Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)
1994-12-24 / 235. szám
ÚJ KELET 1994. december 24., szombat Szeretetben karácsony ünnepén A toronyóra tízet ülőit. Belépve a nyíregyházi római katolikus templomba, furcsa érzés kerített hatalmába. A szent falak között nagy munka folyik. Hatalmas fákat állítva és jászolt építve készülődnek a kis Jézus születésére. —Emlékszik még a gyermekkori karácsonyokra? — kérdem Gégény Bélát, az egyházmegyei karitasz igazgatóját, akivel a sekrestyében ültünk le beszélgetni. .-— Azt nem lehet elfelejteni. Négyen voltunk testvérek, és mindig izgatottan készültünk a karácsonyra. A nagy nap délutánján bebújtunk az ágy mögé, onnan lestük az angyalka jövetelét. A fehér ruhába öltözött alak bejött a szobába, és elváltoztatott hangon nevünkön szólított minket, majd átadta az ajándékokat. Egyszer azonban lebukott az angyalka, mert a csizmája igen emlékeztetett a nénikénkére. Az akkori karácsonyok melegségét, bensőséges hangulatát, és Jézus születésének misztikáját mind a mai napig féltve őrzöm magamban. — Mindig közel érezte magához az egyházat? — Már egészen kis gyerek korom óta jártam templomba. Amikor kilátszottam már a földből, fújtathattam az orgonát. Testvéreim is eljártak a misékre, de csak addig, míg muszály volt. Egyedül én maradtam ezen a „vonalon”. —Beszéljen egy kicsit a családjáról... — A feleségemmel 25 éve ismerkedtem meg. Első találkozásunkhoz kedves kis történet fűződik. Budapestről tartottam hazafelé vonattal Ibrányba, amikor a Debrecen-csapókerti állomáson felszállt két fiatal lány, és beültek az én fülkémbe. Beszélgetni kezdtünk, és elárulták magukról, hogy mindketten kozmetikusok. S akkor még nem is gondoltam, hogy egyikőjük nem sokkal később a feleségem lesz. Aztán jöttek szép sorban a gyerekek. — Szám szerint hányán? — Hatan — húzza ki magát a büszke apa, és szemében melegség csillan. Rita- Judit 20, András-Péter 18, Anna-Mária 17,István-Gábor \6,János-Béla 13,Ág- nes-Katalin pedig 9 éves. A feleségemmel már az első pillanattól kezdve sok gyereket akartunk. O azért, mert egyke, én pedig azért, mert mi is többen voltunk. — A gyerekek is hitben nőttek fel? — Mindannyian járnak templomba, rendszeresen minisztrálnak, felolvasnak, részt vesznek az egyházi tevékenységekben. Hárman közülük komoly cserkészek, három pedig egyházi gimnáziumba jár. —Hogy zajlik a karácsony egy ekkora családban? — Most, hogy már a gyerekek nagyobbak, közösen díszítjük fel a fát. A karácsony előtti napokban a ház megtelik titokkal. Mindenki különféle meglepetésekkel készül. Műsort állítanak össze a kisebbek, verset mondanak, énekelnek. Nálunk a pénzen vett ajándék kevésbé hangsúlyos. Mi úgy érezzük, hogy amíg adni tudunk, addig karácsony a karácsony. Szenteste csengettyűszóra megyünk be a fához. A csomagocskák névre szólóan sorakoznak a fenyő alatt. Imádkozunk, elénekeljük a karácsonyi dalokat, hálát adunk az életért, kenyérért, békéért, szeretetért. Számunkra elsődleges ajándék, hogy mi adjunk valamit Jézusnak. Ezekben a napokban különösen jó dolgokat próbálunk tenni. — Mi volt eddig a legkedvesebb ajándék, amit a gyermekeitől kapott? — Talán az a rajz, amit az akkor 7 éves Rita-Judit készített nekem. A címe: Szeretettel fáradságom rovásából apának. Várjon egy kicsit, meg is mutatom, ha otthon nem hagytam. Ezeket a kedves emlékeket általában magamnál hordom — mondja a férfi, és kipakolja az irattárcáját. S bár azt a rajzot nem találjuk meg, Agnes-Katalin Mikulásnak szóló kedves üzenetét igen. —Lehet, hogy csak véletlen, de amióta beszélgetünk, a karácsonyt egyszer sem mondta, szeretet ünnepének. — Nem, ez nem véletlen. A két fogalom között érezni kell a különbséget. Jézust az Isten adta a világnak, hogy megváltson minket a bűneinktől. A karácsony az ő születésének ünnepe. Amikor ezen a napon megajándékozzák egymást az emberek, az olyan, mintha egy barátom születésnapjára mindenkinek vennénk meglepetéseket. Bár ezeken a napokon természetesen nálunk is finomabb falatok kerülnek az asztalra, úgy igazán ennek sincs jelentősége. Nem a test tápláléka, hanem az a lényeg, hogy örülünk-e annak, hogy keresztények vagyunk. —Az új esztendő már itt kopogtat az ajtónkon. Szokott-e az év utolsó napján fogadalmakat tenni? — Sem akkor, sem máskor. Bízom abban, hogy eddig is megsegített az Úr. A holnapra emberséggel tekintek. Természetesen vannak emberi elgondolásaim, de ezek megvalósítását rábízom Isten akaratára. Az övé legyen meg, ne az enyém. —Ennél szebb befejezése, azt hiszem, nem is lehetne beszélgetésünknek. Kellemes karácsonyi ünnepeket. — Én pedig azt kívánom, hogy Jézus tényleg a családdal legyen ezen az ünnepen — búcsúzik Gégény Béla, miközben a fenyőfákkal díszített oltár előtt elhaladunk. A puha szalma közt már áll a jászol, s a minden évben újra megszülető kisdedre vár. Emlékek a karosszékből Betlehemes játékok .. Eljött a nap, amit várva vártunk,az égen csillagfény ragyog Jézuska fáját ím elhozták a holdban szálló angyalok. Köszönjük neked, édes Jézus, hogy minket úgy szeretsz, az angyalok dalával dicsérjük mi is \a szent neved." , Özvegy Peliányi Ferencné még ma is emlékszik erre a versre, amelyet karácsony szentestéjén az iskolai ünnepségen verselt. A karácsonyfát a gróf vágatta ki az iskolának, ő adta rá a díszeket és a szaloncukrot is. A fa nem olyan kicsi volt, mint manapság, megvolt legalább négy méter magas. Ujjnyi vastag gyertyák égtek rajta, a csillagszórót akkor még nem ismertük. Az ajándékok egy hosz- szú asztalra voltak lepakolva, azt is mind a gróf vásárolta, és nemcsak nekünk, gyerekeknek,de szüléinknek, rokonainknak is. A gyerekek kötött sapkát és pulóvert kaptak, a felnőttek parhet inget és parhet alsót. Szaloncukrot mindenki kapott. Az iskolások verseltek, énekeltek — ennyiből állt az iskolai ünnepség. A gróf úr megdicsért minket: „Szép volt, gyerekek, aranyosak vagytok”. Otthon, a komód tetején is mindig volt egy kicsi karácsonyfánk, azt gyönyörűen feldíszítettük. Mézeskalácsból készült figurákat aggattunk rá ; babát, angyalkát, huszárt, szívet, csizmát, csillagot. Szaloncukorra nemigen futotta, mert az elég drága volt. Égetett cukrot csomagoltunk színes papírokba, ezt tettük rá szaloncukor helyett. A finom díszekhez vízkeresztig —január 6-ig — nem volt szabad hozzányúlni. Az ünnep alatt jártak a betlehemesek. A faluban általában csak egy-két betlehemes brigád volt, de jöttek a szomszéd falvakból is, sőt, gyakran előfordult, hogy Szatmárnémetiből is. Az ilyenek olyan sok helyen voltak, hogy elkezdték már karácsony előtt két héttel, és csak utána két héttel fejezték be. Valóságos vándorlás volt ez. Otthon ültünk, amikor kopogtak az ajtón és szóltak: — Szabad-e bejönni? — Szabad — szólt édesapám. Akkor jött három pásztor. Fehér gyolcsinget és nagy, mindenféle csillaggal meg holddal díszített csúcsos süveget viseltek. Kettő hozta a Betlehemet. A Betlehem egy nagyjából négyzetméteres, finom deszkából épített házikó volt, az oldalán egy-egy fogantyúval. Színes csillagokkal volt feldíszítve. Egy kis jászol volt benne, abban szalmán feküdt a cserépből készült Jézuska, mellette szöszből készült bárány pihent. Mi, gyerekek csodálkozva kukucskáltunk, nagyon tetszett nekünk ez az egész. Szép volt az a Betlehem, nagyon gondosan el volt készítve. Bejött az öt pásztor, letették a Betlehemet az asztalra és körbeállták azt. Karácsonyi énekeket énekeltek, és eljátszották Jézus születésének a történetét. Nekünk gyerekfejjel az tetszett a legjobban, amikor bejött az öreg. Hatalmas csizmát, kifordított gubát és szőrös sapkát viselt. Nagy hangon kezdte mondó- káját arról, hogy messziről jött, és a bundáját megszaggatták a farkasok. Ordítva kérdezte, hogy meg szabad-e nézni a Jézuskát. A pásztorok mondták neki, hogy szabad, de nehogy elköhintse magát. Amikor az öreg odahajolt, természetesen köhögött egy sort. Akkor keresztet rajzolt a földre hatalmas botjával és azt mondta: „Ha én ide lefekszek, juhász többet nem leszek, az Úrjézus legyen veletek.” Azzal lefeküdt, a pásztorok meg ismét énekeltek egy sort. Az öreg később felállt, és valahogy mindig elcsent egy-két édességet a karácsonyfáról. A pásztorok aztán leültek és ettek valamit, meg ittak egy kis bort. Illendően elköszöntek, és mentek a következő házhoz. Ahogy jártak az utcán, az öreg folyton ijesztgette, zavargatta a gyerekeket. A kisebbek sikongva szaladtak előle, de a nagyobbacskák szembeszálltak vele. Elkapták a botját és messzire elhajították. Ilyenkor, ha az öreg megfogta valamelyiküket, akkor alaposan megci- bálta a fülüket, hajukat. Régi karácsonyok emléke Mit kérsz karácsonyra? — kérdezte édesanyám a napokban. Elszomorodtam. Nálunk eddig nem volt szokás ilyet kérdezni. Tudom, hogy akik így érdeklődnek mostanában, azért teszik, mert még nagyobb örömet akarnak szerezni. De közben elveszítik a legfontosabbat. Hogy mit? Csak emlékezzenek vissza arra az időre, amikor még éppen csak megtudták, hogy az ajándékot mégsem a Jézuska hozza... Gyerekként már hetekkel korábban elkezdtem az ajándékkészítést, hiszen mindig csak titokban dolgozhattam rajta, nehogy valaki kilesse. A lakás ismert rejtekhelyeit pedig én kerültem el messzire, nehogy valamit meglássak az ünnep előtt. Mert az ajándék önmagában nem volt érdekes—csak a meglepetés csodálatával együtt. És a készítésében is az volt a legjobb, amíg kitaláltam, tervezgettem. No meg az az izgalom az utolsó pillanatig — vajon örülnek majd neki? Valahányszor közeleg a karácsony, gyermeki lélekkel számlálom a napokat, s készülődöm. Azokat a hajdani színeket, fényeket, ízeket és illatokat keresem. Hiszen nem csak a szép fa, a csomagok, a finom étel adja a karácsonyeste boldogságát, hanem az a hangulat, ami az egészet körüllengi. Hogy amikor ott állunk a fa előtt, minden örömteli karácsony emléke újraéled. Mint egy varázslat — felcsillan bennünk azok mosolya, akik messze vannak tőlünk, vagy még a messzin is túl... Milyen idegen ettől annak számolgatása, vajon nem maradok-e le, elég drága ajándékot vettem-e ennek vagy annak. És egyáltalán, miért szoktunk le arról, hogy magunk készítsünk meglepetést be- levarrva-kalapálva a szeretetünket? Hol vannak az apukák-nagyapák ácsolta babaszobák; babaruhák, amiket anyukák, nagymamák varrtak? Miért aggódik az a nagyi, akinek abból az egyenszőke babacsodából nem futja éneklősre, csak fésülhetősre? Úgy érzem, nem az a legfontosabb, hogy minél drágább játékokkal halmozzam el a gyerekeket. Sokkal inkább az, hogy beléjük plántáljam mindazt, amit magamban őrzök a régi karácsonyokból. Hogy útravalóul ízeket, illatokat, dallamokat adjak nekik, az ünnepvárás kis szertartásainak ismétlődését. Mert 20-30 év múlva erre fognak emlékezni. Mert azokból az illatokból, dallamokból fognak engem a szívükben felismerni, ha már nem állok mellettük. Mert most ezekből érzik — ez az ő biztonságos, meleg otthonuk. Anyukám! Ne gondolj arra, hogy én is felnőtt lettem. Azon az estén mindnyájan gyerekek vagyunk. Nagy Yvette Szülők helyett nevelők Ági intézeti karácsonya Mindenki a karácsonyra készül az utcán, az üzletekben, a munkahelyeken és persze otthon is. Szerbe-számba vesszük szeretteinket, latolgatjuk, kit milyen ajándékkal lepjünk meg. A gyerekek izgatottan számlálják vissza a napokat, hányat kell még aludni ahhoz, hogy a szobába belépve megpillanthassák a csillogó karácsonyfát, alatta a sok-sok ajándékkal. Ilyentájban apu és anyu némán, titokzatosan kacsint össze, ha gyermekük az ajándékokról kérdezi őket. — Majd időben megtudod — hangzik a csöppségek számára közel sem kielégítő válasz. Vannak azonban olyan gyerekek is, akiknek nem édesanya szorgos keze csomagolja az ajándékot, és a karácsonyfájukat sem édesapa díszíti föl. Az állami gondozott gyerekek az intézetben töltik az ünnepeket, a szülőket számukra a nevelőtanár-bácsik, -nénik hivatottak helyettesíteni, pótolni. Az idén is felkerült az adventi koszorú a GYIVI mennyezetére, figyelmeztetve az otthon lakóit, közeleg a karácsony. De vajon milyen is lehet, hogyan is telhet ezeknek a gyerekeknek a szenteste, távol a szülői szeretettől, gondoskodástól? Ágiról is az állam gondoskodik, tőle kérdezem meg, hogyan zajlik az ünnep egy ilyen 40 tagú, nagy családban: — Karácsony napján mindig elmegyünk egy egész napos kirándulásra, ami biztosan az idén sem marad el. Egész nap nagyon jól érezzük magunkat, és persze végigizguljuk az utat hazafelé az intézetbe, mert tudjuk, mire visszaérünk, valami meglepetés vár bennünket. — Általában mi szokott lenni a meglepetés? — Mire megérkezünk, már szépen földíszítve áll a fenyőfa, ünnepi vacsorához terítenek az ebédlőben. Az asztalokon gyertyák, rengeteg gyümölcs, édesség. Szóval nagyon megható és meghitt. — Miből ál! az ünnepi menü? — Az mindig valami olyan finomság, amit mindenki szeret. Tavaly igazi tyúkhúsleves volt, sült csirke, rósejbni, utána pedig süti, torta. Mindenki annyit ehetett, amennyi belefért. A kaját nevelőink tálalták föl, és tényleg mindent elkövettek azért, hogy jól érezzük magunkat, emlékezetes legyen a szenteste. Képzelje, tavaly Gergő bácsi még egy hatalmas adag fagyit is hozott nekünk. — Vacsora után hogyan folytatódik az ünnep, vagy csak egyszerűen szétszéled a „kis” család? — Nem, nem, erről szó sincs, még ezután következik az ajándékosztás. Ez borzasztóan izgi, hiszen ki ne szeretne ajándékcsomagot bontogatni, pláne, ha nem tudja, mi van benne. Miután mindenki megkapta az ajándékát, áltában jót bulizunk, vagy későig beszélgetünk a nevelőtanárokkal... Szóval olyan klassz az egész. Ahhoz, hogy az állami gondozott gyermeknek valóban „klasszul” sikerüljön az év legszebb ünnepe, hogy az ünnepnek kijáró kellő meghittség és szeretet ölelje körül őket, nem a szülők gondoskodása, hanem nevelőtanáraik elhivatottsága szükséges. Boldog karácsonyt hát nekik is!
