Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)
1994-12-14 / 226. szám
UJ KELET 1994. december 14., szerda (Folytatás a 4. oldalról) — Aztán mennyi volt a zenészévbőtl — kérdem. — Jaj, uram — kap a báránybőr kucsmához —, én végigmuzsikáltam az egész szentséget. Negyvenegy esztendő munkával mentem nyugdíjba. — Akkor a kisujjában van a cimbal- mozás. — Most már nem, mert nem folytattam. De a cimbalom, az még megvan. — Azt megőrzik az emberek halálukig? — Igen, de majd öröklik is tőlünk. Az enyém is a Budapesten élő fiamé lesz. — O is zenél? — Aáá... Nagy prímás a fiam. Volt ő a nyíregyházi hotelban is. Elmondom neki, hogy mi járatban vagyok, és rögtön meg is kérdem: —Aztán sokat jelent a sín? — Hát hogyne! Most tessék idehallgatni! Ezt is el akarják venni tőlünk. Mi már aláírtunk mindent. Itt lakik egy vasutas asszony, akinek a férje most halt meg vagy két hónapja. Az asszony hozta ide a lajstromot. Személyi igazolvány alapján írtuk alá, s én úgy tudom, itt mindenki azon van, hogy ne szüntessék meg. Lassan elindulok, majd a kellő távolságba érve megfordulok. Mire visszanézek, a kucsmás ember eltűnik, mint a mesékben a garabonciás. Ez a „mese” persze egyértelmű, hiszen aki vasúton utazik évek, évtizedek, akár egy egész emberöltő óta, az nehezen, mit nehezen — ha lehet, semmi áron nem válik meg attól. Fájdalmak A Balsát átszelő „főutca” kisboltjában Udvari Laci bácsi csak annyit mond: „Nem is tudom, hogy mit kellene csinálni azzal, aki ezt kitalálta!” Hatvankilenc éves, és gyermekkora óta a kisvasúttal járt. Járt, mert nagy úr az egészség, ha az már nem teljes, láncra kötött kutya az ember. Révész Mihályné nem bánja, bármit is csinálnak a vonattal. — Beteg vagyok -— mondja —, a vonattal nem járok. Ha mégis utazom, akkor meg mentővel megyek. A vele együtt haladó meleg sapkás asszony viszont visszalép hozzám. Özvegy Haluska Mihályné kapkodva kezdi: — Én nemhogy azzal járok, de ott is dolgozom! (Úgy tűnik, hogy a felháborodás egyre inkább elönti a szívét és a lelkét, mert már nagyon ideges.) Úgy tessék elképzelni, hogy volt eset, amikor busszal jöttem volna Miskolcról hazafelé, s egyedül álltam a megállóban, és nem állt meg a busz. De ilyen nem egyszer volt, nem is kétszer! — Hogy tetszett hazajönni? — Hogy hogy jöttem haza? Úgy, hogy megláttam az egyik szomszédomat a Trabanttal, és azzal vitettem magam haza. Máskülönben a vasút sokkal olcsóbb is! Busszal csak Nyíregyházáig annyiba kerül, mint a vonattal oda-vissza. Én nem tudom, hogy miért akarnak kibabrálni a környékkel, attól függetlenül, hogy nem itt születtem... de itt élek. És most, május elsején, anyák napja alkalmával a drága szívem csücske, a párocskám is meghalt. Ő is itt dolgozott a vasútnál. Na, akkor is egyedül maradtam, ha pedig ezt megszüntetik, akkor még munkanélküli is lesz belőlem. Miből fogok megélni? Az ötvenkettedik évemmel pedig hová menjek, hová vesznek fel dolgozni?! Úgy járunk, mint a túloldal! Ott is tönkrementek az emberek, elsorvadtak a vasút menti települések! A vonatok érkezéséhe/ nálunk nem csatlakoznak a buszok. Ki tudja, hogy milyen lenne, és mennyibe kerülne a buszközlekedés itten. Muszáj lenne azzal utaznunk, mert nincsen mindenkinek a segge alatt kocsi, hogy azzal tudjon furikázni. (Tehát ő az egyik aláírásgyűjtő.) Az utca túloldalán Dobi Lászlóné sem akarja, hogy elvegyék. — Szó sem lehet róla — mondja. Úgyis azt csinálnak, amit akarnak. Nyolc évig jártam vele dolgozni. Vencel Andrásné az iskolásokat említi meg a munkába járókat. A botjára támaszkodik, majd elindul. — Van persze busz is, ami reggel negyed 7-kor és déli 12-kor indult Nyíregyházára. Na ezzel eredjünk dolgozni! —- veti oda Dobiné a botos asszonyt kiegészítve. Visszafelé?! Szembetalálkozom a busszal. Tizenegy óra tizennyolc perckor Nyíregyháza felől megjött a nagy konkurens. Én a vonatot választom. A kisvasúti kocsikban meleg szeneskályhák illata terjeng. Odaülök az egyik mellé. Töredezettek a kocsi ablakai. Lassan gyülekeznek az utazók. Szűcs Antalné két éve jár Nyíregyházára egy szakácsátképző tanfolyamra. Ahogy a vasúttal való kapcsolatáról beszél, az átel- lenben ülőReó Lajos bácsi csak bólogat. — Ha a kisvonat nem lenne, még el tudnánk valahogy jutni a kilenc kilométerre található Rakamazra, de onnan ide s a vasút menti településekre már nincsen csatlakozás. A délutánosok is csak az estivel tudnak hazajönni. A jegykezelő kalauz, Fekete András Nagyhalászból jár be a munkahelyére — természetesen a kisvonattal. 1989 óta dolgozik itt. Előtte traktoros volt, bár növénytermesztő gépész a szakmája. Az ő munkahelye is megszűnne. Az ember vajon hányszor tud munkáját veszítve újjászületni? Nézem a töltés melletti világot. Egy birkapásztor a botjára támaszkodva integet. A fekete kutya versenyre kél a vonattal. Az utasok drukkolnak neki, s az nem tudja, hogy versenyt fut az idővel. A kutya lemarad, de ki tudja, hogy ki lesz a végső győztes? Minden megállónál újabb emberek szállnak fel. Gávavencsellő, Tiszabercel, Paszab, Gilányi. Herminánál a másik vonatból mindenki int az ismerősének. Vajon mit végeznek az érvek az érzelem mezején? Amikor a Tisza túlsó partján, 1979-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács pecsétjével ellátott levelet széthurcolták, az emberek hittek a visszaállításban, hiszen megígérték nekik, hogy ha a távolsági buszok nem pótolják maradéktalanul a vonatot, visszaállítják a régi rendet. A Volán ugyan növelte a járatszámot, de a buszok rossz időben megkurtították a menethosszt, a buszsűrűség is visszaritkult lassan, s eltűntek a piaci poggyászok szállítására alkalmas buszok is. Megmozdulás A Nyíregyházáról induló kisvasút környékén élők aláírásgyűjtést kezdeményeztek, valamint a polgármesteri hivatalok állásfoglalásait is kikérték. A Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezetének üzemi megbízottjai, Riz Erzsébet kótaji forgalmista és Barabás László buji forgalmista is részt vett a gyűjtésben. Ok úgy tudják, van elképzelés arra, hogy a most közlekedő kilenc járat helyett naponta csak három fog indulni. Az emberek persze így nem tudnak majd bejárni dolgozni és intézni ügyes-bajos dolgaikat, nem tudnak majd megélni. A kocsik elnéptelenedése után pedig még a megszüntetés is jogosnak tűnhet. A VDSZSZ tagjai 1994. december 6-án 22 híján 4000 aláírást mutattak be az önkormányzatoknak, a vasút megszüntetése és a járatszám csökkentése ellenében állást foglalók leveleit pedig a MÁV Debreceni Üzem- igazgatóságán hagyták. Az elmúlt években nem volt kisvasúti kocsifelújítás sem. Az 1956—65 között gyártott vasúti kocsik 15 évenkénti (tehát második) főjavítása is szükséges lenne már. Ki tudja, hogy a Debreceni Járműjavító (amely kft.-vé alakult) kap-e majd megrendelést a kocsik költséges főjavításához? Három évvel ezelőtt vásároltak egy csehszlovák aláverő gépet, ami a sínek közötti és melletti alapot képes tömöríteni. Ennyi volt az utóbbi évek fejlesztése! Az nem vitás, hogy ha a MÁV a kormány egyetértésével megszabadul a kisvasúitól, egy veszteségi forrástól szabadul meg. Amennyit viszont a MÁV nyer. annyit veszít a Szabolcs Volán Rt., amelynek jelenlegi utolsó járata 16 óra 45 perckor indul a környékbeli Rakamazra. Az biztos, hogy új járatok indítására lesz szükség. Na persze ki tudja, hogyan fognak működni a frissen beindított járatok. Az utak minősége ugyan javult, de a Borsod megyei testvértörténet intő jelként szolgál! Úgy tűnik, a Volán ott nem volt képes megoldani a gondokat, és elsorvadtak azok a bizonyos borsodi falvak. A vonat megszűnte tehát gyökeres változást hozhat majd az emberek életében, de ez nem a felvirágzás, hanem a Irta és a fényképeket készítette: Varga Attila pusztulás! És képzeljük csak el, ha a vasút megszűnik, a buszok pedig mégsem válnak be, akkor a kisemberek fizetik meg a költségmegtakarítások árát. Ez pedig annyira nonszensz, mintha azt mondanánk, hogy az állam adjon mindenkinek a segge alá egy autót, hogy azzal aztán furikázni tudjunk. Mondják azt Önök is, hogy mindez csak őrült vízió!
