Új Kelet, 1994. október (1. évfolyam, 163-188. szám)
1994-10-07 / 168. szám
UJ KELET MEGYÉNK ELETEBOL 1994. október 7., péntek 3 Egy-két használat után jobb a hagyományosnál Hosszú vagy gömbölyű? Egy ismerősöm panaszkodott régebben, hogy az emberek valamiféle előítélettel vannak a hosszú paradicsommal szemben, egyáltalán nem akarják venni. Sem befőzésre, sem pedig étkezéshez. Pedig any- nyi paradicsom van, mint még soha. Egy hónappal később aztán kiderült, hogy mégis csak a hosszú paradicsom a jó, az emberek egymást letaposva tülekednek a piacon érte. S hogy mi ennek a titka? — Az emberek valóban bizalmatlanok eleinte, aztán egy-két használat után rájönnek, hogy sokkal jobb, mint a „hagyományos” — mondja Görömbei Vilmos, a tiszaberceli Arany-Parmen Bt. ügyvezetője. Egyrészt sokkal tovább friss marad, jóval keményebb, és a befőzéshez is jobb, mert sűrűbb a belőle készített paradicsomlé. —Mióta foglalkoznak paradicsommal? — Tiszabercelen nagy hagyománya van a paradicsomtermesztésnek. Régebben 100 hektáros földek voltak beültetve. niük a termelési költséget, ami fedezte a permetezés és a leszállítás költségeit. — Egyszóval a tulajdonosoknak csak le kellett szüretelniük, a többit Önök elvégezték helyettük. És mindezt mennyiért? — A telkeket 500 ölre osztottuk, ezért kellett 14 ezer forintot fizetni. Azt hiszem, ez még a méltányos ár fogalmát is kimeríti... —Az értékesítéssel voltak gondjaik? — Abszolút semmi problémánk nem volt. Az első szedéseket a vasmegyeri hűtőházba adtuk, a többit pedig a fővárosi Glóbusba és a nagykőrösi konzervgyárba szállítottuk. — Miért nem a megyeszékhelyre? — Nyíregyházán ütemezték a szállítást, és nem tudtak volna akkora mennyiséget fogadni, mint amit mi vittünk volna. — Ha jól tudom. Önök felvásárolták a környékbeli kistermelőktől is... — Gondolom, most azért jóval kisebb területet hasznosítanak.... —Az idén (a földtulajdonok rendezetlensége miatt) 15 hektáron ültettünk paradicsomot. Szerencsés volt a Tisza árterébe ültetni, mert a terméskötődés időszakában kaptunk egy 20-30 milliméteres csapadékot. S mivel az ártérben magas volt a talajvíz, és az eső is esett pontosan a kellő időben, nagyon jó termésünk lett. Volt olyan, hogy egy hétig teljesen víz alatt állt a föld. Ennek is köszönhető, hogy a termés mennyisége megdöntötte az utóbbi tíz éves rekordot. Az aszály ellenére is hektáronként 700 mázsát szüreteltünk le. Pedig elég nehezen indult be a dolog... —Mi volt a probléma? — Teljesen új formában csináltuk az egészet. A földet felosztottuk és bérbe adtuk. A bérbevevőknek előre ki kellett fizet— Valóban így tettünk, de egyáltalán nem a nyereség miatt, hanem azért, hogy nekik se legyenek gondjaik a leadással. És hogy mennyire nem a pénzért tettük, azt hűen tükrözi, hogy 7,50-8 forintért vásároltuk fel, és például az EKO-nál 8 forintot adtak kilójáért. Tehát maximálisan is csak ötVeh fillér nyereség lehetett. Bár az Is igáz, hogy nagy mennyiségnél ez sem lekicsinyelhető összeg. — Mit ajánlana azoknak, akik mondjuk jövőre szeretnének belevágni a paradicsomozásba? — Paradicsomot csak nagyon jó, tápanyagokban gazdag talajban lehet termeszteni. A nitrogén, a kálium és a foszfor műtrágyát már szántáskor oda kell adni a talajnak. És még valami! Nagy termést akkor lehet elérni, ha öntözhető területre ültetik. llri Mariann Drágaságom, vásárolj olcsóbban! „ Régi lemez: az árak kúsznak — a bérek csúsznak. Persze, közben volt egy hatalomváltás, egy piacosodássá sikeredett piacgazdasági kísérlet. Az állami dotáció gatyamadzagját olyan szűkre szorították, hogy tán el is szakadt. A magángazdák annyi bért adnak, amennyit akarnak, az állam annyit, amennyit ki tud sajtolni a költségvetésből. Az adózóképtelen állampolgár utolsó zsírját is kicsepegtetik, az adózni nem hajlandó felső tízezerről hallgatnak, mondván: láthatatlan jövedelem. Ami látható — a sokmilliós autó, a cifra palota, a valós és álbefektetések — nem adóztatható. A többség zsebe hízik, a kisebbségé soványodik. Az ország szegény. Mitől lenne gazdag, mikor új érték termelése alig folyik. (Itt-ott ugyan fellelhető, de egy két kivételtől eltekintve nem kell senkinek.) Szolgáltatni viszont tudunk: étterem, kocsÚjrapapír? Szinte minden iskolában megindult a papírgyűjtés, mivel a MÉH és a DUNAPACK papírgyűjtési akciót hirdetett meg. Minden tonna leadott papír után egy sorsjegyet adnak, mellyel értékes nyereményeket lehet nyerni. Az általános iskolások házról házra járnak, hogy a lakásokban felhalmozódó újságpapírt össze- gyűjtsék, megszabadítva ezzel a lakókat a felesleges lomtól — és nem utolsósorban gyarapítva vele zsebpénzüket. A gyerekek lelkesedése a korábbi évekhez képest nem csökkent, a felnőtteké viszont annál inkább. A fekete-fehér papír kilóját 3,30-ért, a vegyesét 1,30-ért, az áruházi kartont 4,20-ért veszik át a Káliói u. 16. sz. alatt lévő MÉH-telepen. Igen ám, de többe kerül az iskoláknak bérelt teherautóval elszállítani a felhalmozott papírt, mint amennyi a nyereség lenne rajta. A legtöbb iskolában úgy oldják meg ezt a problémát, hogy a szülők segítségére — és saját költségére — támaszkodva adnak túl az összegyűjtött papíron, így az iskola költségvetését ez nem terheli meg. És a szülőkét? A természetvédőknek és mindazoknak, akik a papír újrafeldolgozását szajkózzák, erre is oda kellene figyelniük. Mert szép és szükséges dolog a természet- védelem, de ha nem elég szervezem, köny- nyedén veszíthet jelentőségéből. Nem egy vilgrengető probléma, de amíg nem megoldott, addig nincs mit újra felhasználj, mert a lakásokban csak halmozódik a papír.... A.A. ma, fagyizó, ajándékbolt, játékbolt, ruhabutik— keletiesedő minőség, nyugati árakkal kombinálva. Kereslet alig. Ez sem baj, mert van mit csinálni az unatkozó feleségnek és a reprezentatív nagylánynak. (A csúnya asszony otthon főz, a csúnya nagylány egyetemre jár.)” Képzeljék el, polgártársaim, ilyeneket lehet hallani az utcán, a lépcsőházban. Én aztán megpróbálom az elégedetleneket csitítani, hogy a vásárló is lehet élelmes, nem csak a kereskedő, hogy nem muszály a rosszul fizető szakmában dolgozni, ha a képesítés nélküli munkát jobban megfizetik. Az elégedetleneket természetesen nehéz elhallgattatni, ezért van egy javaslatom. Szervezzen mindenki a maga számára egy csendes engedetlenségi mozgalmat a következőképpen: Nem engedem meg magamnak, hogy kilencven forintért vegyem a cukrot, mikor hatvanöt forintért is megvehetem. Nem veszem meg 590 forintért a gyereknek a tornacipőt egy jó nevű cipőboltban, ha a mellette lévő kínai boltban 190 (!) forintért megvehetem. (Tévedés ne essék: ugyanaz a cipő.) Asszonyom: a gyerek számára a Tie Tac cukorkát a másik sarkon negyvenöt helyett huszonnyolcért megveheti. Uram: Az első osztályú étterem szomszédságában van egy másodosztályú, alacsonyabb árakkal, nagyon szép, hívja meg oda szíve hölgyét. Látod, kedves üzletember barátom, nem vetted meg az új üzletház akárhányadik emeletén azt az irodát 70 ezer forintos négyzetméterenkénti áron, mert spórolni akartál, és most kénytelen vagy a spekulánstól megvenni 105 ezer forintért. Ez van. * F. Sípos József Ki nyer ma? Nyírbátorban Gimnazista lány a győztes Rádiós zenei vetélkedőt tartottak Nyírbátorban. A Ki nyer ma? szokás szerint élő adásban jelentkezett a polgármesteri hivatal házasságkötő terméből. A helyes válaszok után a jutalmat Bereznyák Mónika vehette át. Őt kérdeztem a vetélkedőről, a zenével kialakult kapcsolatáról. — A Báthory István Gimnázium ének-zene tagozatos osztályának másodikos tanulója vagyok. Kilenc éve zongorázom, és szeretnék ének szakos tanár lenni. Két éve egy Mozart-zongoraversenyen második helyezett lettem. — Ez a zenei múlt ösztönzött, hogy részt vegyél a rádiós vetélkedőn? — Kellett egy kis bátorítás is, amit tanáromtól, dr. Sztanojevné Kiss Erzsébettől kaptam. Az is jólesett, hogy sok diáktársam izgulta végig velem a versenyt, és tanárnőmmel együtt nagyon örültek a sikeremnek. — Mit kellett ehhez teljesítened? — Fel kellett ismerni öt zeneművet, amelyek között szerepelt Beethoven-, Mozart, Bach feldolgozás is. A legköny- nyebben a Varázsfuvola áriarészletét ismertem fel, mert azt már többször játszottam, de végül mind az öt feladatot teljesítettem, ezért kaptam ezerötszáz forint nyereményt. — Mit kezd egy diák ezzel a „hatalmas” összeggel? — Bár még messze van az érettségi, de már most gyűjtöm.azokat a kottákat,’ amelyekre á maturáíásHoz és a felvételihez szükség lesz, tehát ezeket veszem meg belőle. Aztán olyan zongoraműveket is szeretnék beszerezni, amit házasságkötéskor lehet játszani, mert már helyettesítettem az orgonistát a városi házasságkötő teremben. De most legelőször is eljátszom a felismert műveket ha hazamentem. A munka életben tart Ismert épülete megyénknek a nagy- kállói kórház. A volt megyeháza ódon falai közt sok titok lappang, sok emberi sors végállomása ez a hely, másoknak gyógyulást ígér. A külső szemlélő nem is sejti, hogy a sárgára meszelt falak rácsos ablakai mögött mennyi emberi tragédia állandósul vagy oldódik meg. Dr. Vágvölgyi János kórházigazgatóval végigsétáljuk az intézmény folyosóit, kórtermeit, kiegészítő létesítményeit. Mindenütt rend, tisztaság. A lehetőségekhez képest megpróbálják feloldani az épületből áradó komorságot: virágok között, saját készítésű, elegáns, modern vonalú fotelekben, kanapékon üldögélnek a betegek, tévéznek, beszélgetnek, kártyáznak. Az igazgatót udvarias mosollyal fogadják. Szeretik — ez látszik a magatartásukon. Itt összeszokik a beteg, az orvos, az ápoló és a kisegítő személyzet. A kezelés hosszú idő—nem úgy mint egyéb osztályokon —, sokszor a koporsóig tart. Olyan ez, mint egy nagy család, élén a családfővel — az igazgató úrral. Szeretnék beszélgetni a betegekkel, közéjük olvadni egy kicsit, de nem megy. Kísérőm javasolja, hogy menjünk át a kállósemjé- ni foglalkoztatóba, ahol a munkaterápia folyik. Értetlenül nézek a kezében lévő cigarettásdobozra, mert tudom, hogy nem dohányzik. — Fognak kérni cigarettát, azért kell — mondja. Megérkezünk, kiszállunk az autóból. — Jó napot igazgató úr! Csókolom igazgató bácsi! Tiszteletem főorvos úr! Tessék már adni egy cigarettát! Gyufát is, ha lehet, mert az sincs! Régen járt itt igazgató úr, már nagyon vártuk. Nézze, milyen szépen összesepertük a leveleket! Maga is érzi, hogy megjött az ősz? Olyan ez, mint amikor egy zajos, nagy családba hazaérkezik a családfő. Elgondolkodom, milyen derékbatört életutak, sorsfordulatok előzték meg az idekerülést, van-e még kiút, van-e szabad jövő? Kis műhelybe érünk. Fürge női ujjak rongyszőnyeg alapanyagot készítenek, egy negyven év körüli férfi szövi a szőnyeget. Egy idős úr keresztszemes hímzésen dolgozik. Lassan, igényesen, szépen. A két férfi szívesen vállalja a beszélgetést. O.L. a közeljövőben lesz hatvan éves. —Mikor tanult meg ilyen szépen hímezni? — Ezelőtt húsz éve lázasan feküdtem, és nem tudtam felkelni. Édesanyám — aki gondozott engem — hozott az ágyamhoz egy ruhaanyagot, tűt és cérnát. Azt mondta:— Kisfiam, ha megtanulod a hímzést, akkor ha olyan beteg leszel is, hogy nem tudsz felállni, nem halsz éhen, mert ezzel megkeresheted a kenyeredet. Én megtanultam. Higgye el uram, gyönyörű munkám van — ezt a doktorok is mondják. Édesanyám boldogan halt meg két évvel azután, hogy a hímzést megtanultam. Azóta dolgozom. A debreceni orvosok is mondták, hogy ha nem is gyógyulok meg, de a munka életben tart. — Tudja, hogy miért van ebben az intézetben? — Epilepsziás vagyok. Ez onnan ered, hogy nagy nyomású agyvízzel születtem. Tízéves koromban kezdődött ez a betegség. Édesanyám halála után kerültem Nagykállóba, két éve vagyok itt a foglalkoz- tatóban. Értek egy kicsit az asztalosmunkához. Az öt-hat-hét-nyolc osztályt magánúton végeztem el. Szüleim azt szerették volna, ha építész leszek vagy pap, de Isten, ki tudja miért, ebbe beleszólt, és most itt vagyok. —Jól érzi itt magát? — Valahova tartozni kell az embernek, uram. B.I. nem régen múlt negyven éves. Kissé hajlott hátú fiatalember. — Én tisztában vagyok a betegségemmel: szkizofrén vagyok, de ha nem idegesítenek fel, nyugodt vagyok. Nekem az a lényeg, hagyjanak békében dolgozni, beszéljenek velem tisztességesen, és olyan leszek, mintha semmi bajom nem lenne. —Mikor került ide? —- Húsz éve kerültem Nagykállóba, öt éve dolgozom itt. Én nem születtem betegen, apám az oka mindennek. Kisgyerekkorom óta kiszekált a világból. Semmi sem volt úgy jó, ahogy csináltam. Ha az asztal közepére tettem valamit, nem volt jó, ha a szélére tettem, akkor sem volt jó. Igaz, hogy soha sem vert meg, de amit csinált, az rosszabb volt mint a verés. Húszéves koromig bírtam apám terrorját, aztán kiborultam. Elkaptam ezt a betegséget és tudom, hogy már nem fogok meggyógyulni soha. Szeretek dolgozni, szövöm a rongyszőnyeget. Ha csend és nyugalom van körülöttem, én is nyugodt vagyok. — Nemrégen bejött a műhelybe egy lány sírva, és Ön felállt, hogy megvigasztalja. — A barátnőm. Amikor idekerült, nem beszélt semmit, csak állt a fal mellett mindig, még nem is dolgozott. Odamentem hozzá és megszólítottam. Egyre többet beszélgettünk és megszerettük egymást. Nagyon érzékeny lelkű, ő sem szereti, ha felidegesítik, mert akkor sírógörcsöt kap. Általában sikerül megvigasztalni. Ha nem, akkor injekciót szokott kapni. — Tervezgették már a jövőt? — Beszéltünk róla, hogy mi lenne, ha összeházasodnánk, és említettük az orvosnak meg a szociális nővérnek is. Ok azt mondják, hogy nem tudunk megélni a világban. Én úgy érzem, hogy feltalálnám magam, hiszen egyedül mehetek szabadságra. Kettőnknek lenne húszezeregyszáz forint nyugdíja, az csak elég lenne. Van arra lehetőség, hogy elmenjünk egy szociális otthonba, ahol kapunk egy szobát. Ott is boldogok lehetnénk. Vágyok egy kis szabad életre, de nincs aki befogadjon. Apámhoz nem akarok menni, a testvéremnek pedig családja van. F. Sipos József Szüreti bál a kallóséin jéni foglalkoztatóban
