Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-08 / 195. szám
UJ KELET MEGYÉNK ELETEBOL Hl ■l 1994. november 8., kedd 5 Egy hírközlő nyilatkozat helyreigazítása! Garamvölgyi úr tollából és Várkonyi István volt képviselő úr tolmácsolásában hírt kaptunk arról, hogy Tiszavas- váriban megalakult a Nemzeti Választási Szövetség. A hírközlő tudni véli, hogy annak jogi formátumát, illetve belső szabályzatát én, dr. Szabó László készítettem el. A továbbiakban Várkonyi úr kijelentette, hogy Sulyok Józsefet nem támogatja, majd a három párt felkérésére Schamschula úr október 22- én szombaton 15.00 órakor koszorúzott Tiszavasváriban. Nos, a hír igaz, de némi kiegészítésre szorul. Schamschula úr estik az MDF nevében koszorúzott, mivel ez ellen pártom, de különösen én, személy szerint, tiltakoztam. Nem is vettünk azon részt. Tiltakoztam azért, mert bár mintegy negyven éve némán cipelem 1956 keresztjét, de ugyanakkor vallom azt, hogy egyszer pártokon és önérdekekben felülemelkedve minden tisztességes magyarnak össze kell fogni a nemzet érdekében, és midenkinek meg kell bocsátani, aki bocsánatot kér. Én cipelem ezt a keresztet ma is. Cipeltem akkor is, mikor egyes vezetők vörössipkás öregapjukra hivatkozva az akkori MSZMP- nél baloldalibb pártot akartak létesíteni. Hála Istennek, nem sikerült. Annyira nem, hogy ez a vezető hónapok múlva mint MDF-es képviselő lett a demokrácia bajnoka. De cipeltem akkor is, mikor e jeles bajnok képviselősége idején engemet politikai magatartásom miatt nagy műveltségű, de szigorú erkölcsű igazgatóm a közüzemi vállalattól kivágott. Pedig nem tettem mást, mint kereszténydemokrata elveket valló ember a RERUM NOVERUM szellemében tettem azt, amit tennem kellett. így soha sem kerültem abba a helyzetbe, hogy ne tudjak a tükörbe nézni. Félreértés ne essék, én sokakkal ellentétben vallom azt, hogy minden embernek joga van egyszer a sauli úton végigmennie. De ennek megvallása mellett mint bibliaforgató ember tudom azt, hogy a magasabb életszínvonalat biztosító 30 ezüstpénzt nem Saul, de még csak nem is Pilátus, hanem Judás kapta. Ettől függetlenül nem óhajtom letagadni, hogy az NVSz megbeszéléseken a jkv-t én vezettem és ha kell, vezetem a jövőben is, de annak jogi szabályozásában nem vettem részt. A volt képviselő úr polgármesteri jelölésére vonatkozó kategorikus nyilatkozatát illetően is eltérés van közöttünk. Én évek óta ismerem a jelenlegi polgár- mestert, és soha nem értettem egyet, de a jövőben sem fogok egyet érteni politikai szemléletével. Úgy érzem azonban, ez a világnézeti különbség nem jogosít fel arra, hogy ezt a barátságot megtagadjam, főleg akkor, mikor ez a megítélésem találkozik a város érdekeivel is. Ezért én Sulyok Józsefre szavazok. Ennyiben szerettem volna hozzászólni Várkonyi úr nyilatkozatához, politikai hovatartozásom további megvallása mellett. Tiszavasvári, 1994. október 29. Tisztelettel: dr. Szabó László Kérem, jelen kiegészítő, illetve helyreigazító nyilatkozatom szó szerinti le- közlését a vonatkozó sajtó- és egyéb törvények alapján, az Önök által megítélt rovatban és helyen. Köszönettel: dr. Szabó Lászó Tiszavasvári 4440, Kert Ilona u. 1. Aliz „szemével látni" a világot A kutya örök társam Kopogtatásunkra kutyaugatás válaszol. Megkönnyebbülten sóhajtunk, végre idetaláltunk. A 29 éves világtalan Radó Zoltán mosolyogva nyit ajtót, érzi, hogy mi jöttünk meg. — Bezárom a kaput addig menjenek csak beljebb. — Benyitunk az ajtón. Jöttünket az ír szetter farkcsóválással nyugtázza. — Mióta élnek együtt? — kérdem, miközben a kutya a lábamhoz dörgölődik, mancsát barátságosan a jegyzetfüzetemre ejti. — Három és fél éve. Alizzal azóta elválaszthatatlan társak vagyunk. — Ez az első négylábú kísérője? — Nem, dehogyis. Aliz előtt egy németjuhászom volt. Ő azonban megbetegedett, és nemsokára el is pusztult. Mindenképpen szükségem volt egy másik társra. Aliz mintha tudná — vagy talán tényleg érzi is —, hogy róla van szó, produkálni kezdi magát. Jóízűen nevetek rajta, és elmesélem Zoltánnak, mit csinál éppen kis barátja, nehogy úgy érezze, őt világta- lansága miatt kihagytuk valamiből. — Honnan érkezett ide Aliz? — Csepelen van a vakvezető kutyák kiképző központja, oda utaztam fel őnagy- ságáért. Összeszokásképpen ott két hetet töltöttünk el együtt. Ez, tudja, nagyon fontos. Ki kell tapasztalni, kinek milyen temperamentumú kutya való. —Mi az, amit feltétlenül tudnia kell egy négylábú vakvezetőnek? — Legfontosabb, hogy ragaszkodjon a gazdájához. Szükség van az engedelmességre is, ami szintén alapvető. Gazdáját a járda közepén kell vezetnie, jelezve a járdaszegélyt, lépcsőt, ajtót, bejáratot. Az ismerős utcákon szavakkal a gazdi is tudja segíteni a haladást. Én például, ha azt mondom Aliznak, hogy buszmegálló, odavezet. Amikor megjön a busz, így szólok: járműre, és ő felszáll velem az első ajtónál. —Mennyi idő alatt képes mindezt megtanulni egy kutya? — Fajtája válogatja. A tananyagot a legnehezebb buksikba is bele lehet „súly- kolni” 3-5 hónap alatt. —Annyi rosszat lehet hallani mostanában a kutyákról. Nincs önben egy kicsi félelem emiatt? — Egyáltalán nincs. Annyira megbízok benne, hogy az életemet is a „kezébe” adnám. Egyébként a kutyák nem rosszak, csak némely ember teszi azzá őket. A pitbull sem azért vérengző, mert gyilkolni akar, hanem mert ilyenné nevelték az emberek. Elbúcsúzunk, Zoltán és Aliz kikísér. A kutya fut egy kört a rózsabokor körül, és gazdája első hívó szavára visszajön. Tudja, hogy rá most szükség van. Ő a „szem”, akinek biztonságosan vissza kell kísérnie társát az épületbe. Sikli Tímea Keze alatt dalol a körtefa őszi harmat után Túristvándiban, a Kis-Túr által ölelt szatmári faluban él feleségével, Ica nénivel Fehérvári József fafaragóművész. Az idős mester lakása valóságos zarándok- hely, ahová az ország minden részéből, de gyakran külföldről is érkeznek látogatók, hogy megcsodálják alkotásait. Művészi életútjáról beszélgetni kerestem fel a ma is tevékeny nyugdíjas pedagógus házaspárt. — Azzal kezdem, hogyan lett belőlem fafaragóművész. Kezdetben nem voltam más, mint egy amerikai fogságba esett huszonegy éves fiatalember. Hadnagyom a kényszerű bezártság alatt szipkákat faragott. Hogy elhallgattassam a nyomasztó időt, én is farigcsálni kezdtem roggyant bugylibicskámmal. Annyira jól sikerült, hogy felettesem nekem ajándékozta míves zsebkését. Ott döntöttem el, ha lesz szabadulásom e második világháborús pokolból, megpróbálkozom nagyobb tárgyak megmunkálásával is. Amikor ez megtörtént, a debreceni könyvtárból kölcsönzött könyveket tanulmányoztam, Pátzay Pál szobrait másoltam fába vésve, tanulmányrajzokat készítettem, és aprólékosan dolgoztam. Közben a szobákat járjuk. A házi tárlat nekem tetsző alkotását, a Csaba-ládát nézegetem. A hun-magyar mondakör histó- riás megidézése ez a fába vésett művészi ritkaság, felül a csodaszarvas történetével, négy oldalán a vérszerződés, az Isten kardja, a fehér ló áldozás és Csaba király legendája, a sarkokon egy-egy turul védőszárnya alatt. Hozzá nem értő ember is megállapíthatja, aki ezt készítette, annak keze alatt dalol a fa. — Aztán egy darabig alig alkottam, mert a tiszakóródi tanyára kerültem mindenes tanítónak. Később megnősültem, és fiam felnevelése kicsit visszafogta kezdeti lendületemet, de nem jelentett szakítást a fafaragással, mert aki egyszer a faragott körtefaforgácsok illatát megérzi, nem tud szabadulni kesernyés lehelletétől. — Lényeges időpont életemben 1971. Népművészek felkutatására járták a vidéket, és hozzám is eljutottak, munkáimat vitték a közös kiállításra. A szocreál művészethez nem volt szerencsém, mert az egyik zsűritag azt mondta a Csaba-ládára, ilyen munkával nem lehet kiállítani, inkább csuprokat faragjak. A nyíregyházi főiskola művésztanára, Horváth János más véleményen volt, és ő adott először instrukciót a fafaragás anatómiájához. Ez a kevéske elismerés adott hitet a folytatáshoz, mert nagyon sokáig még pironkodnom kellett, hogy a magyar nép életét, a nemzeti történelmet álmodom faformába. Vendégjárás lett a házamban 1979-től. Történt ugyanis, hogy Koncsek Pál nyírbátori népművelő kiállítást rendezett városában, ahová több munkámat elvitte. Pleider János festőművész személyesen gratulált, és azt mondta: „Ne törődj a lekicsinylő véleményekkel, csináld úgy, ahogy eddig, egyszer eredménye lesz.” Felesége vendégkönyvet, levelet tesz elém. Nézegetem a megsárgult lapokat. Svédországtól Japánig sokan megcsodálták és méltatták alkotásait. „Paraszti formafelfogású plasztikáihoz szívből gratulálok, szobrászművészeti felfogása nemcsak haladó, hanem nemzeti művé- szetfejlődésünk szempontjából is követendő példa...” — írta dr. Czagány István műemléki szakfőmérnök. — Az idős művész leginkább Borsos Miklós elismerő levelének örül, amelyben a következő olvasható: „Ez az ember nem tanult anatómiát, csak az életet. Ami ebben a kis szoborban van, az ember és a természet olyan bensőséges kapcsolata, amit ma már nem ismernek. Ezt így, ahogy van, sem Pátzay, sem én nem tudnám megcsinálni.” — Elsősorban dió és vadkörtefából dolgozom, mert ezek a legformatartóbbak. Néha még a tölgyfa is véső alá kerül. Sokszor évekig várok, amíg egy-egy megálmodott témához előkerül a legmegfelelőbb színű fa. — Úgy látom, az Őszi harmat után című domborművem tetszik neked legjobban. Ez a szomorú magyar sorsot fejezi ki lírai formában. Egy bujdosó kuruc áll a vár alatt, és szomorúan néz rá vissza lova, felettük fúj a naplementi vöröslő szél. Nem tudom megmagyarázni, hogyan faragtam ezt ki, mert ez a fa színében rejlik. Ezt látni kell. Aradi Balogh Attila Segítség! Naponta olvashatjuk a lapok hasábjain, hogy árokba borult, útmenti fának ütközött, előzés közben a szembejövőnek ütközött, sorompó nélküli vagy fénysorompóval ellátott vasúti átkelőnél vonattal ütközött, a laza padkára hajtott és elvesztette uralmát a gépjármű fölött... Keresünk vétkest és találunk is: nem az útviszonyoknak megfelelően vezetett, a megengedettnél nagyobb sebességgel közlekedett, figyelmetlenül előzött, úgy hajtott rá, hogy nem győződött meg, friss jogosítvánnyal rendelkezett, nem vette figyelembe a táblát... Lehetne sorolni. A vétkesek azok, akik a közútra merészkednek, mert valóban vétek kimerészkedni a közútjainkra — azok állapota miatt. A sok halálos, élet- veszélyes, súlyos és könynyű sérülésekkel járó baleset mindig a volán mögött ülőn csattan igazán. A bírósági végzések nem beszélnek arról, aki beláthatat- lanra tervezte az útszakaszt, aki közvetlenül az út mellé ültette a facsemetét, hogy ez vastag törzsű gyilkossá nőjön, aki igent mondott az út mellett egy méterre húzódó mély árokra, aki takarékos- sági okokból úgy döntött, hogy nem kell teljes sorompó, elég a villogó piros fény. Nem beszélünk arról sem, aki elrendelte, hogy agyagos homokkal töltsék fel a padkát, aki az útalapból kilopta a kötőanyagot, aki nem gondozza a növényzetet a beláthatatlan vasúti átjárónál, aki olyan képzési és vizsgarendszert határozott meg, hogy a friss jogosítvánnyal rendelkezők még nem tudnak vezetni... Itt a kört egyetlen mondattal be lehet zárni: „nem az útviszonyoknak megfelelően vezetett.” Kedves közlekedő partnereim! Igyekezzünk továbbra is figyelmesen vezetni. mert akik ezeket az útviszonyokat biztosítják számunkra, azok a KRESZ szabályai szerint mindig vétlenek! F. Sipos József A sétálóutcában gyakran feltűnt egy csinos, magas hölgy, elől-hátul az egyik élemiszerüzlet reklámját hbrdozgatva. A „szendvicshölgy” nemcsak a fényképezéshez járult hozzá, hanem szívesen nyilatkozott is. — Kálmán Marianna vagyok, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola I. évfolyamára járok, magyar—angol szakra. Ezt a munkát jövedelemkiegészítésként kell végeznem, hiszen kevés az ösztöndíj. — Egyedül végzi ezt a munkát? — Nem. Felváltva Virasztó Krisztinával, aki szintén főiskolás, matematika—földrajz szakos. Sajnos, lassan lejár a megbízásunk, új munkát kell találnunk. Persze úgy, hogy az ne menjen a tanulás rovására. Ebben segít a főiskolán működő Meló-Diák, akik hasonló „állásokat” tudnak nekünk biztosítani. Nem félek a munkától, jelenleg is tárgyalok egy kiadóval könyveinek értékesítéséről jutalékos alapon. Budaházi István
