Új Kelet, 1995. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-18 / 15. szám
UJ KELET TÖRTÉNELEM 1995. január 18., szerda 7 Hajókkal kezdődött A biztosítás története és fejlődése A közös teherviselés egyik modem formája a biztosítás. A tudományos módszerű, modem biztosítás története rövid, alig kétszáz évre tekint vissza, ha azonban a biztosítás alapgondolatát — az emberek egyes csoportjainak közös kárviselésre irányuló gazdasági szolidaritását — vesszük alapul, akkor a biztosítás története csaknem olyan régi, mint az emberi társadalom ismert története. Ha a biztosítás történetével foglalkozunk, hamar észrevesszük, hogy a különböző korok, államformák, gazdasági rendszerek más és más tartalommal töltik meg a fogalmat. Az ősközösségi társadalomban (így élnek jelenleg Afrikában a busman népcsoport tagjai) az ember nem tudott többet termelni, mint amennyit elfogyasztott, tehát termékfeleslege, amiből tartalékot (vagyont) gyűjthetett volna, nem volt, ezért biztosítás vagy ehhez hasonló intézmény nem alakulhatott ki. Ennek ellenére az egyes törzsek, nemzetségek kölcsönös gazdasági megsegítésének módjaival találkozhatunk. A rabszolgatartó társadalmakban jelentős magántulajdon képződött, melynek intézményes védelméről már gondoskodni kellett, ezért kialakultak a kezdetleges biztosítási formák is. Az időszámításunk előtti harmadik évezredből származó források szerint a kereskedők megegyeztek, hogy a karavánjaik kifosztása esetén keletkezett károkat közösen viselik. A rabszolgatartók is szövetkeztek abból a célból, hogy a rabszolgák szökéséből eredő károkat egymás között felosszák. Rómában a szabad kézműiparosok tisztes temetésük biztosítására temetkezési testületeket hoztak létre, melyek kölcsönösségi alapon — magas díjak ellenében — segélyt fizettek. Ezek az egyesületek azután, a római birodalom hanyatlása idején, a pénz elértéktelenedése miatt megszűntek. Ezt követően több mint ezer évig hasonló intézményeket nem említ a történetírás, jóval később találkozunk — szintén Rómában — tengeri kölcsön néven a tengeri szállítmánybiztosítás egyik ősi formájával. Ez abban állt, hogy a szállított árura felvett kölcsönt nem kellett visszafizetni, ha az áru szállítás közben megsemmisült. A tizedik századi Angliában, majd a tizenkettedik századi Németországban, Dániában és Izlandban a lakosság egy része jellegzetes vallási, politikai, gazdasági testületekbe tömörült. Az úgynevezett „gild”-ek közös teherviselés alapján kártérítést nyújtottak tűz, hajótörés, lopás és szállítmányok elvesztése esetén. Elhalálozásnál temetkezési segélyt adtak a hozzátartozóknak. Ez a — már fejlettebb — biztosításszerű tevékenység, az úgynevezett „kezdetleges biztosítás” afelosztó-kirovó rendszer alapján működött. Ez annyit jelentett, hogy a kárt felosztották a társulás tagjai között, és a rájuk jutó hányadot kirótták az egyes tagokra. A tizennegyedik században a tengeri kalózkodás veszélyének növekedésével megjelentek a szállítmánybiztosító vállalkozások ügynökei, az úgynevezett kötvénykereskedők. A tizenötödik századtól a tengeri biztosítás már sok európai országban elterjedt. A későbbiek folyamán az árutermelésben egyre nagyobb tőkék mozogtak, ezért közgazdasági szükségletté vált olyan biztosítási szervezetek létrehozása, melyek a „kapitalizmus” megnövekedett biztosítási igényeinek meg tudtak felelni. Ezt követően a véletlen eseményekben rejlő törvényszerűségek felismerése révén, a nagy számok törvénye és a valószínűségszámítás alkalmazásával egymás után jöttek létre a tőkeerős magánbiztosítók és a kisebb-nagyobb részvénytársaságok. A tizenkilencedik században megalakultak a hatalmas biztosítótársaságok, viszontbiztosítók, biztosító konszernek, körvonalazódtak a ma is alkalmazott modem biztosítási módozatok: a betöréses lopás-, géptörés-, értékpapír-, hitel- és egyéb biztosítások. Később a szocialista országokban a biztosítások rendszeré terjesen más irányban fejlődött: állami monopóliummá vált. A biztosítás része voft- a szociális hálónak, ezért lényegesen olcsóbbak és kedvezőbbek voltak a feltételek. A közelmúlt közép- és keleteurópai politikai, gazdasági változásai a biztosítási struktúra változását is magukkal hozták. (következik: Magyarország biztosítási története a XIV. századtól napjainkig) F. Sípos József Ezeréves a magyar iskola Jövőre ünnepeljük a magyar iskola születésének ezredik évfordulóját. Az ünnepi programsorozat méltó megrendezésére újjáalakult a két évvel ezelőtt létrehozott Iskolatörténeti Emlékbizottság. Összesen csaknem tíz éve folyik a készülődés a millenniumi rendezvényekre, s az élet, egyebek között az expó lemondása többször módosította a terveket. Úgy tűnik azonban, hogy a változás a programok javára válik, s a múlt felelevenítése talán segít az oktatásügy jobbításában is. Ezeréves születésnapját ünnepli hamarosan a magyar iskola. 996-ban érkeztek Magyarországra az első olasz bencés szerzetesek. hogy Géza fejedelem kérésére megalapítsák az első kolostort, vagyis az első iskolát, Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. Az ünnepre csaknem egy évtizede készül a pedagógustársadalom. A konkrét terveket 1992-ben öntötték végső formájukba. Ám a történelem közbeszólt, megváltoztak az eredeti elképzelések, vagyis lekerült a napirendről az expó terve, így újjáalakult az alig kétéves bizottság. A változást a Magyar Tudományos akadémián jelentették be, január 10-én. Döntő okként az expó elmaradását említették a szervezők, no és azokat a személyi változásokat, amelyek az utóbbi hónapokban következtek be: meghalt Benda Kálmán. aki a millenniumi elképzelések egyik ei- gondolója volt, elhunyt Klaniczay Tibor. aki a kutatások irányítását végezte, s változások történtek a választásokat követően is. A terveket összefoglaló közlemény ennek ellenére szinte változatlanul megismétli a két évvel ezelőtti célokat. Kosáry Domokos, az MTA, s egyben az Iskolatörténeti Emlékbizottság elnöke ezzel kapcsolatban Bessenyei György 1778- ban megfogalmazott szavaira emlékeztetett, melyek szerint régebben a magyar vitézségével és hadjárataival írta be nevét a történelembe, ideje lenne, ha népünk ezután kultúrájáról lenne híres. A millenniumi programok ezt a célt kívánják szolgálni. De a múltba tekintést egyben a jövőkép alakítására is fel szeretnék használni. Bizonyítja ezt az a többszáz pályázat, kiállítás és konferencia, melyekre hazánk tan- intézményei vállalkoztak illetve jelentkeztek. Az ünnepségek menetrendjét Báthory Zoltán, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára, mint az Emlékbizottság társelnöke ismertette. E program szerint 1996-ban a magyar iskolatörténet három korszakát három helyszínen kívánják bemutatni. Győrben a magyar iskola első évszázadairól — 996-tól 1526-ig terjedő időt —, Debrecenben a reformáció iskolaügyét, míg a modern polgári közoktatás történetét — az 1849— 1949-ben történteket — a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A három központi eseményt kiállítások és helyi rendezvények sokasága kíséri. A gyűjteményeket, a kiállítások legfontosabb részleteit és tárgyait CD-ROM változatban teszik hozzáférhetővé az érdeklődők számára. A már folyamatban lévő kutatások bemutatása mellett Kardos József, az Eötvös l.oránd Tudományegyetem docense. az Emlékbizottság titkára azt is elmondta, hogy végre felébredt „Csipkerózsika álmából” az 1948 óta szünetelő sorozat, mely az iskolák történetét mutatja be. Az 1992-ben alakult Emlékbizottság hozta létre az „1000 éves a magyarországi iskola” alapítványt, melynek egyik fő feladata egy átfogó, reprezentatív kiállítás szervezése lett volna. A szép tervek azonban csupán tervek maradtak, egy magyar pedagógiai múzeum létrehozására jelenleg sincs pénz. Kelemen Elemérnek, az Emlékbizottság ügyvezető igazgatójának erről szóló szomorú bejelentését azonban egy másik, biz tatóbb hír követte: ha 1996-ra nem is ké szül el a várva várt Iskolamúzeum, var remény arra, hogy 2000-re megvalósulnak a tervek. A pénzügyekről szólva azt is el árulta, hogy erre az évre 619 millió forin áll rendelkezésre a millecentenáriumi prog ramok finanszírozására, s miután a milleniumi iskolaünnepségek is immáron ebbe a programsorozatba tartoznak, a pénzből az iskolatörténeti tervekre is futja Szükség is lesz a pénzre, hiszen az 1994- ben meghirdetett pályázatra csaknem 150 mű érkezett az alapítvány kuratóriumához, melyekből a zsűri 55 munkát tartott támogatásra érdemesnek. Neveléstörténeti, iskolatörténeti munkák, kiállítások tervezeti részesültek támogatásban, de rajtuk kívül még jónéhány pályamű megérdemelné az anyagi segítséget. A díjazott dolgozatok között néhány mezőgazdasági jellegű munka is található, például a Szabad- kígyósi iskola története, vagy a Kertészeti Egyetem centenáriumi kiállítása. Ez elsősorban a Bábolna Részvénytársaságnak köszönhető, mert Papócsi László, mint az Rt. vezérigazgatója és az Iskolatörténeti Emlékbizottság tagja évi 500 ezer forinttal járult ho^zá az 1000 éves iskola megünnepléséhez. A közleményben megfogalmazott célok megvalósítása előtt tehát nincs semmi akadály: ha minden oktatási-nevelési intézmény. pedagógusok és diákok egyaránt összefognak, s alma materük gazdag hagyományait közzéteszik, méltán emlékezhetnek a születésnapra. Ehhez természetesen az Emlékbizottság elvárja a helyi, a megyei és az országos közgyűjtemények, kulturális és tudományos intézmények, egyházak és vallási közösségek segítségét. Kérik, hogy az említettek megkülönböztetett figyelemmel foglalkozzanak a magyar iskola ezeréves történetével, hisz ez az ünnep nem csupán az egész ország, hanem a határainkon kívül élő magyarság közös ügye is. Szívós Hajnal Akit egyszer megkínoztak... Szerelem és halál Auschwitzban „Láttam sok embert meghalni, láttam sok embert felakasztva és sok embert megégetve. De ami Auschwitzban fogadott, az még engem is váratlanul ért”. Hétpróbás, háborús farkas — Vaszilij Petrenko nyugalmazott szovjet tábornok emlékszik eképpen 1945. január 27-ére, amikor a Vörös Hadsereg négy hadosztálya együttes hadművelettel felszabadította a legnagyobb német haláltábort, a lengyelországi Auschwitzot. A táborban mindössze hétezer embert találtak, s Petrenko altábornagy megdöbbenése nekik Szólt: a németek tíz nappal korábban evakuálták a tábort, s a néhány száz bujkáló foglyon kívül csak azokat a csontig aszalt, megnyomorított foglyokat, zömmel gyerekeket hagyták hátra, akik túlélték Josef Mengele tábori főorvos kísérleteit. Ötven évvel ezelőtt a lengyelországi Osz- wiecimben az emberiség történetének egy olyan epizódja zárait le, melyet ötszáz és ötezer évvel később is emlegetni fognak még. Petrenko tábornok az egyetlen a négy felszabadító hadosztályparancsnok közül, aki megérte ezt az évfordulót. Az akkor életben maradt táborlakók és általában a túlélők között ez az arány sokkal alacsonyabb. Bizonyos, hogy az emberi lélek számára Auschwitz nem volt túlélhető. Primo Levi olasz író, a Túlélés Auschwitzban című könyv szerzője 1987-ben lett öngyilkos, mert nem tudott megbirkózni emlékeivel. Jean Amery osztrák zsidó filozófus 33 évvel ki- szabadulása után szintén önkezével vetett véget életének, mert mint írta: ’’Akit egyszer megkínoztak, az megkínzott marad”. Auschwitz csak egy volt a több tucat náci haláltábor közül, s meglehet a legnagyobb, de nem a legszörnyűbb halálgyár. A puszta tény, hogy viszonylag sok információ szivárgott ki az élet és halál ottani körülményeiről, a túlélők viszonylag magas arányáról árulkodik. Pontos, vagy akárcsak megközelítő pontosságú számokkal a történészek nem rendelkeznek. 1940júniusától, amikor Rudolf Höss átvette az épülőfélben lévő tábor parancsnokságát s az első 728 lengyel politikai foglyot, 1945 januárig, amikor (január 18.) mintegy 58 ezer táborlakót indítottak útnak erőltetett menetben más, nyugatabbra fekvő táborok felé, összesen mintegy 4 millió ember lelte halálát az Ausch- witz-birkenaui táborokban. Ezt a számot adja meg az általános ismerettárak többsége. köztük a magyarul is hozzáférhető három- kötetes Larousse francia kisenciklopédia. Az újabb kutatások szerint ez a szám semmiképp sem felel meg a valóságnak, noha magának Hössnek a vallomásán alapul. A szövetségesek nem voltak érdekeltek a náci bűnök akár számszerű csökkentésében, a Newswek című amerikai hetilap azonban újabb kutatásokra hivatkozva 1,1-1,5 millió közé teszi az Auschwitzban elpusztult lengyelek, oroszok, zsidók, cigányok, franciák, stb. számát. A táborba küldött 150 000 lengyel hadifogoly közül 75 000 ottpusztult, de a legyeleknél „rosszabbul bántak” az 1941 őszétől odaérkező orosz hadifoglyokkal és a zsidókkal, akik még később, a „végső megoldás” keretében kerültek a munkatáborokkal körülvett halálgyárba. Auschwitz- nak ez volt a sajátossága: bár hírhedtebb volt, mint Treblinka, Sobibor vagy Belzec. A munkatáborokkal való jó ellátottsága miatt a viszonylagos túlélési lehetőség ott volt a legmagasabb, bár a táborok „normális” működési rendje alapján a kényszermunkások előbb-utóbb a főtábortól négy kilométerre lévő birkenaui krematóriumba kerültek. Túlélők és szemtanúk mégis voltak, miközben a treblinkai haláltáborról szinte semmit sem tudunk, mert onnan nem lehetett élve kikerülni. A tényleges számok soha nem lesznek rekonstruálhatók. Az alacsonyabbak éppúgy nem erősíthetők meg, mint a magasabbak. Egy korabeli szovjet bizottság több mint egymillió öltönyt és kabátot számolt meg a tábor raktáraiban, jóllehet a 35 raktárhelyiségből a németek 29-et felégettek távozásuk előtt. A legkülönfélébb politikai érdekek akadályozták az igazság teljes feltárását, bár 1990 óta valamelyest javult a helyzet. Akkor — a rendszerváltásnak köszönhetően — szüntették meg például a bolgár és a kelet-német pavilont Auschwitz múzeumában. A táborban soha egyetlen bolgár fogoly nem fordult meg, de az ötvenes években ennek a „testvéri országnak” is kellett helyet adni a múzeumban. A náci haláltáborokat túlélni csak fizikailag lehetett. A jótékony feledés az ottjártaknak nem lehet osztályrésze, mert a halálgyárak borzalmai (a birkenaui krematórium faláról húsz centi vastagságú emberi zsiradékot kapartak le a sonder- kommandó tagjai a tábor evakuálása előtt, amikor a nácik elrendelték a bűnjelek eltüntetését). A legnagyobb náci haláltábor különös szerepet játszott a magyar zsidóság egy részének elpusztításában, mert 1944 nyarán 438 ezer magyar zsidó került néhány hónap alatt ebbe a táborba. Más bizonyítékok az auschwitzi foglyok kiolthatatlan életvágyáról vallanak. Noha az újonnan érkezőkkel tudatták, hogy kivezető út csak egy van — a krematórium kéményein keresztül —, hosszú a története az auschwitzi szökési és lázadási kísérleteknek is, s a a Newsweek egy megható szerelmi történetet is idéz a halál árnyékából. A katolikus lengyel Jerzy Bielecki 1944. július 21 -én szöktette meg egy lopott német uniformis segítségével zsidó szerelmét, Cyla Cybulskát. Tíz napig bujkáltak egy gabonatáblában, majd eljutottak a lengyel partizánokhoz. A háború szakította el őket egymástól, s csak idős emberekként találkoztak újra. Bielecki az eltelt évek számának megfelelően 39 szál rózsával köszöntötte hajdani kedvesét. Atlantic Press—A Newsweek nyomán
