Új Kelet, 1995. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-10 / 8. szám
UJ KELET II egészségügy in 1995. január 10., kedd 5 Senki nem tud semmit Gyógyszerreform — de mikor? Vannak, akik azért halnak meg, mert képtelenek az egészségük helyreállításához szükséges gyógyszert kiváltani!...” — s ezt nemcsak úgy mondta valaki, hanem az országos sajtóban kerek-perec jelentette ki az Egészségbiztosítási Önkormányzat elnöke. Az meg egyszerűen kétségbeejtő, hogy februárban vagy márciusban tovább emelkednek a gyógyszerárak. S hogy mennyivel? Titok, mert azt, hogy mely gyógyszerek drágulnak mikor és mennyive, pontosan, azt senki nem tudja. — Egyik kollégám Pesten érdeklődött az úgynevezett alaplista után, melyben azok a készítmények szerepelnek, amelyek magas társadalombiztosítási támogatást kapnak. Úgy néztek rá, mintha valami hadititokról kérdezett volna, s a válasz is hasonló volt — mondja a baktaló- rántházi Köztársaság téri patika vezetője. Persze megszokta már, hogy ők azok, akik mindent utoljára tudnak meg, akiket utoljára értesítenek. Az ottaniak ezt az egész hercehurcát azzal magyarázzák, hogy korán lett megszellőztetve a hír, és nem azok körében, akiknek illene tudomást szerezni róla. Persze a baktaiak hangulatáról már gondoskodott a kormány a tej, a kenyér és az energia árának emelésével, így ott is ritkán mosolyog a beteg. A pult másik oldalán állók pedig hiába gondolják, hogy igazságtalan és erkölcstelen az az elképzelés, miszerint a krónikus betegek helyzetét majd az akut betegek pénztárcájának terhére javítják. Érthetetlen, hogy milyen alapon nem járul hozzá a TB a lázcsillapítók vagy fájdalomcsillapítók költségeihez. — Mármost is gyakran előfordul, hogy a betegek nem tudják kifizetni a gyógyszerüket. Ehhez jön a tizenkét százalékra emelkedő áfa, ez még érthető is, de ugyancsak megdöbbentő, hogy az egyes gyógytermé- kek nulla százalékos áfája miért változott most huszonötre — hallom a nyíregyházi Gyógyír patika gyógyszerészét. Persze még ők sem tudnak semmit, csak a forgalom visszaesését konstatálják, már ami egyelőre a Béres-termékeket, a Plusz vitaminokat vagy más hasonló termékeket illet. A vevők azt mondják, köszönik, de ennyi pénzért nem kell! Az Arany Kígyó patikában csak abban reménykednek, hogy legalább egy héttel az új árak bevezetése előtt kapnak valami tájékoztatást, mert előfordult már, hogy az utolsó pillanatban kapkodhatták a fejüket. A Főnixben viszont tudhatnak valamit, mert olt a/t is sejteni véli a vezető, hogy március 15-éig kaptak a nagykereskedők haladékot arra, hogy a régi áron szerezzék be áruikat. Az ottani vevők egyelőre megpróbálnak felocsúdni abból, hogy vajon mitől lett a 260 forintos Béres-csepp 325 forint? Aki nem szedi, annak mindegy, de ha luxus gyógytermékekre fáj a foga, akkor neki is számítania kell arra, hogy 50-60-80 forinttal többe kerül. Tiszalök, a jelek szerint, viszont túl messze van a nagy felháborodások helyszínétől, hiszen ott a patikusok csak annyit jelezlek, a helyzet nem \ alami rózsás, de nem is rosszabb, mint általában januárban. A má- lészalkai Salváre patika vezetőnője \ iszont azt remélte, hogy hátha tőlem jut újabb információhoz. — Épp tegnap hallottam, hogy március elsejétől el majd a gyógyszeráremelés. A forgalmon azonban érezni, hogy a nagykereskedők között felvásárlási láz van, bár kósza hír azért ennek magyarázatára sokféle akad. Az érdekes az, hogy régebben mindent előre jeleztek, most meg mindenki mindenről tud, csak az érintettek maradtak ki a sorból. Úgy látszik, a TB egyre inkább visszavonul a támogatástól. Attól tartok, visszafejlődés lesz a gyógyszerforgalmazás területén, mert a TB-nél minden a pénztárcától függ, és kihalófélben van az egészségügyi szemlélet. Pedig akkor sem volt nagyobb pazarlás a gyógyszereket illetően, mikor mindegyik egységesen tíz forint volt, mint ahogy most sem, amikor ezer forinton felül is megveszik a gyerekeknek az antibiotikumot. Persze azzal, hogy az azonos hatóanyagú készítményeknél a legalacsonyabb árú gyógyszer árához igazodó fix összegű támogatást akarnak adni majdan, és ezt a külföldi készítmények robbanásszerűen megnövekedett keresletével támasztják alá, még nem biztos, hogy a magyar előtérbe helyezése jobb lesz nekünk. Bizonyított ugyanis, hogy a külföldi gyógyszerek igenis sokszor hatékonyabbak a mieinknél. Persze ezt is szervezete válogatja, de azt magunktól is kitalálhatjuk, hogy valami miatt mégiscsak jobban szeretik a nyugatit. Azt azonban a gyógyszerészek tiltakozással fogják fogadni, hogy bevezessék: az orvos írja fel, milyen hatóanyagú tablettára van szükség, és azt majd a patikus a beteg pénztárcájához igazítja. Valahol pedig erre haladunk — de ki fogja a felelősséget vállalni? Talán ezt is a betegek? Herczku Mindez mibe kerül? Az évtized dilemmája - eutanázia Magyarországon Még a család se dönthessen Az eutanázia latin kifejezés, stílusos magyar megfelelőjét nehéz találni — talán a legkifejezőbb meghatározás a „halálba segítés”. Mit jelent ez az orvosi gyakorlatban? Milyen jogi, etikai és szakmai konzekvenciái vannak? Erről beszélgettünk dr. Erfán József onkológussal, a Jósa András Kórház onkoradiológiai osztályának osztályvezető főorvosával. — Néhány évenként terítékre kerül ez a téma. Hollandiában született egy törvény, amely engedélyezi az eutanáziát, ezért most divat egy kicsit erről beszélgetni. Szeretném leszögezni, hogy nálunk tiltja a törvény, és magas szinten nem is tervezik a bevezetését. Mégegyszer ismétlem: Magyarországon tilos, és én ezzel mint orvos, állampolgár és magánember egyetértek. A magyar társadalom még nem érett meg arra — és még sokáig nem fog — hogy ezzel kapcsolatban olyan törvényi, erkölcsi, szakmai és anyagi szabályzókat lehessen érvényesíteni, amely minden esetben komplex módon megállja a helyét. Ezalatt azt értem, hogy nem szenvedhet csorbát sem a jog, sem az orvosi etika, sem pedig az orvosi hivatás szakmai tekintélye. — Mielőtt továbbmennénk ezen a vonalon, tisztázzuk az eutanázia fogalmát? Mit takar ez a kifelyezés az orvos számára? — Ketté kell választanunk ezt a fogalmat. Külön kell tárgyalni az aktív és külön a passzív eutanáziát. Az aktív eutanázia azt jelenti, hogy olyan gyógyszert kap a beteg, ami a halálát okozza. Amellett, hogy ez a gyógyításra hivatott orvos munkájának megcsúfolása, egyszerűen gyilkosság a szó jogi és szakmai értelmében egyaránt. A passzív eutanázia folyamata két esetben alakulhat ki. Az egyik az, mikor a beteg nem egyezik bele az agresszív kezelésbe, a másik esetben nincsenek kéznél azok az eszközök, eljárások, gyógyszerek, amelyekkel a legagresszívebb kezelést a gyógyulás reményében el lehet végezni. Ezért is nevezik passzív eutanáziának, hiszen itt már nem az orvos dönt: objektív okokkal áll szemben — vagy a beteg köti meg a kezét, vagy az egészségügy hiányosságai — és bármennyire is szeretné, nem alkalmazhatja az általa jónak ítélt aktív, oki terápiát. — Mit jelent az oki kezelés? — Azt jelenti, hogy a beteg gyógyulásáért bevetünk minden eszközt, gyógyszert, kezelési eljárást és szakmai tudást, ami csak rendelkezésünkre áll. — Mit tesz az orvos, ha a beteg közli: nem hajtandó alávetni magát a kezelésnek. — Mintjárt az elején szögezzünk le valamit: csak a felnőtt beteg dönthet így, a családtagok nem. Képzeljük el milyen visszaélések közreműködőjévé válhatna egy orvos ebben az esetben. Mielőtt a beteget döntés elé állítjuk, felvilágosítjuk a betegségéről, az alkalmazható kezelésről, ezek mellékhatásairól és a várható eredményekről. Fontos: A betegnek tudni kell, hogy mi baja van, mik a kilátásai akkor, ha beleegyezik az agresszív kezelésbe, és akkor, ha nem egyezik bele. A betegnek joga van megtagadni az agresszív kezelést, ebben az esetben csak tüneti kezelést alkalmazunk. Fájdalomcsillapítás, infúziók, vérzéscsillapítás stb. A modem orvostudomány ellenére sajnos még mindig vannak visszafordíthatatlan folyamatok. Érdekes, hogy a beteg ezt megtudva nem is a haláltól fél hanem elsősorban, a halál előtti szenvedéstől. Ezt figyelembe véve, az orvostudománynak nem a szélmalomharcot kellene erősíteni az amúgy is kilátástalan eredmény érdekében, hanem a beteg életminőségének javítását kellene megoldani az adott időszakban — ez természetesen nem zárja ki, hogy a gyógyulás reményében minden egyéb rendelkezésre álló kezelést fel kell ajánlani a beteg számára. —Említette, hogy sok esetben az egészségügy hiányosságai kötik meg az oi\’os kezét. — Ez a legrosszabb egy orvos számára. Képzelje el: tudom, hogy a beteget milyen gyógyszerekkel lehet meggyógyítani — legalábbis jelentősen meghosszabbítani az életét —, milyen műszerek kellenek, milyen eljárásokkal dolgoznak eredményesen más klinikákon — és nem tudom alkalmazni. — Mondana példát? — Daganatos megbetegedések esetén a sugárterápiával sok esetben teljes gyógyulás érhető el. Nálunk hat hét az előjegyzési idő. Lehet, hogy ez a hat hét várakozás végzetes lesz a beteg számára. A sugárterápia alultervezett, ennek következményeivel szembe kell nézni. Egy másik példa: minden lélegeztetőgép le van terhelve, érkezik egy jó túlélési kilátásokkal rendelkező beteg. Mit tesz az orvos? A legrosszabb életkilátásokkal rendelkező beteget leveszi a gépről és azon imádkozik, hogy kibírja azt az időt, amíg nem ürül meg újra valamelyik gép. Azt hiszem, nem kell ecsetelni, mit érez ilyenkor egy hivatásának élő orvos. — A megoldás? —A megoldáshoz pénz kell! Az egészségügy helyzete katasztrofális, mondhatnám azt is, hogy időzített bomba. Mit várjon az ember, mikor még az állam tulajdonában lévő vállalatok is megengedhetik maguknak, hogy milliár- dokkal tartozzanak az egészségbiztosítási pénztárnak. Ezt a pénzt az állampolgártól veszik el. Az egészségügy mindig mindenkinek a legutolsó. Itt van a megoldás kulcsa. Még semmi nem dőlt el „Bűn-e a halálba segítés?” — kérdezi óévi utolsó számainak egyikében az egyik vezető hazai napilap, s persze megint egyszer adós marad a válasszal e sokadszor feltett kérdésre. Pedig lassan dönteni kell majd, mert a kérdés, tudniillik, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőnek joga van-e a megváltó halálhoz, előreláthatóan még az idén az Alkotmánybíróság elé kerül. Mégpedig annak a filozófiai dilemmának a részeként, mely a nem természetes halál három formájának, az abortusznak, a halálbüntetésnek és az eutanáziának az alkotmányosságáról hivatott dönteni. A testület, mint ismeretes, 1990-ben alkotmányellenesnek minősítette a halálbüntetést, egy évvel később alkotmánysértőnek az abortusz-rendeletben való szabályozását. Az eddig meghozott állásfoglalások alapján az alkotmány- jogászok jelenleg arra következtetnek, hogy az Alkotmánybíróság, mely különbséget tett a magzat és az élő ember között, s az utóbbinak „az élethez és méltósághoz” való feltétlen jogát fogalmazta meg, amikor állást foglalt a halálbüntetés ellen, s ez előrevetíti egy eutanáziaellenes állásfoglalás valószínűségét. Az is bizonyosra vehető azonban, hogy ezzel egyik létkérdés sem kerül le a napirendről. Az abortusz tekintetében már újabb kérelem fekszik az Alkotmánybíróság előtt, s a sokévtizedes tapasztalat szerint a halálbüntetés ismételt napirendre tűzése is a közbiztonsági helyzet és a gyilkossági statisztikák alakulásától függ legalább olyan mértékben, mint a filozófiai viták alakulásától. Ha abból indulunk ki, hogy 1994-ben a szándékos emberölések száma az előzetes adatok szerint számottevően csökkent az előző évhez képest, akkor a halálbüntetésnek (és a halálba segítésnek) a következő években nincs igazi esélye Magyarországon. Eutanázia azonban létezik. Gya- korlatilag és illegálisan mindenütt a világon, de törvényesen és az engedélyezett orvosi gyakorlatban is létezik olyan fejlett európai országokban, mint Hollandia és Dánia. Magyarországon is léteznie kell illegálisan, ha vannak hívei az orvosi és az ügyvédi karban. Márpedig vannak, például Adám György professzor, aki szerint minden embernek joga van ahhoz, hogy „elviselhetetlenné vált életét saját akaratából... fejezze be”. A Magyar Orvosi Kamara etikai bizottsága ezzel szemben elutasítja a könyörületességből meghívott halált, s ilyenformán nehéz olyan orvost találni, aki beismerné az eutanázia alkalmazását. Azt lassan minden érdekelt fél felismerni látszik, hogy a dilemma nem annyira jogi vagy alkotmányos, hanem morális, hiszen eldöntését is erősebben befolyásolja a társadalmi erkölcs, mint a jogszokás. A londoni The Independent szerint, mely szintén decemberben foglalkozott egy teljes lapoldalon a kegyes halál problémájával, az eutanázia „az évtized erkölcsi dilemmájává vált”, mert a gyógyítás tudományának és technikájának fejlődése nemcsak az életlehetőségeket gyarapította időben és a fájdalom elvisel- hetősége tekintetében, hanem a kegyes halál technikáját és fájdalommentességét is növelte. Az amerikai Oregon államban most ősszel fogadták el azt a törvényt, mely gyógyíthatatlan betegségben szenvedő és a halált kifejezetten kérő betegek esetében lehetővé teszi a kezelőorvos számára a halálos adag „gyógyszer" beadását. A dilemma eldöntése -— éppen mert az élet legfontosabb kérdéséről van szó — nemzetközi méretekben sem várható a közeljövőben. Az ellenzők új és új érveket találnak a hagyományos erkölcsi hivatkozások mellett. Dr. Jack Kevorkian, az anti- eutanázia tábor egyik vezéralakja a társadalom szempontjából elviselhetetlennek tartja minden eutanáziatörvény következményeit, mert úgy véli, hogy az érintetteket semmi nem védheti meg a hibás diagnózisoktól és attól, hogy családtagjaik, akik szélsőséges esetben netán anyagilag is érdekeltek lehetnek szeretteik mielőbbi távozásában, vagy életben maradásában, nyomást gyakoroljanak a páciensre. Az Independent négy érintettet interjúvolt meg, akik közül egyesek az önkéntes halál mellett, mások az ellen foglaltak állást. Csupa halálosan beteg emberről, illetve ilyen emberek kezelőorvosairól van szó. Magától értetődően ők sem tudnak igazságot tenni ebben a kérdésben, mely nagy valószínűséggel az évtized elteltével a következő évtizednek is a dilemmája marad. Mindenesetre figyelemre méltó annak a spanyol férfinek az esete, aki harminc éve fekszik súlyos gerincsérüléssel, és eljutott arra a pontra, hogy önként kérje a megváltó halált. Harminc év szenvedés után ezen nincs mit csodálkozni. Ám az a kérdés sem kevésbé helyénvaló, hogy ha ez a beteg harminc évet eltöltött a betegágyban, akkor orvosa miért éppen a harminc- egyedikben vessen véget szenvedéseinek?
