nem tudom. Sohasem simogatott, nem ölelgetett meg. Gyerekfejjel mindig úgy éreztem, azt vettem ki a szavaiból, hogy engem tart felelősnek anya haláláért... nagyon szép nőnek tartották. Tízéves voltam, amikor apám újra nősült. Feleségül vette Emikét, aki azt hiszem, 30 éves volt akkor. — Mennyiben változott meg ezután az életed? — Én mindenesetre sokkal jobban éreztem magam. Emiké számtalan új ruhát vett nekem, és minden nap volt meleg étel az asztalon. Úgy szerettem őt, mint az édesanyámat. Apám azonban semmit sem változott. Ahogy nőttem, egyre inkább éreztem, hogy semmit sem jelentek neki. Ha részeg volt — ami gyakran megesett — még meg is vert. Beszélgetésünket kétségbeesett „oákolás” szakítja meg. — Már követeli az uzsonnáját — kacag fel Mónika, és szíve minden melegével magához öleli a csöppséget. Állok az ajtóban és elnézem mozdulatait. Gyakorlott kézzel nyúl a pelenka, kising után, miközben szemét egyetlen pillanatra sem veszi le kisfiáról. — Látod milyen szép a popsija? Még a védőnő is megdicsért, amikor itt járt a múlt hét végén — mondja a büszke mama. Szoptatás után jön a szakszerű büfiztetés, majd néhány simogató mozdulat, és a pici újra elalszik. — Nagyon jó gyerek. Szinte egész nap csak eszik és alszik. De ebben a korban még ez a természetes. — Folytathatjuk a beszélgetést? — Igen. Várj csak! Hozok egy kis süteményt, én csináltam. Emikétől lassan mindent megtanulok. Hol is tartottunk? Ja igen, az apámnál. Szóval mostohaanyám kedvessége mellett sem volt fenékig tejfel az élet apámmal. Nyolcadik után varrónőnek jelentkeztem, de később otthagytam az iskolát. — Miért? — Annyi minden összejött. Apám elkergette Emikét, és elváltak. Nekem pedig azt mondta, jó lenne, ha végre valami munka után néznék. így elmentem betanított munkásnak a varrodába. Pedig nem voltam soha rossz tanuló. — Mikor jött az első nagy szerelem? — Amikor dolgozni kezdtem. Egyben az volt az utolsó is. Tizenöt éves voltam, amikor megismerkedtem Zolival. O elfogadott olyannak, amilyen vagyok, de a felkapaszkodott szülei hallani sem akartak rólam. Nekem elhiheted, hogy bennük is van egy vonóval. így én továbbra is apámmal laktam, ő pedig a szüleivel. Gyakran eljárt hozzám. Ha hozott apámnak egy üveg innivalót, még ott is alha- tott. Életem egyik legszebb korszaka volt az-a néhány hónap, amit együtt töltöttünk. Terhes lettem. Amikor megmondtam Zolinak, teljesen kiborult, pedig ő tudta á legjobban, hogy nem védekezünk. Mindenáron azt akarta, hogy vetessem el a gyereket, mondván, a szülei úgysem egyeznének soha bele a házasságunkba, és én még egyébként is kiskorú vagyok. Mondtam neki, hogy erre talán akkor kellett volna gondolnia, amikor lefeküdt velem. Nagyon csúnyán összevesztünk, és én azt kiabáltam, nem akarom többet látni. Gyakran láttam aztán is felénk, de én kerültem a vele való találkozást. Egy ideig titkoltam az állapotomat, de aztán egyre gömbölyűbb lettem. Rendszeresen jártam orvoshoz, minden utasítást betartottam. Nagyon akartam ezt a gyereket. Apám, aki akkorra már teljesen lezüllött, egy napon rájött a titkomra. Szinte a földig vert és azt kiabálta, hogy ő nem tart el tovább egy mocskos kis szajhát. Tudni kell, hogy a fizetésemet az utolsó fillérig elszedte, és pár nap alatt elitta. Nem is éreztem az ütéseket, csak a hasamat féltettem. Sírva szedtem össze a kis mo- tyómat és elmenekültem otthonról. Apám azóta sem keresett. — Hová mentél tőle? — Felkerestem Emikét a munkahelyén. Tudtam hol dolgozik, mert apám tilalmai ellenére gyakran találkoztunk. O rögtön kivett egy hét szabadságot, és elhozott ide magához. Ezt a lakást az édesanyjától örökölte. Rögtön elvitt az orvoshoz, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Kérdezte, van-e hová mennem? Emiké mondta neki, hogy befogad magához a babával együtt. — Mikor született Márk? — November 24-én éjjel. Emiké végig mellettem volt. A mai napig sem tudom ki szólt Zoltánnak, de másnap bejött hozzám a kórházba. Virágot hozott, a gyereknek pedig egy hatalmas plüss macit. Másnap elhozta az édesanyját. Az apja azonban kemény maradt, nem akarta látni a törvénytelen gyereket. — Kinek a nevét viseli a kicsi? — Zoliét. O és az anyja ragaszkodtak ehhez. Az apja nem enged be minket a házába, hiába minden szép szó. Ám most nagy az örömünk. Úgy néz ki, hogy néhány hét múlva összeköltözhetünk egy szolgálati lakásba. Talán jövőre össze is házasodunk. Zoli azóta minden héten feljár megnézni a fiát, de csak ha Emiké is itthon van. Nagyon rendes velünk. Szóval, hogy a szavaiddal éljek, a történet happy enddel végződik. Ám, amit Emiké tett értünk, azt sohasem fogom elfelejteni. Sikli Alig van olyan fiatal a megyében, aki még nem járt a Nagyhalászban négy éve működő Júlia Centrál Disco-bárban, vagy ne hallott volna róla. Itt péntek és szombat este nyolctól hajnal négyig táncolnak, beszélgetnek a szórakozni vágyók. —1994. novemberében sikerült megvennem a jelenlegi disco-bár épületét— mondja a fiatal, nagyhalászi tulajdonos, Albók László. A Júlia Centrál szeretne a folyamatos fejlődés példája lenni, mivel az ez év márciusától kezdődő építkezések eredményeként bővíteni fogjuk eddigi szolgáltatásainkat. Komplexszé szeretném tenni egy új disco-bárral, egy étteremmel — melyet augusztusra szeretnék átadni —, majd egy szálloda építéséhez és egy utazási iroda beindításához kezdek. A szállodát érdemes külön kiemelni. A szálloda tizennyolc szobájában és a két apartmanban 40 főt tudok majd elszállásolni a fürdőszobás, telefonnal, televízióval, hűtővel felszerelt kétágyas vagy franciaágyas szobákban. Három- csillagos szállodát szeretnék. A szálloda szorosan egybekapcsolódik majd a leendő utazási irodával. Az a tervem, hogy Nagyhalász és környékének (száz kilométeres körzetben) nevezetességeit megismertessük a vendégekkel. Azzal is emlékezetessé tehetik az itt tartózkodást a vendégek, hogy a hamarosan nyíló ajándéküzletünkben a környék nevezetességeivel kapcsolatos ajándékokból vásárolhatnak. A Júlia Centrál Disco-bárban szórakozó fiatalokat az építkezések, a fejlesztések nem fogják zavarni, mivel változatlan lesz az eddigi nyitva tartás. _______UJ KELET Pi pafajták és pipatöriumok I. rész Mottó: A magyarnak a pipája, A németnek a kutyája... Szíjad magyar a pipád. Fújd fel német a kutyád! (óvodások klasszikus versikéje) A pipa eszköz a dohányzáshoz, mely használatának helyéhez és idejéhez mérten a legkülönbözőbb alakban és nagyságban készült, illetőleg készül. Részei: a tulajdonképpeni pipa (gyakran fedéllel és az alsó részen bagólégyűjtővel), melybe a dohányt tömik és a szára, mely a dohány füstjét a szájba vezeti. A pipát leginkább fából, agyagból, tajtkőből, porcelánból, a szárát meggyfából, szopókáját (a szár felső részén, a szíváshoz) szaruból, csontból, borostyánból stb. készítik. A pipa használatát az amerikai benszülött indiánoktól vették át, kik a pipát (hosszú, toliakkal díszített nádcsőt) kolumetnek hívták, noha Grenville, ki Virginiát 1585-ben fedezte fel, már látott agyagból készült pipákat is. A mostani pipákat jelenlegi alakjában (szopókával és bagólégyűjtővel) egy osztrák orvos, Vicarius Ferenc készítette először 1689-ben. A pipa fajtái még a csibuk, a nargile, meg nálunk a köznép közt divatos makra- és tajtékpipák. Hozzánk a pipa má a XVI. században eljutott, mert a török pasák néha pipát ajándékoztak főurainknak, kik azonban ritkaságaik közé helyezték és nem használták; még Bethlen Gábor is ugyanezt cselekedte egy 1614-ben kapott pipával. Pipagyártás A durvább agyagpipákat közönséges fazekas-agyagból fémmintákban sajtolják és esetleg mázolják is. A vörös török pipát vasoxidos agyagból készítik, és égetés után rendszerint viasszal összegyúrt vasoxiddal bedörzsölik, hogy minél szebb vörös színe és fénye legyen. Fekete pipát, például a debrecenit vörös agyagból készítették és végül szalmatűzben gőzölték (lásd. Gőzölt tégla, Grafitos edény). Keménysége és tartóssága miatt legkedveltebb volt az úgynevezett selmeci pipa, melyet Körmöcbányán, Zólyomban és több helyen is gyártottak. A selmeci pipát vörös ágyából (osztrolukai) és kövér, tűzálló agyagból készítették. Az igen kövér agyagkeverékből kolbász-alakzatot sajtoltak, melyet a pipa nagyságának megfelelő darabokra széjjel vagdaltak és szikkadni engedték. A pipát a már meglehetősen kemény agyagból fémmintákban sajtolták és tokban égették. A fekete selmeci pipát szalmatűz felett gőzölték, — míg a debreceni fekete pipát szalmatűzben. A selmeci pettyes pipákat pedig akép- pen nyerték, hogy a pipát hamupéppel befecskendezték és csak ezután gőzölték, mikor a péppel fedett részek az eredeti színt megtartották. Az úgynevezett kölni pipát vagy hollandi pipát, mely a szárral együtt van sajtolva, fehér, tűzálló agyagból (térré de pipe) készítették és agyagtokban égették. Amerikában a Corncob-pipa volt a leghasználtabb, mely Tibbe Henrik, a „pipakirály”' óriási gyárából került ki; anyaga kukoricacsőből készült. A szivarkészítést csak a XVIII. század utolja felé találták fel, s általánosan a XIX. század második-harmadik tizede után jött divatba. A múlt században már nagyszerű gyárak álltak fenn világviszonylatban, melyek kizárólag és roppant nagy mennyiségű pipákat, a legtarkább alakzatokban gyártottak, s a pipákkal való kereskedés nem éppen a legutolsó foglalkozás egyikét képezte. Tekintve a pipák anyagát, melyből azokat készítették, hazánkban első helyet foglalt el a híres selmeci pipagyár, hol az évenkénti gyártás meghaladta a több millió darabot. Mindenesetre az anyag az, mely a kiemelkedő sikert előidézi, bár ugyan a készítésmód és a pipák kiégetése is nagy gondosságot és csínérzéket igényel. Pipaszárak és csutorák készítése A pipaszárak készítése sem kevés esztergályosnak adott munkát folyamatosan, s ezáltal megélhetést. A valódi török meggyfaszárak a legkitűnőbbek, s huzamos használat, s kellő tisztántartás mellett kellemes szagot kapnak a dohányfüsttől. Hazánkban a dohányzacskók, különösen a cifra kostökök nagy szerepet játszottak, ez utóbbi inkább az Alföldön, hol a pipából való dohányzás a legfelsőbb rangúaknái is általánosabb volt, mint a Dunántúlon. A hortobágyi pásztorok különösen szenvedélyesen pipáztak unalmukban, rövid és hosszú szárú pipákból egyaránt. Ezeket a pipaszárakat bőrsallangokkal díszítették. Ilyen díszes kivitelű hortobágyi pásztorpipákat szárral, valamint díszesen hintett sallangos dohányzacskókat őriz a debreceni Déri Múzeum és a hortobágyi Pásztormúzeum. Pompás szűcsmunkák ezek a sallangos díszítések az 1860-1870-es évekből. Természetesen a masinatartó, pipaszur- káló és egyéb pipázási kellékek is díszes mellékletei a múzeumi pipagyűjteménynek. A gyönggyel kivarrt dohányzacskók nem tanúskodnak valami nagy eredetiségről, s nem is voltak különösebben kedveltek, legfeljebb egyik vagy másik szerelmes lányka lepte meg imádóját egy ilyennel. Nem csekély szerepet játszik a dohányzás világában a pipaszárak készítéséhez szükséges szarucsont (úgynevezett csutorák és szoros értelemben vett szopókák) valamint a borostyánkő is. Mert jóllehet a pipaszár ezek nélkül is megtehetné a szükséges szolgálatot, de az emberiségnek természetében van mindazok megszerzésére irányuló törekvése, ami nagyobb élvezetére szolgál. A borostyánkő mindmáig a luxuscikkekhez tartozik, eredeti tisztaságában nagyon drága, így általános használatnak nem örvend annyira, mint a közönséges, szarucsonttal ellátott pipaszárak, amelyek amellett, hogy olcsók, célszerűbbek is, mert a fogakat nem rongálják annyira, miután nem nagy keménységük van. Ugyanezért nem ajánlhatók a közönséges és kemény csontból készített szopókák, melyek leginkább szivarszopóknál fordulnak elő, mert ezek folyamatos, s éveken át való használata a fogak rovására történik. Csibuk A csibuk szó a magyar nyelvbe valószínűleg a törökből került, ahol nem a pipát jelenti, hanem a pipaszárat, mégpedig a hosszú és borostyánkövekkel ékesített jázmin- vagy rózsafából készült szárat. Csibukcsi az a szolga, aki urának elkészíti, vagyis megtörni és meggyújtja a pipát és arra ügyel, hogy a csibukkészülékek mindig rendben legyenek. A pipáztató szolga és gazdája személyes kapcsolatából és a szolga teendőjéből következtetve, aligha tévedünk ha azt gondoljuk, hogy „csics- kás” szavunk török eredetű. Jelentése: tisztiszolga. A csibukos pipa, mely lényegében hosszú szárú török pipa, változata a csibuk-tajtékpipa. Az igényesebb és módosabb tulajdonosoknál tokban tartva.Aki ilyen pipát szív csibukol, illetve csibukozik. A csutora magyar szó, első jelentésében kulacsot, második jelentésében pipakiegészítőt jelent. Főként csontból készült szopóka a pipaszár végén. Vagyis a pipás ember szájába veszi a pipa csutoráját. Gondos pipázók intik is egymást: „Meg ne rágd a csutoráját!” Némely fúvós hangszeren is alkalmaznak csutorát fúvókául.
