Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-01 / 189. szám
UJ KELET MAGAZIN 1994. november L, kedd 9 hosszú csók vége Kaland a szigeten Moziban voltak, aztán kimentek a szigetre. Voltak már máskor is. Szerették a hatalmas fák kísérteties ámyékfiguráit, a város zajától megszűrt csendet, a sötétbe burkolódzó padok intim magányát. Csodálatos volt ez a szeptember végi nap, s az este, kint a Margitszigeten, még annál is szebb. Találtak egy magányos padot, amely fölé többszáz éves platán védelmezőén nyújtotta ágait. A városból érkező moraj s az út menti kandeláberek fénye alig jutott el hozzájuk. Éva Ádám ölébe ült, s hagyta, hogy a fiú átölelje, magához szorítsa és hosszan megcsókolja. ♦ A zsibongó főváros közepén lévő sziget — ki tudja már, hány esztendeje — menedéket ad a szerelmeseknek. Tudja ezt az is, akit nem a belülről feszítő emberi érzések, a partner meghódításának reménye hozott a tájra, hanem a természet sze- retete, az esti hangulat, a dús növényzet, a fák által megszűrt, felfrissült levegő élvezete hozott ki a szigetre. Természetesen látják ők a padok sarkába húzódó szerelmeseket, a csókolódzó fiatal párokat, az egymás ölében vonag- lókat... Látják, de kinek jutna eszébe szólni hozzájuk?... Egyáltalán észrevenni őket! Sehol le nem írt és közzé sem tett, mégis szigorúan betartott törvény ez itt, a Margitszigeten, melyet tiszteletben tart mindenki, ki tudja már mióta, korszakoktól, társadalmi és politikai rendszerektől függetlenül. A négy fiatal férfi is járt már a Margitszigeten, ezen a szeptember végi estén is oda igyekeztek. Huszonkét óra már jóval elmúlt, amikor leszálltak az autóbuszról. Őket meglepte a csend, a sziget esti hangulata. Lehet, hogy nem is erre vágytak? Inkább a vad zene, a tánc, a diszkó dübörgő hangszóróinak zaja vonzotta volna ezt a társaságot? Lehet, de most a szigetre jöttek. Rövid séta után leültek az egyik padra, beszélgettek mindenféléről, nőkről, italokról, szórakozásról. „Kocsmába kellett volna menni” — mondta az egyik — „dög unalmas itt a fák között”. „Azoknak persze nem” — vette észre egyikük a szomszéd pádon hosszú csókokkal egymásba feledkező Évát és Ádámot. Kuncogtak, félreérthetetlen megjegyzéseket tettek, izgalommal várták a fejleményeket, a hosszú csók másképpen megnyilvánuló folytatását. Éva és Adám nem hallották a gúnyos megjegyzéseket, de különben sem értették volna meg azokat, hiszen a férfiak románul beszéltek, a fiatal pár számára ismeretlen nyelven. De talán észre sem vették a leselkedőket, számukra ezekben a percekben csak kétszemélyes volt a világ. „Csináljunk egy kis balhét” —javasolta a többieknek George R.,s mivel négyőjük közül csak ő tudott magyarul, minden teketória nélkül ráordított Adámra. „Megismertelek, te csibész, te vagy a beengedő fiú az angyalföldi diszkóban, és a múltkor valamiért nem tetszett a pofám!” Szó sem volt igaz az egészből, a 26 éves Ádám fizikai adottságai nem tették őt alkalmassá diszkóbeli ajtónállónak, kidobólegénynek. Meg egyébként is, világéletében szelíd természetű fiú volt, senkivel szemben nem tudott erélyesen fellépni. Felállt, válaszolni akart, de nem volt rá ideje, mert egy hatalmas pofont kapott. Szelíd természete ellenére elöntötte agyát a vér, védekezett, visszaütött. Egy taslit neki is sikerült elhelyeznie George R. arcán, de további ütésváltásra már nem került sor, mert a négy román fiú rárontott, ütötte, rúgta, ahol csak érte. Ádám egy pillanat alatt a földre került, ahol már védekezni sem tudott. Éva néhány méterre állt a verekedőktől. Hirtelen fel sem fogta, mi történik körülötte. Néhány perce még a hetedik mennyországban járt, szerelmesének csókját élvezte, most pedig látnia kellett, hogy a fiút hogyan ütik, rúgják vad, marcona idegenek, más nyelven beszélő férfiak. Védte volna ő Ádámot, de képtelen volt rá. A verés csak akkor maradt abba, amikor a támadók végre megunták. Ádám vérző, feldagadt arccal tápászkodott fel a földről, rárogyott a padra. George R. újból elé állt. „Ha ellenkezel, kapsz még többet is. Add ide a karláncodat meg a pénzedet, különben véged van.” A négy román fiú Évától is elvette az óráját, aztán otthagyták őket. Újra csend lett a szigeten, de most már más, mint előtte. A kiszolgáltatottság csendje. Az összevert és kirabolt szerelmesek nagy nehezen összeszedték magukat. Éva letörölte Ádám arcáról a vért, megigazította ruháját, aztán elindultak a szigeti kijáró felé, hogy rendőrt keressenek. Szerencséjük volt, mert a főúton épp egy URH-s kocsi közeledett. Megállították, elmondták, hogyan jártak, s azt is, hogy nem régen történt a rablás, a támadók még a szigeten lehetnek. A rendőrök bevették őket a kocsiba, s elindultak a kijáró felé. A támadók közül kettőt hamar megtaláltak, később a harmadikat is ott érték még a szigeten. A negyedik sem úszta meg. A négyük által bérelt lakáson őt is letartóztatták. Tagadniuk fölösleges lett volna, ott volt náluk az elrabolt óra, a karlánc, bizonyára a pénz is, de hát a bankjegyek egyformák, arra mondhatták, hogy az övék volt korábban is. A négy fiatalember Romániából érkezett a magyar fővárosba. Azok közül valók, akik turistaként jönnek az országba, aztán feketemunkát vállalva hónapokig, évekig itt maradnak. George R., Aurelian C., Aurelian K. és Sebastian N. már huzamosabb ideje dolgozott illegálisan Magyarországon. Jól kerestek, ezt elárulta öltözékük is, hiányt nem szenvedtek semmiben, s tulajdonképpen sokkal jobban éltek Magyarországon, mint tehették volna otthon. Hogy miért vetemedtek mégis rablásra? Ők azt mondják: „Csak úgy, a balhé kedvéért!” Ez alkalommal szerencsére nem tehették büntetlenül. A vizsgálat a napokban fejeződött be, s a vád ellenük súlyos: csoportosan elkövetett rablás. Rövidesen bíróság elé kerülnek, de hogy hol, ez ügyben még nem döntöttek az illetékesek. Elképzelhető, hogy a jogsegélyegyezmény keretében átadják őket saját hazájuk bíróságának. Halász Kálmán Eichmann a markomban Krimi a tévében, a moziban, az utcai standok pultjain, és a szó hagyományos értelmében a bolhapiacok földre terített ponyváin is. Ám aligha van közöttük egy is, amelyik vetekedhetne ezzel a könyvvel. Ami viszont szóról szóra igaz, egyetlen története sem kitaláció, mert a ma Amerikában élő szerzője, Peter Z. Maikin a saját életét írta meg benne - Harry Stein közreműködésével. S ha tekintetbe vesszük, hogy Maikin három éves korában került az akkor még angol gyarmat Palesztinába, ifjú katonaként végigharcolta az első, az úgynevezett függetlenségi arab - izraeli háborút, majd a titkosszolgálat tisztje lett, akkor már könnyű elképzelni, hogy most már nyugdíjasként van miről beszélnie. Például arról az NSZK-beli akcióról, amikor sikerült nácibarát tudósok tervdokumentációját lefényképezni. Azok az urak ugyanis egy jövendő háború számára folyékony üzemanyagú rakétákat terveztek éppen. Maikin igazi nagy fogása azonban — a szó minden értelmében —az volt, amikor Buenos Airesben kézre keríti, és amíg ELAL repülővel ki nem tudják csempészni Argentínából, titokban fogva tartja a náci halálgépezet főmérnökét, Adolf Eich- mannt. S ami talán a krimihelyzeteknél is izgalmasabb: azok a beszélgetések, amelyeket a főnökei tilalma ellenére foglyával folytatott. Ezek a beszélgetések ugyanis nem egy elborult elméjű gyilkos álarcát leplezik le, hanem a szürke, a parancsokat feltétlen engedelmességgel teljesítő kispolgár alattvaló-leikének szörnyű sivárságát mutatják be. Ez az alattvaló még a biztos halál árnyékában sem tudja megérteni: mit jelent a minden emberi lény számára kötelező minimális felelősségérzet. Tiltott bálnahús Amikor egy házaspár egy hirosimai szupermarketben leemelt a polcról egy adag kudzsira nanban zukét, azaz marinált bálnahúst, rögtön gyanakodni kezdett, hogy ez az áru illegálisan került piacra. Elküldték hát cégükhöz, a Hawaii-on működő Earth- tmst-höz, hogy vizsgálják meg a bálnahúst. A gyanú beigazolódott: a szakemberek egy genetikai teszt segítségével mutatták ki, hogy a hús olyan bálnából származik, amelynek vadászata a Nemzetközi Bálnavadász Bizottság szabályai szerint tilos. Habár a japán hatóságok visszautasították a vádakat, mégis él a félelem, hogy a bálnahús kereskedelmi forgalmazására nyolc évvel ezelőtt elrendelt moratórium megtörik. A bálnák megmentése érdekében nemrégiben menedékhelyet hoztak létre a Csendes-óceán déli részén. A Nemzetközi Bálnavadász Bizottság szigorú előírásait azonban még a tagországok sem mindig tartják be. Norvégia rendszeresen fog ki bálnákat kereskedelmi céllal, Japán pedig várhatóan a menedékhely övezetében pusztítja majd el azt a mintegy 300 bálnát, amelyeket — saját bevallása szerint—tudományos kutatás céljaira használ fel az ázsiai szigetország. A hirosimai eset kapcsán végzett genetikai teszt szerint a hús az úgynevezett púpos cetből származott, amelynek vadászata 1966 óta tilos! A japán Halászati Ügynökség azzal védekezett az eset után, hogy a szóban forgó cetet nyilván még a vadászati tilalom előtt fogták ki, s a húst 28 éven át hűtőben tárolták! Ez azonban meglehetősen átlátszó védekezés. Azt az ügynökség vezetői is elismerik, hogy a génteszt hasznos volt. „Nekünk is be kellene vezetni valami hasonlót a piacra kerülő hálám ellenőrzésére” — mondja/agí Nobojuki, az ügynökség tudományos tanácsadója. Miután a Nemzetközi Bálnavadász Bizottságnak nincsenek büntetőeszközök a kezében, csak reménykedni lehet, hogy Japánban is betartják majd a bálnavédő szabályokat. Piaci pillanatok Ezekkel a késekkel bármit ki lehet cifrázni Csüllöngő, bőrszíj, kulcstartó, csecse - becse Függönyök között Martvn Péter fotói
