Új Kelet, 1994. október (1. évfolyam, 163-188. szám)
1994-10-13 / 173. szám
UJ KELET 1994. október 13., csütörtök 5 „Éb még a szüleimtől tanultom" Betiltotta a törvény? Otthon tesz vagy kolostor? Szeretettre várva Távol a fővárostól, megyénk egy kicsiny szegletében működik a budapesti főpolgármesteri hivatal pszichiátriai otthona. Betegeik nagy része is Pestről érkezik ide, és csak egy pár helybéli lakos kérvényezte és kapta meg az engedélyt, hogy itt lakhasson. — Telt házzal működünk a 102 férőhelyen — kezdi beszélgetésünket dr. Bodor- né Illés Erzsébet, a máriapócsi otthon vezetőnője. — Az átlagéletkor két évvel ezelőtt még 76 év volt, most azonban kicsit javult a helyzet, 66 év lett. Természetesen ez nagyon különböző életkorokból tevődik össze, hiszen van olyan betegünk, aki alig múlt negyven éves, és van olyan is, aki már betöltötte a századik életévét. — Úgy tudom, elég sok problémájuk adódik abból, hogy a pár éve visszatért atyák visszakövetelik jussukat... — Ez valóban egyházi ingatlan, és az atyák 1990-es visszatérését követő tíz éven belül el kellene hagynunk az épületet. Logikusnak tűnik, hogy mi minél későbbre, ők viszont minél hamarabbra akarják tenni a költözködés időpontját. Ez a lehetetlen helyzet teljesen kikészít minket, dolgozókat és a betegeket is. — Hol vannak most az atyák? — Itt laknak nálunk, hat helyiséget bocsátottunk négyük rendelkezésére. így kevesebb helyiségünk van, zsúfoltabbak lettek a szobák, és meg kellett szüntetni egy vendégszobát is. Ez nagy érvágást jelent a Pestről idelátogató rokonok miatt, akik szeretnének itt aludni. — Mi lehetne a jó megoldás? — Az otthonnak semmiképpen nem szabad megszűnnie. Már tárgyaltunk az atyákkal, akik készek vállalni az intézmény további működtetését, de nekünk az is tökéletesen megfelelne, ha kapnánk egy másik, hasonló ingatlant. így nem kellene elküldeni az itt dolgozókat sem. — Hány ember dolgozik itt? — Összesen negyvenhatan dolgozunk. Saját konyhánk és mosodánk van, sertést hizlalunk, és van egy kis veteményesünk. —Mennyi és milyen pénzből gazdálkodnak? — Mivel az otthon költségvetési intézmény, a főváros tartja fenn. Ebben az évben 31 millió 130 ezer forintot kaptunk, és ehhez jött még hozzá a 4 millió 745 ezer forint saját bevétel, ami az 5800 forintos havi gondozási díjból adódik. Persze nem mindenki tudja ezt az összeget megfizetni, sőt, van olyan gondozottunk is, aki nem fizet gondozási díjat, sőt mi adunk is neki havonta 1496 forint zsebpénzt. Egy icipici gondunk van még, szeretnénk, ha sokkal több látogató jönne, hiszen a betegeinknek nagyon hiányzik a törődés és a szeretet... Úri Mariann A polgármesterasszony ajánlotta, hogy keressem fel Sitku nénit, mert ő nagyon érdekes dolgokról tud mesélni. A néni régebben paraffinból készített templomi kegytárgyakat, amit aztán a búcsúkon árultak. Ma már azonban nem foglalkozik vele. — Jaj, aranyoskám, nagyon régen nem csinálunk mi már ilyeneket! — neveti el magát a hetvenkét évesen is mosolygós, nyugodt, idős asszony. — Paraffinból csináltuk az alapanyagot, és sárga festékkel színeztük a leendő kegytárgyakat. Nagyon szép, különlegesen faragott formákba öntöttük ki a kész remekműveket. Tényleg nagyon szépek voltak, különböző for- mákatt ábrázoltak, de olyannyira élethűen, hogy az asszonyi test valóban asszonyi test volt, nem pedig valami elmosódott, torz forma. Kapva kapott is az alkalmon a nyírbátori múzeum, amikor abbahagytuk az egészet. Rögtön ránktelefonáltak, hogy nem adnánk-e el nekik. Mi meg igent mondtunk. Azóta sem csináljuk. — Mi volt az oka a visszavonulásnak? — Amióta bejött ez az újfajta rendszer, nem csinálhatjuk. Bekérték tőlünk az iparengedélyt ellenőrzésre, és azóta sem adták vissza. Azt mondták, hogy tiltja a törvény, pedig ez egy ősi foglalkozás, én is még a szüleimtől tanultam. Azóta egyébként nemcsak mi nem foglalkozunk vele, de más sem, mármint itt a városban. Pedig nagyon jól jött az a kis nyugdíjkiegészítés, s most még jobban jönne! —Nem sajnálták, hogy abba kellett hagyni? — Jaj, dehogynem! A legszívesebben még most is csinálnám, és járnánk árulni vasárnaponként. De hát mit tehetnénk?! UM A legnagyobb gond a tőkehiány Jövőre újra próbálkozunk — A vállalkozást négyen alapítottuk, nem új itt semmi számunkra, van közöttünk két kertész, egy növényvédős és egy gépész. Saját gépparkkal rendelkezünk, munkánk 90 százalékát külső segítség nélkül végezzük. —Manapság nem könnyű az értékesítés sem. Önöknek vannak ilyen gondjaik? — Szerencsére nincsenek. A dohányt a Nyidofer felé szerződtük le, ez biztos piac. Egyéb termékeinket meg szintén el tudtuk adni, vagy a későbbiek folyamán értékesítjük. — Az aszályos nyár mennyire befolyásolta a gazdálkodásukat? — Minket is rendesen elkerült a csapadék, az öntözés ellenére sem tudtuk a tervezett mennyiséget és minőséget mgtermelni a dohányból és az egyéb termékekből sem. Ennek ellenére nem keseredtünk el. Jövőre újra próbálkozunk, hátha jobb lesz. — A modern szárítók azt sejtetik, hogy a fejlesztésekben nem álltak meg, vannak- e ilyen terveik? — Bővíteni szeretnénk a munka- gépparkunkat. A megtermelt termékekkel magunk szeretnénk kereskedni, és tervezzük, hogy beindítjuk a felvásárlási ágazatot a környék lakossága által megtermelt termékek fogadására. — Mit jelent önnek saját földjén gazdálkodni? — Napi 18 óra munkát és hat óra félig ébrenlétet, mert még éjszaka is azon jár az eszem, hogy mi az, amit nem csináltunk meg, vagy mivel kell kezdeni a másnapot. Jó érzés, hogy a sajátomat csinálom, de óriási felelősség is. A legnagyobb gond a tőkehiány. Fullajtár András Fotó: Bozsó Katalin Azt nem lehet elmondani, hogy központi helyen van a Nyír-Havanna Bt. telephelye. Tipikus nyírségi, lankás, homokos dűlőúton menve találjuk meg, egy fasor mellett csendesen meghúzódva. A hatalmas tároló raktárépület oldalánál, a szélárnyékosabb helyen szorgos kezek válogatják a homok aranyát, a krumplit. Mellette a legmodernebb dohányszárítók sorakoznak. Ottjártunkkor éppen ellenőrizték a száradás mértékét. — Bár a társaság nevéből sejteni lehet, hogy dohánnyal foglalkoznak, ezen kívül termelnek még valami mást is? — kérdeztük Hajdú Mihály ügyvezetőt. — Teljesen új vállalkozásunkban főleg mezőgazdasági termelés folyik. Közel 70 hektáros földterületünkön dohányt és gabonaféléket termesztünk, ezenkívül pár hektár gyümölcsösünk is van. A dohány- termesztésre kaptunk támogatást, és ebből szereztük be az itt látható szárítókat, ahol a saját, 30 hektáron termelt hevesi dohányunkat szárítjuk jelenleg. — Korábban is foglalkoztak dohánnyal és egyéb termeléssel? A baziliták — A trianoni békekötés után, 1935-ben települtek vissza Máriapócsra a bazil rendi nővérek — mutatja be rendet Imre Margit, Ágota nővér, a máriapócsi Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek és a Szent Makrina Szociális Otthon vezetőnője. — A szétválás után ugyanis rendünk a Felvidéken rekedt, ami által Magyarország északkeleti részéből kiszorultunk. Mári- apócson éltek a bazil rendi atyák, akik szorgalmazták, hogy mi is ideköltözzünk, így települt át Ungvárról négy nővérünk, akik kezdetben a kegytemplom gondozásával, tanítással és az ifjúság nevelésével foglalkoztak. Nem sokáig működhettünk azonban zavartalanul, ugyanis 1951 és 1991 között csecsemőotthon működött az intézetben. Aztán először a kolostori részt kaptuk meg, amelynek felújítására hárommillió forintot költöttünk. Jelenleg pedig még fizetjük a részletet az egykori csecsemőotthon szárnyépületéért. Erre a részre már 7 millió forintot fordítottunk, hiszen a szobákat teljesen át kellett alakítani, az idős embereknek lakhatóvá tenni. — Hányán élnek itt jelenleg? — A szeretetotthonunkat, mely 25 férőhelyes, 1993 februárjában nyitottuk meg, most 17 idős nő él nálunk. Azért nem töltjük fel teljesen a maximális létszámra, mert nyolc helyet a saját idős nővéreinknek tartunk fenn. Egyébként pedig 14 dolgozónk van. — Csak Máriapócs környékéről fogadják az ide jelentkezőket? — Nem, az egész országból fogadunk bárkit, és a feltételünk is csak annyi, hogy nő és vallásos legyen az illető.-—Miből tartják fenn az intézményt? — Egyrészt kapjuk az állami normatív támogatást, ami évente 184 ezer forint egy személyre. Másrészről pedig a jogszabály szerinti havi pénzösszeget — amely maximum a nyugdíj 80 százaléka — szedjük be lakóinktól. És még valami: belépéskor, avagy felvételkor egyszeri, egyösszegű, 30 ezer forintos adományt kérünk — máshol ezt belépti díjnak nevezik. U. M. Az apacahaz A hívek számára lelki központ Évente félmillióan Kelet-Magyarország neves búcsújáróhelye Máriapócs. Sok felől érkeznek ide zarándokok: hazánk keleti részéből, ahol a görög katolikusok nagyobb tömege él, de jönnek az ország minden tájáról, sőt, határainkon túlról is. Vannak akik először járnak itt, de többen vannak olyanok, akiknek gyermekkori emlékeik idéződnek fel a feledés homályából. Akárhonnan is nézzük, emberek ezrei keresik fel hetente rendszeresen e kicsiny városkát. — Máriapócs a hívek számára lelki központ, a lelki megtisztulást jelenti és adja immár 300 éve — mondja bevezetőül dr. Bacsóka Pál helynök. Nem csak magyarok és magyarországi magyarok, hanem külföldiek és külföldre szakadt hazánkfiai látogatnak el hozzánk. Ki rendszeresen, ki csak renszertelenül, de jönnek. Románok, ukránok, galíciaiak... A vendégkönyvben számos héber, arab aláírás van, és mellettük megtalálhatók dél-amerikai, ausztráliai és afrikai szignók is. Évente körülbelül félmillióan keresik fel a várost, főleg augusztusban és szeptemberben. Olyankor a nagybúcsúkon 60-70 ezer ember is részt vesz. De azon felül nincs olyan nap, amikor ne jönne ide kisebb vagy nagyobb csoport. — Gondolom a pápa látogatása különösen megszaporította a látogatók számát... — Sokan látták a televízióban a pápát amikor nálunk volt, és közülük nem egy kedvet kapott ahhoz, hogy élőben lássa Máriapócsot. Ez főleg a külföldiekre vonatkozik. — Mennyire hat ki a hétköznapokra ez a vallásosság? — Teljesen azonos a hétköznapi élet, mint a többi megyebeli településen. Csak a búcsúk idején változik meg itt minden. Régebben, amikor 2-3 napig tartott a búcsú, sokan szállást és ételt adtak a vendégeknek. Ma már azonban csak a bazá- rosok jönnek, akik a videokazettától kezdve mindent árulnak. Egyébként pedig a pócsiak cseppet sem vallásosabbak más községek lakóinál.. De vitathatatlanul nagyon fontos az életünkben a zarándoklat. Főként ezen alapul a város a fejlődése. A legnagyobb előrelépést azonban a pápa látogatásának köszönhetjük. Utakat aszfaltoztak, crossbar-telefont kaptunk és városi rangot... Ezért is készítünk minden évben valami emlékművet, melyet augusztus 18-án, a pápai látogatás évfordulóján leplezünk le és áldunk meg. Úri
