Új Kelet, 1994. október (1. évfolyam, 163-188. szám)
1994-10-05 / 166. szám
ÚJ KELET 1994. október 5.. szerda 5 AZ ÚJ TÁBOR Jó, mert nem kell dolgozni, jó, mert nincs főnököd, aki macerái, jó, mert pénzt kapsz érte, jó, mert a havi munkaidő 1 nap (amikor be kell menned a kirendeltségre megmutatni magad, eleget téve az állami bürokrácia szent előírásának). Jó azért is, mert tartozol valahova. A „táborhoz”, ami legalább 500 ezer (mások szerint 800 ezer, megint mások szerint egymillió) társad. Amíg dolgoztál, volt egy kis közösséged, 10 ember, 100 ember, 1000 ember. Most sokan vagytok (lásd az előbbi adatokat), és milyen társaság! Volt munkahelyeden csupa csóró vett körül, bezzeg most: mérnökök, tanárok, művészek, most végzett főiskolások, most érettségizettek, szakmunkások. Persze itt is /vannak csórók, cigányok, segédmunkások, volt téesztagok, pályát nem kezdők. Pont ezért ez a legdemokratikusabb társadalmi réteg. Képzeld, megkérdezheted Pál- ffy G-t, vagy a Józsa Fábián volt államtitkárt, hogy vagy haver, hogy megy a munkanélküli sorod? Még egy sörre is meghívhatsz ilyen urakat, és eldumálhattok. Csak a végkielégítést ne hozd szóba, mert ez a „tábor” demokráciájának a mételye. Eddig csak a pénzt hajszoltad, egyébre nem volt időd. Most? Foglalkozhatsz a gyerekekkel, asszonnyal, unokákkal, csajokkal, nézhetsz tévét rogyásig, olvashatsz, időd rengeteg. Emlékszel még: aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez volt az átkosban. Most egészen más mondás járja: aki nem dolgozik, az minek eszik? A biológiai lét- fenntartáshoz elég cirka napi 2000 kalória. Hát akkor mit akarsz még? Ha a segélyt beosztod ügyesen, lehet, hogy még napi 1800 kalóriára is futja. Persze húst ne egyél — egészségtelen —, primőrt, déligyümölcsöt isten ments — tele lehetnek bacikkal, vírusokkal —, azután: a dohányzás káros az egészségre, az alkohol öl, butít, meg nyomorba taszajt, a tej élet, erő és egészség volt (a mai korszerű tudomány ezt erősen megkérdőjelezi). Egyszóval, ha munkanélküli vagy, sokkal egészségesebben tudsz élni, mint eddig. Ha reggel felébredsz és látod, hogy mások kapkodnak, rohannak, buszon tülekednek, pénz után loholnak, adótcsalnak, ütnek, vágnak, azután harapnak, pereskednek, léggömbökből piramist meg pilótajátékot építenek: akkor nyugodtan mondd magadban, hogy mennyivel jobb nekem. Ne törődj a károgókkal, az irigyekkel. Tudod, mit csináltak Álmos vezérünkkel az irigyei? Mikor elértek a Kárpátok tetejére, és megpillantották szép hazánkat, akkor szegényt feláldozták, hálából azért, mert elvezette őket Magyarhonba. Hogy Téged miért irigyelnének? A gondtalanságodért. szabadságodért, a rengeteg idődért, vagy akármiért? Mert — mint azt a nagy régi bölcs mondta — az irigységre nem kell ok, az irigységhez csak irigység kell. Egyszóval munkanélkülinek lenni jó. Na mondjuk nem tejfel, de legalábbis aludttej. Ha meg akarod pályázni, akkor nosza, rajta. Kilencvenkilenc százalék esélyed van rá, hogy nyersz. Hogy hogyan pályázhatsz, azt majd legközelebb elmondom, addig is viszlát! Nant Bármilyen nehéz is a helyzet, néhány szép ház még épül a megyében, és szerencsére a virágokról sem feledkeztek meg az emberek Felvételünket Kemecsén készítette Bozsó Katalin MUNKANÉLKÜLI SORSBÓL BAKASORS Playboyok Papon A falu neve: Pap. Csak ennyi. írják Pappnak, Papinak, s ki tudja mit talál még ki az egyházi személyekre gondoló levélíró. A papi önkormányzaton már kis kiállítást lehetne rendezni a helytelenül címzett borítékokból. Ez a Pap nem az a pap, s ezt híven jelzi az is, hogy a Kossuth utcai polgármesteri hivatal után kiszélesedett úton, a képzelt öbölben egy Playboy klub is működik. Az ajtaján vasrács, valaki biztosan tudja, hogy működik-e. A Playboy klubban megéhezvén, az ajtón kilépve mindjárt vehetnénk egy-két lán- gost, ám az a kőbódé is zárva van. Pedig dél van, korog a gyomor. Ezzel szemben a sarki kocsmából kilépők ingyen is kapnak néha egy-két lángost, s mit mondhatnék, ehhez már gyomor sem kell. Biztosan van itt valami, ami működik. Hát persze! A bolt előtt megy a diskurzus. Bent Bodor Lászlóné egységvezető éppen szafaládét pakol.-— Én nem panaszkodom, a körülmények jók, az utak rendezettek. A boltba is eljárnak az emberek, s 10-e és 20-a között még forgalmunk is van. Viszont hó elején és végén még a kenyér és a tej is alig fogy. — Ez egy igazi vegyesbolt! — állapítom meg, amint az oszloppal kettéválasztott boltban körbenézek. Balra élelmiszer- és vegyiáru, jobbra pedig a műanyagbilivel kezdve minden, ami egy élet során kellhet. — Amióta a kisvárdai piac beindult, ruházatot már nem tartunk. Bejárnak érte az emberek, na meg jó a buszjárat is. Amúgy van itt, az ujján is mutatva számolni kezdi: vályú, permetezőszer, termoszbelső, írószer, harisnya és zokni, szóval minden, aminek lennie kell. Van még kerékpárgu- mi-belső és kerítésdrót, mindaz, ami egy falusi gazdaságban szükséges lehet. Az élelmiszerpolcon margarinféleségek sorakoznak. Egy barna kenyér sarkáról pattogzik a héj - jó illata van. Egy plakát szerint itt is a Coca-Cola az igazi. —Aztán befűtenek-e a cserépkályhába? — kérdem joggal, hiszen az ősz után — mint mindig — most is a tél jön. — Nem, nem használjuk, mert elég süket. Egy vaskályha a fűtési lehetőségünk —válaszol a fehérköpenyes nő. Körbenéz, mint egy tennivaló híján maradt menyecske, aztán a tekintetemet követve már mondja is. — Egész nap szól a Sokol. Beállítjuk, aztán, ha ráérünk, hallgatjuk, ha nem... hát zúgni kell valaminek. Ahogy kilépek az ajtón, megszakad a trécsparti, s az emberek odaköszönnek nekünk, egyszercsak mint a vízfolyás, ismét megered a nyelvük. Azért az előbb említetteket egy velős mondattal még lezárják: „Egy a fizetésünk, ha sírunk, ha nem.” A fodrásznál Demeter József né éppen a fejére tekert törülközőt tapogatva magyaráz. Esős idő van, és most ráért. Egy- két-száz mondatot váltanak, aztán jöhet az ondolálás, bodorítás s csavarás. A fodrász, Bíró Gyuláné elhallgat. —Beszéljen csak, én csak hallgatom — mondom —, mert a faluban az a jó fodrász, aki mindenről tud. ■— Visszakézből válaszol is: — Csak azt hallja meg az ember, amit akar. — Mivel ő lezártnak tekinti a témát, az utca túloldalára, egy befalazott ablakú házra mutatok. — Oda se könyököl ki a szembeszomszéd! — Nem él ott már senki, kihaltak az öregek onnét is — hangzik a válasz. Fogaik között pattogva törik szét a maghéj. Rá is kérdek: — Ez a fajta szotyi a legjobb? (Kínálnak is egyből, de nevetve mondom, hogy tényleg nem kérek, csak kérdem.) — Azt nem tudom. Itt vettem. — mondja a fodrásznő. — Szoktunk mi is termelni, de az még nem jó. Ritkán veszek. Mi is pirítjuk, aztán, hogy most miért, ennyi kellett, mert így jobban telik az idő. — Különbség van-e közöttük? — O, hát persze! Mennyivel jobb a mienk! — Aztán konkurenciája van-e már? — Van három is, no meg van aki otthon maszekok Mégis jóban vagyunk. Én 19 éve itt vagyok, de még nem bántottam meg senkit sem. Pár méterrel arrébb a cipészműhelyben sötétben dolgozik a fiatal mester. Ha egyből azzal kezdeném, hogy ne rontsa a szemét, és gyújtsa fel a villanyt, el is űzném a bizalmát. így inkább a sötétben hunyorgók, amíg körvonalazódik az ember. Míg ez megtörténik, vaktában lövöldözök a kérdéseimmel. — Sok a rossz cipő? — Van bőven, szokott lenni. Drága a cipő, s ma már a legtöbben meggondolják, hogy mikor vesznek újat. — Látom, labdákat is javít. Nagy itt a fociláz? — Rúgjuk a bőrt. Ha kerek, akkor nincs gond, ha meg kilyukad, akkor nem sokáig lesz gond — kacsint kedvesen. Most jó a hangulat, megkockáztatom a kérdést: — Sötét van itt. Miért rontja a szemét? Gyújtson villanyt! — Belefeledkeztem a munkába, és nem akartam addig felállni, amíg ezt az egyet be nem fejezem. (Közben meglendíti a kezét, melyben úgy tátog a levált bőrtalp, mint egy hápogó kacsacsőr.) Mivel a vendég szólt, a mester felállt és villanyt gyújtott. A polgármesteri hivatalban Dobosné éppen az érkezésemkor emeli fel a kagylót: „Halló, itt a papi önkormányzat. Tessék.” A polgármester titkárnőjének íróasztala a falhoz van szorítva. A falon egy piros-fekete szűrrátétes. Mikor megdicsérem, a hölgy elcsodálkozik. „Szinte észre sem veszem, hogy itt van. Tudja, csak lefelé, az asztalomra nézek.”—Nincs itt a polgármester, s valahol kint dolgozik a Playboy klub egyik vezetője is. Ő az öt közhasznú munkás egyike. A titkárnő persze igyekszik őt megkeresni. Feláll, s csak úgy menet közben lök oldalra egy mondatot: Kimentem az udvarra, csajok. Szólnak neki. Elindult tehát a riadólánc, addig meg csak megleszünk valahogy. Egy borítékot látok: „Pap Önkéntes Tűzoltóegyesület”. — Ó igen! Volt itt egy nagy verseny is. Aztán a nagy szekrényben kotorászva elővesz egy meghívót. „Az önkéntes és vállalati tűzoltóságok 94. évi I. fokozatú tűzoltóversenye.” — Akkor, június elején olyan eső volt, hogy mintha éjszaka lett volna. — Mutat is egy akkor készült képet. -— Igen, mintha tényleg éjszaka lenne — nyugtázom a fekete képen látható vörös lángnyelveket látva. — Akkor meg minek a tűzoltóság, hiszen egy ekkora eső még a próbalángokat is eloltja. — Kell a készültség — hangzik az okos válasz. — Láttam egy új emlékművet az út mentén. — vetek fel egy újabb témát. — Igen. Lassan egy éve, tavaly, halottak napján avattuk az I. és II. világháborús hősi halottak emlékművét. A szavaknak nyomatékot adva feláll, és ismét kotorászni kezd a nyikorgó ajtajú szekrény mélyén. Elővesz egy 1993-as asztali naptárt, s az oldalakat egymásra hajtva nyugtázza: — Igen, akkor avattuk. —Jobb ez mint egy menedzserkalkulátor — állapítom meg, mire ő szabadkozni kezd: — Á, dehogy! Csak azt tudni belőle, hogy mikor mi történt és, hogy ki mikor volt szabadságon... — fülelni kezd majd megállapítja. — Jön már a klubista! Én is fülelni kezdek, de nem hallok lépteket, csak egy távoli traktor zaját. — A posta új épületbe költözött, s mivel nem volt szórakozási lehetőség, mert a kultúrház egykor istállónak épült (finoman szólva az épület nem alkalmas nemesebb célokra), a polgármesteri hivatal pedig az üressé vált épületet a fiataloknak kölcsönadta, mert a fiatalok a kocsmába járnak s ott nem szórakoznak, hanem isznak. Az ifjúsági ház kiválóan alkalmas esküvők és reprezentatív események megtartására, de a diszkózókat kitiltották, mert Várakozás a magassarkú cipők fémsarkai tönkretették a parkettát. A fiúk tehát kitakarították a helyiségeket, a jegyző úr pedig adott nekik egy használaton kívüli televíziót is. Zsel Csaba, a papi Playboy klub vezetője traktorral érkezik. Nem is kell ide Mercedes, csak a jó szándék és a tenni- akarás. A közhasznú munkás, aki növénytermesztő-gépész szakmával nem tudott elhelyezkedni, most reménykedik. Holnap lesz a sorozása, s talán elviszik katonának. Máskülönben, munka nélkül, nem tudja, hogy miből él majd meg. — Sajnos igazából már a Playboy klub sem működik — mondja. — A tavaly beindított próbálkozásra a fiatalok részéről nem volt igény, pedig mi megtettünk mindent. Volt itt asztalitenisz- és sakkverseny, történelmi vetélkedő, főztünk és szalonnát sütöttünk a szabadban, a hétvégi estéken pedig tánclehetőséget teremtettünk. Amikor a „Mónika” szünetelt, ment is a dolog, de mikor újra beindult, elcsalogatta az embereket. Vérmes nő lehetne ez a Mónika, de tudom, hogy itt egy szórakozóhelyről van szó. Papon tehát nem sikerült a közösségi életet feléleszteni, de talán még nem dőlt össze a világ, főleg, ha a munkanélküli sorsból is bakasors lesz. Mire kimegyek a hivatalból, már eleredt az eső. A fodrásznál, a falnak támasztva, ott van még a kerékpár. Tart még a mag, tart még a szó. A tüzelő- és építőanyag kereskedés ajtaját egy ember átlósan támasztja ki. Mellette egy fekete kutya alszik kitartóan. Amikor a pocsolyákat autóval kerülgetve elmegyek mellettük — az ember mintha intene. Kép és szöveg: Varga Attila Közéleti információcsere
