Új Kelet, 1995. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-31 / 26. szám
UJ KELET MEGYÉNK ÉLETÉBŐL 1995. január 31.. kedd 5 i Olvad a jég a sóstói tavon Ötéves egyesület Ki ne örült volna egy-egy távoli országból vagy városból kapott képeslapnak? Talán eltette, gyűjtötte, albumba helyezte. Aztán ő is küldött. Városáról, ismerőseinek, rokonainak kirándulásának, nyaralásának helyszínéről. Valahogy így alakulhatott ki a gyűjtés. Levelezőpartnerek küldték egymásnak, s aztán — mint ilyenkor szokás — a képes levelezőlapok csereberéje is elkezdődött, specializálódott. Sokan már témaköröket gyűjtöttek. Egy-egy városról, földrajzi egységekről, tájakról vagy országokról. S ezek a képeslapok minél régebbiek, annál értékesebbek. Az idő múlásával szinte történelmi dokumentummal érnek fel. Milyen értékes például egy század eleji nyíregyházi képeslap, vagy a 60-as évekből származó, amelyen a városon átdöcögő villamos is látható. Mint az kevéssé ismert, az első magyar képeslapok kiadási éve 1896. Eleinte grafikai eljárásokkal, később már fényképes sokszorosítással készültek. A gyűjtőknek azonban sokáig nem volt érdekképviseletük, szövetségük. így aztán sem a gyűjtők számáról, sem gyűjteményeik nagyságáról nem volt pontos kép. Ezért alakult meg öt éve a Képes Levelezőlap Gyűjtők Egyesülete. A cserék koordinálása, a korosztályok, a gyűjtemények, a különlegességek nyilvántartása mellett alkalmi kiállítások, tárlatok megrendezésére is vállalkoznak. Hat halá i Egy bal ese t margój ára Behunyta a szemét, de a kormányt erősen markolta. A szembejövő autó vezetője jól /ejlett humorérzékkel volt megáldva. Éppen azelőtt kapcsolta fel reflektorát, mielőtt elmentek egymás mellett. Még időben tért vissza a látása, hogy ki tudja kerülni a kerékpárost. A többiek észre sem vették az egészet, nőkről, zenéről, bulikról tárgyaltak. A vezetés a sofőr gondja. A diszkó zöld, fehér és piros fényei messzire villogtak. Korán érkeztek, bőven volt hely parkolni. A banda már az emeleten ült, Zolinak születésnapja volt. Erre inni kell. Nem ellenkezett, ivott. Két kisfröccs, egy vodka-narancs. Kimegy a hatása, mire indulok, nyoma sem lesz — bizonygatta magának. Táncoltak. A zene dobhártyaszaggató erővel nyomult. Kókuszillatú füst lepte el a fél- embemyi tükörgömböket, mozdulataikat periodikusan felvillanó lámpák torzították komikussá. Az ajtón kilépve fülét nyomasztó csönd ütötte meg. Csörrenést hallott. A kocsikulcs. Leejtette, de nem bírt visszaemlékezni, hogy a zsebéből mikor vette elő. Kihúzta magát, és — talán túlzottan merev mozdulatokkal — egyenesen a kocsi felé indult. Beültek. Ötszemélyes a Lada! — szólt oda egyik ismerőse. Nem törődött vele, hat embert is elbír a gép — gondolta. Rendőrök ilyen későn úgysem állnak kinn, egyik pedig ugyanolyan jó haver, mint a másik. Akkor meg melyiket hagyja itt? Elindult. Aztán újra. Harmadszorra már nem állt le a motot, sőt, egész jól kezdett pörögni. A magnót csontra állította, az ablakot egy kicsit lehúzta. Hadd hallják odakint is. Hátradőlt, jobb kezét a sebességváltóra tette... Kistermetű volt, úgy érezte, lenézik. Nem volt okosabb soha, mint a vele egykorú átlagfiúk. Szebb, erősebb, sportosabb sem, mégis mindig ki akart tűnni. Friss volt még a jogosítványa, de úgy érezte, vérében van a vezetés tudománya. Most megmutatom nekik! — gondolta, és az elismerő szavakat, pillantásokat leste. Repült a fehér ezerkettes. Kanyar közeledett, szemből pedig reflektor villant. Déja vu- érzés. Mintha már átélte volna ezt a múltban. Behunyta a szemét, de már nem fogta erősen a kormányt. Amikor kitisztult a kép, felordított. Itt nem lehet 130-cal kanyarodni! A fékbe taposott, erre mindenki előrebukott. Mire öt utasa felfoghatta volna, mi is történik, az autó már a levegőben volt. Valaki kirepült a szélvédőn, ő egy ütést érzett a mellkasán. A biztonsági öv sem segített volna. A motor felbőgött, majd a földhöz csapódás után elhallgatott. Csönd lett. Sűrű, hangos csönd. (Ez a történet a képzelet szüleménye. Ennek ellenére bármilyen hasonlóság élő személyekkel, élethelyzetekkel és halálesetekkel — nem a véletlen műve.) Dojcsák Tibor „Ötvennégy családtagomat veszítettem el" Túl Auschwitz poklán Ötven év nagy idő,akár egy emberöltő is lehetne. Ám fél évszázaddal ezelőtt rengetegen haltak meg értelmetlenül - talán még át sem lépve a gyermekkor küszöbét - csak azért? mert zsidók voltak. Megjárva a borzalmakat - Auschwitz, Dachau, Buchenwald poklait - azonban többen visszatértek. Köztük volt a most 69 éves Raducziner Lászlóné, Ági néni is, aki az évforduló emlékére felidézte a szenvedés és a szabadulás napjait.- Zsidónak lenni már egészen kisgyerekként sem volt könnyű. Én azonban a történetet talán azoknál az időknél kezdeném, amikor 1943-ban leérettségiztem a zárdában. Nem tudtam elhelyezkedni, de tovább tanulni sem. mert tiltotta a zsidótörvény. így aztán apám kis üzletében segítettem, és emellett anyám tanácsára nyelveket tanultam. A borzalmak felé az első út a nyíregyházi gettón át vezetett, ahonnan később Harangodra vittek minket. Dohánypajtákban laktunk, édesapám napközben lajtoskocsival hordta a vizet. Mivel tudtam gyors- és gépírni, nekem kellett fellistáznom, hányán vagyunk a táborban. Egy szép napon aztán bevittek minket Nagykállóba, ahol bevagoníroz- tak. Azt mondták, hogy munkára megyünk a Dunántúlra, de mi tudtuk, hogy ez nem igaz. A mozdony észak felé állt. Kassáig utaztunk azzal a szerelvénnyel, ott vettek át minket az SS-katonák. A vagonban annyian voltunk; mint a halak a szardíniás- dobozban. Édesanyám három napot állt egyfolytában, hogy mi a testvéremmel le tudjunk ülni. Édesapám teljesen kiborult, mert azt hallották, hogy Krakkó mellett van egy halálgyár, ahol megölik az öregeket és gyerekeket. Nagyon féltek, de nekünk az egészről egy szót sem szóltak. Végre megállt a vonat. Amikor leszedtek minket a vagonokról, apámnak, aki tudott franciául, odasúgta egy francia tiszt, hogy ha kérdik, magát negyven év alattinak, öcsémet pedig 16 évesnek mondja. Negyven év felett és tizenhat év alatt ugyanis mindenkit megöltek. Édesanyám a maga 42 évével az elsők között ment a gázkamrába. A birkenaui táborban összesen 32 ezer ember volt. Megérkezésünk éjszakáján, 1944. május 23-án ellopták az öcsém ingét. Apuka őrjöngött, hogy mi lesz most. Aztán kitörte egy aranyfogát, hogy Gyurinak kabátot vegyen. Fa barakkokban laktunk, melyeket azelőtt Afrikában istállónak használtak. Pár nap múlva apáékat továbbvitték, én egyedül maradtam. Szerencsém volt, hogy tudtam németül, franciául és angolul, mert így megválasztottak írnoknak. Tudtam, hogy bármi is történik, nekem érdemes élnem, mert egyszer újra láthatom majd szeretteimet. Aki három nyelvet már beszél, az hamar megtanulja a negyediket is. így voltam én a lengyellel. Összebarátkoztam egy lengyel kony- hás kislánnyal, aki minden áldott éjjel lopott nekem egy kis főtt krumplit a németektől. Később az ő sógora segített abban, hogy megtudjam, hol van az apám és az öcsém. Auschwitztól 20 kilométerre, egy műgumigyár kábelkommandójában dolgoztak. Ellentétben a többi tábor lakójával, minket nem tetováltak, mert a miénk egy úgynevezett megsemmisítő tábor volt. Itt nem kellett dolgozni, de borzalmas procedúrákon mentünk keresztül. Reggelente hosszú órákat álltunk anyaszült meztelenül, míg Mengele doktor operákat fütyörészve járkált köztünk, és megnézegetve minket hol balra, hol jobbra intett. A bal oldal a halált jelentette, a. jobb oldal az életet. Akin mutatkoztak a rühesség jelei, azt „elgázosították”. Mindennap kétszer tartottak létszámellenőrzést is. Ha valami nem stimmelt, akkor órákig kellett térdepelnünk, magasra tartott kezünkben két téglát tartva. Voltak köztünk magyar zsidók, lengyelek, görögök, keresztények. A görögök nem bírták a klímát, hiszen ott májusban még esett a havas eső, és borzalmasan hideg volt. Még vécére sem akkor mentünk, amikor nekünk kellett, hanem amikor megengedték. Általában dél és kettő között. Egyik nap átszállítottak hozzánk egy másik táborból néhány csontsovány asszonyt. Az egyikőjük mindenórás terhes volt, mi vezettük le a szülést. Az asszony olyan gyenge volt, hogy nem tudta táplálni a gyereket. A pici keservesen sírt. Volt velünk egy homoszexuális asszony, aki nem bírta hallgatni a gyereket, felkapta, és odavágta a barakk ajtajához. A baba meghalt. Az édesanyja szinte eszét vesztette fájdalmában. Felállt, megmarkolta az árammal telt vezetéket, és a gyermeke után ment. Emlékszem rá, jött egyszer egy svéd vöröskeresztes bizottság megnézni, hogyan élünk mi ott, a C lágerben. Vidám muzsikát húzott a lágerzenekar, ránk pedig rózsaszínű kötényt és fejkendőt adtak. Alatta teljesen le volt borotválva a hajunk. Amikor sorba állítottak minket, egy asszony kilépett közülünk, odament a bizottsághoz, és a szemükbe mondta, hogy mindez hazugság. Mi nem így élünk. Itt a zenekar csak akkor játszik, ha egy csoportot a gázkamrába kísérnek. A németek le voltak dermedve, hiszen ők azt akarták mutatni, hogy nekünk milyen jó életünk van Auschwitzban. A nőt azonnal átvitték a férfiak részlegébe. Három napig élt kenyéren és vízen egy olyan kamrába zárva, ahol se ülni, se feküdni nem lehetett... mégis visszajött. Nem sokkal később Auschwitzból átvittek minket Szilézia egyik kis falujába tankcsapdát ásni. A haláltáborban ekkor már csak egy krematórium működött, a többit berobbantották. A faluban fumérle- mezből csináltak nekünk sátrakat. Olyan hideg volt benne, hogy reggelre ujjnyi vastagon állt a jég és a hó. Mindennap kivittek minket az erdőbe, jó hét kilométernyire a tábortól. A férfiak mentek előttünk, és vágták ki a fákat, mi pedig, miután kicsákányoztuk a gyökereket, addig ástunk tölcsér alakban lefelé, míg fel nem jött a talajvíz. A régi angoltanámőmmel dolgoztam együtt, s amikor megálltam egy pillanatra, a német tiszt a földig vert. Azt mondta, hogy így legalább még nagymama koromban is emlékezni fogok rá, mit jelent Németországban dolgozni. Tényleg megemlegetem, mert mindenem reumás. Ebben a táborban éltem meg a 20. születésnapomat. A tanárnőm lemondott a kenyéradagjáról, hogy engem felköszönthessen vele. Az akkora ajándék volt, mintha most egy briliánsgyűrűt kapnék. Sziléziából is tovább kellett mennünk, Bergen-Bel- senbe vittek minket. Ez már maga volt a pokol. Ezerszer rosszabb, mint Auschwitz. Naponta 25-30 kilométert gyalogoltunk. Itt már nem volt krematórium, a hullák hegyekben álltak. Nem volt mit tenni, ha valaki meghalt közülünk, kidobtuk a többi közé. Teljesen eltet- vesedtünk. A bogarak még az eleven.elgennyesedett sebekbe is belemásztak. Ebben a lágerben ért utol minket az angolok felszabadító csoportja, október 23-án. Amikor meglátták, hogy bokáig érő emberi ürülékben fekszünk, sírva fakadtak. Elhalmoztak minket ennivalóval, de én öt hónap után nem akartam mást, csak hogy megszabadítsanak a tetvektől. Még a táborban voltunk, amikor megtalált az öcsém cédulája, melyben közölte, hol találhatom meg őt. Betegen feküdt egy német kórházban. A kónyhás kislány sógora most is segített, elkísért a testvéremhez. Az orvos ellenkezett, nem akarta kiadni Gyurii. Miután ráfogtuk a pisztolyt, meg két takarót is adott, és felírta egy papírra, hogy mi az öcsém betegsége. Felszabadulásunk után a Vöröskereszt először őt, majd engem is kivitetett Svédországba. Másfél évig kúráltak ott minket, majd végre elindulhattunk hazafelé. Borzasztó honvágyam volt már. Amikor a rádióban meghallottam a cigányzenét, zokogni kezdtem. A svédek csak Prágáig merték elhozni a csoportunkat. Ott aztán nyelvtudásom segítségével sikerült felvennem a kapcsolatot a magyar konzulátussal, akik hazahozattak minket. Édesapánk ekkor már három napja várt minket Pesten. O január végén szabadult Auschwitzból. Itthon eladtuk a házunkat, hogy újrakezdhessük az életünket. Nyitottunk egy parányi üzletet is, ott kezdtem el dolgozni, majd egy amerikai zsidó segítőbizottság munkatársa lettem. Ekkor ismerkedtem meg a férjemmel. Pont a névnapján, László napon jött haza Szibériából. A bizottságtól kapott 300 forint segélyt, és egy háromhetes hajdúszoboszlói beutalót. Amikor hazajött, nem volt senkije. Apja, anyja, testvérei mind odavesztek. Egyszer én is összeszámláltam, 54 családtagomat vesztettem el. Lászlóval november 5-én volt a polgári esküvőnk, és néhány nappal később az egyházi. Hat évvel később megszületett a kislányunk. Édesapám újra nősült, az öcsém kiköltözött Svájcba. Sajnos, egyikőjük sem él már. A férjemet is elvesztettem két évvel ezelőtt. A lányom férjhez ment, ők is Svájcban élnek. Hívtak engem is, de én nem tudnék máshol élni. Itt születtem, a korombeliek közül tízből kilenc embert ismerek. Megfogadva egykori zárdaigazgatónőm tanácsát, nyelveket tanítok, hogy kiegészítsem a nyugdíjamat. Bár eltelt már ötven év, a szenvedés hónapjait nem tudom - és nem is akarom - elfelejteni. Gyakran ébredek arra, hogy tiszta víz a lepedőm. Ilyenkor Auschwitzra, Bergen-Belsenre gondolok. Visszatérő álmom, hogy Mengele doktor balra int, és engem a halálba küld. Sikli Tímea
