Új Kelet, 1995. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-27 / 49. szám
JJ KELET MEGYÉNK ÉLETÉBŐL 1995. február 27., hétfő Frédi kocsija vesszőből A gyengén megvilágított műhelyben vidáman serceg a vessző. Szabó István fonottáru- készítő kezei között új munka születik. A tiszanagyfalui óvodások farsangján ezen a vesszből font kiskocsin gurul majd be „Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki”. A munkát kicsit félretéve a belső szobában ültünk le beszélgetni a mesterrel. — A „szerelem” nálam úgy 15 évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még a tokaji háziipamál dolgoztunk a feleségemmel együtt, aki már 30 éve van a kosárfonó szakmában. Számomra a nagy „kiugrást” egy ipari kiállítás jelentette 1988-ban, amelyikre egy nyolcszögletű asztalt és egy talpas gyümölcskosarat készítettem. A gyümölcskosár III. díjat kapott a bútor kategóriában. —Mennyi idő alatt lehet kitanulni ezt a mesterséget? — Alapfokon akár egy év alatt is el lehet sajátítani az alapvető fogásokat, de a jó szakember mindig tanul valami újat. Egy szokatlan munka megoldása mindig szép feladat, új oldaláról mutatja meg az anyagot. A rengeteg gyakorlat aztán meghozza gyümölcsét.-—Mi minden készült már ebben a műhelyben? — Nálunk nincs sláger, mi egyedi darabokat készítünk, a bolti ár feléért. Az alapvető bevásárlókosáron kívül asztal, szennyestartó, gyerekjátékok, virágtartó, süteményes tálca is került már ki a kezeim közül. — Mi volt eddig a legnagyobb darab? — Terebélyességre egy L alakú ülősarok, magasságra pedig egy 2,5 méteres előszobafal. — Milyen anyagból dolgoznak? — Amerikai nemesvesszőből, s ez okoz is némi gondot. A környékünkön már sehol nem lehet hozzájutni ehhez az alapanyaghoz, a szállítási költség pedig olyan magas, hogy távolabbról hozatni nem érdemes. A raktáron lévő készletünk, azt hiszem, nyár közepéig tart ki, aztán bezárhatjuk a boltot. — Mihez kezdenek azután? — Megpróbálunk más vizekre evezve megélhetést keresni. Vásárolunk néhány malacot meg csirkét, és gazdálkodni fogunk, hogy legalább az élelmiszerek egy részéért ne kelljen pénzt kiadni. — Ha véget ér a napi munka, mivel foglalják el magukat? — Tudom, hogy nagyon meg fog lepődni, de a feleségemmel együtt kötni szoktunk. Mindjárt megmutatom a szekrényeket, szebbnél szebb pulóverek sorakoznak benne. Nézze csak! Ez a rózsaszín csillagmintás kardigán már majdnem készen van... a páromnak készítem. Siti ' \ Megyénkről írták A Színház című folyóirat 2. számában Tarján Tamás tollából olvashatunk kritikát a Móricz Zsigmond Színház Csehov: Három nővér előadásáról. A darabról igen nehéz már újat és eredetit megfogalmazni a színpadon, de a szerző véleménye szerint a nyíregyházi társulatnak Verebes István színész-rendező vezetésével sikerült. Egyenletesen jónak és színvonalasnak ítéli a produkciót, amely erőltetettség nélkül alkalmazza az újszerű ötleteket. A Stuber Andrea fordította szöveg véleménye szerint nem nyújt új magyar Csellovat, Kosztolányi után indokolatlannak tartja a friss tolmácsolást. Mindezt összevetve az előadás közelebb hozta a nézőhöz a csehovi gondolatot, miszerint „minden bajok forrása és egyben gyűjtőmedencéje a szere- tetlenség, a szeretetre alkalmatlanná tett ember üresen hányódó lelke.” Az Ön-Kor-Kép című önkormányzati havilap januári száma interjút tesz közzé Vaja vállalkozó polgár- mesterével, akit a gazdaságban elért sikerei okán jelöltek és választottak meg a polgárok. Megismerhetjük a riportból eddigi életét, vállalkozói tevékenységét és azt a konklúziót, miszerint az önkormányzat szűkös lehetőségei miatt könnyebb ma vállalkozónak lenni, mint polgármesterként vezetni a települést. A Képes Európa ez évi 5. számában Béres József életregényét kezdte el közölni, amelyet a 6. számban folytatás követ. Az írás apropóját az adja, hogy 1995. február 7-én volt 75 éves a Béres-cseppek felfedezője. Nehéz, küzdelmes évek, intrika és támadások közepette sem adta fel a tudományba vetett hitét. Megszállottan dolgozott, kötelességének érezve azt, hogy munkájával beteg embereken segítsen. Életének és erőfeszítésének mottója: „Soha egyetlen embertársam életéről sem akartam, nem akarok és nem is tudnék lemondani. Más a dolgom a világban.” A Magyar Fórum 2. száma A hallgatag feketegazdaság címmel a megyében, az ukrán—magyar határon virágzó bűnözésről és feketegazdaságról olvashatunk. A cikk becslései szerint a magyar adózatlan jövedelem negyedrésze itt termelődik, az állam tehetetlen, mert a szálak magasra vezetnek, lent pedig hallgatnak az ebből élők. Amellett, hogy a feketekereskedelem haszna több milliárddal megrövidíti az államot, egyben levezeti a megyében meglevő katasztrofális munka- nélküliség egy részét. Mik ezek a nagy üzletek? A lap szerint a benzincsempészés, a gépkocsicsempészés, az útle: velekkel való manipuláció, a prostitúció és a kábítószer. Részleteket a cikkből. Szébarázdák Ä csahold gyögykocsma Bár a cégér szerint falatozót rejtenek a falak, nincs itt még sörkorcsolya sem, csak az, ami a búfelejtéshez, örömittasságot követő iszogatáshoz s száraztorok-öblítéshez kell. Egy kis csoki, egy kis édes szirup azoknak, akik még nehezen teszik a jobb lábukat a bal után, mert ügyi, aki az ivás miatt jár így, az nem kólázik, csak majd másnap, amikor olyan a feje, mint a kétnapos káposzta. Vegyes a bazár, s higgyék el, van akinek ez nem búfelejtő, nem ünnephodály, hanem nem más, mint egy rendhagyó egészségház, a szervezet gyógykocsmája. Ha belépünk, elsötétül a világ. Hu- nyorgunk, de szokja a szem, a kis asztalok egyikéhez leülve pedig már egészen más. Sötét-egyszerű a világ. Apró székek mindenütt, s lám, itt van kommunikáció, azaz beszélgetéstudomány. Már ülnek a fal mellett, csendben. Ki-ki a magáét szorongatja, a hűs, barna üveget, s a hatszögletű, nyers kisüvegcsét. Hörpint a világ. Az ajtóközből beomlik a fény, a sugár a pulthoz vezet. Először is, ki mit kér. Már figyelnek rád, mert bár az ülők egyedül vannak, hátukat, s nem a vállukat vetik a falhoz. Kíváncsiak rád, s a másikra is, elég a csúszós magány. A marok üvegnyakat szorít. Jucika néni törölget. Kóla bocicsokival, autósok eledele szesz s jó falatok híján. Bejön egy bácsi, kucsmája a kezek között vész el. Tisztelet minden idegennek. A kilencvenegye- dik évét töltötte be február tizenharmadikán. Danka István a szokásos háromcenteséért jött. Ahogy látom, amilyen szép ember. Mosoly gördül a szaruhártyán. — Itt születtem, itt született az apám s a nagyapám is. — Erre mondják, hogy tősgyökeres csahold. — Igen. Haha... Danka Sándor volt a nagyapám, Danka Bálint pedig az apám. Három testvérem már meghalt. Egyet nem tudtam eltemetni, mert az első világháborúban halt meg. Az apám is ott volt, de őt hazaküldték, mert az ötven évet már betöltötte. Én pedig a második világháborúban kilenc hónapig szolgáltam Maroshévi- zen. Ebből a községből akkor négyen haltak meg mellőlem. Biz’a viharos élet volt ez! Két feleséggel, s az egyik még megvan. Két após, két anyós, s két testvér, akiket eltemettem. Én pedig még mindig megvagyok. Elevenen nem bújhatunk el! Ülnek mint a moziban. Ha rájuk nézek, mosolyognak. Az asztalok mellett ülőkről van szó. Barátságosak, és szeretik Danka bácsit. Figyeltek ránk, s most, hogy abbahagytuk a beszélgetést, nagyobb lett a zsivaj. Egy cigányembercsaláddal jön. A kisfia úgy fogja a szirupospoharat mint egy egyházfi zsoltáréneklés közben a bibliát.-— Az egyik fülemre nagyon rosszul hallok — mondja István bácsi. — Ennyi baja legyen az embernek. Az a jó, ha időarányosan jönnek a problémák, tehát kilencven év múlva már biz’a, lehet, hogy a másik füle sem lesz már tökéletes. — Óh... Hová gondol! Hiába öltünk jó disznót, s hiába teszi elém az asszony a kolbászt, az oldalast, a jó szalonnát reggelre. Azt kérdi: Miért nem eszed? — Majd megeszem azt — válaszolom. —Tejet is fejünk, finomat, de az az igazság, hogy mégis annyit eszek, amennyit egy cica is kevesellné. — Az asszony mennyi idős? — tudakolom. — Tizennyolc gvvel fiatalabb, mint én. — De jól tetszett csinálni! — Tőle két fiam van. Az egyik harminchat éves, aki velünk él, a másik pedig harmincöt évesen Pécsett él, s a bányában dolgozik. Az első házasságomból született fiam pedig Hegyeshalmon volt az igazgató sofőrje. Ott alapított családot. Széjjel vagyunk szóródva, de azért gyakran meglátogatnak. Egy évben egyszer. — Gyakran eljön a kocsmába? — Hála istennek mindennap eljövök ide, Jucika nénihez. Minden reggel megiszom egy háromcentest. — Miféle itókát? — Rumot. Mi is főzünk pálinkát, mert nagy gyümölcsösünk van, de az nekem túl erős. Van belőle otthon, de azt nem szeretem. Itt meg bármit iszom, jobban ízlik. — Vajon ez-e a hosszú élet titka? (Nagyon nevet.) — Lehet, hogy én ismerem, de nem tudom elmondani. Mondja meg maga! —Eéén ?! Hiszen én junior vagyok, s látja, már köhögök is. — Jucika néni! Mi a hosszú élet titka? — kérdi nagy hangon a pult felé fordulva. — A kis rum — hangzik a válasz. A kocsma legény, s embernépe jót nevet. — Öt éve nem dohányzom s reggelente hat órakor kelek. Nem este, hanem késő délután fekszem le. amikor még a többiek a színes telev ziót nézik. Magángazdaként tizenht hold földet műveltem, majd saját fo gattal voltam kocsis a téeszben. — Visszakérték? — Nekem már nem kellett, így fiam kapott nyolc holdat. Nekem má nincsen szükségem rá. —De hiszen az árából még százé\ nyi mindennapi háromcentes ára ki telt volna! — Sok háromcent is sokra rúg. Mi két beszélek! Végül is igaz, hogy var benne valami, mert még mindig a asszonnyal hálok. —Na, ezt hogy csinálja? Vagy titok. (Felhördült a kocsmanép is.) — Ü egyik fele, én meg a másik fele így aztán jól megvagyunk. — Az asszony főz mindig? — Ián megint a hosszú élet titkát kutatom. — Sosem ettem üzemi konyhán. A; asszony főz mindig. — Na de miket főz? — Hát ami jön sorba. — A háztájiból? — Igen. Krumpli terem, paszuly terem s tehenet is fejünk. — A krumpli pedig nagy érték lett. Státusszimbólum! — Bizony. Jövőre többet is vetünk, hogy jusson a piacra. Na de megyek, ha nem haragszik meg senki sem, mert a krumpli sem kerül a földbe magától. Botjára támaszkodva elindul a fénycsík mentén. Kint a tavaszba forduló szél megcirógatja a búcsúzásképp meglengetett báránybőr kucsmát. Kezeink közt megmelegedett a kóla, pedig a nagy életkönyvből csak egy betű- szárnyi csimpaszkodott bele a fülünkbe s a szívünkbe. Rövid volt az idő. Kép és szöveg: Varga Attila
