Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-27 / 159. szám
UJ KELET MAGAZIN 1994. szeptember 27., kedd 5 Ég és föld között két szál kötélen Vitézek érzik a Szent Koronát A hazánkban gyakorlatozó brit gárdaezred érdeklődő pillantásai előtt avatták vitézzé a még élő három idős magyar koronaőrt a szegedi dómban. Létszámunk bizony csekély, a rendezvényeken legalább öt koronaőrre van szükség. Hogyan lehet bejutni a díszmagyarban pompázó idős urak közé? — kérdeztem Csordás Imrét, a legfiatalabb koronaőrt. — Jómagam a Cserkész Díszegységből érkeztem a koronaőrségbe. A díszegységben már az alapítás óta — 1989-től — dolgozom. Akkor még nagy volt a fiatalok lelkesedése, voltunk vagy nyolcvan- an. Kezdetben az egyik raj vezetője voltam később az egységparancsnok helyettese, majd 1992-től én vezetem a díszegységet. Középiskolás korú, tehát a katonaidőt le nem töltött fiúk vannak sorainkban. Köztudomású, hogy a Magyar Honvédség díszszázada is zömében sorkatonákból áll. Úgy képzeltem, hogy a mi „díszcserkészeink” esetleg ide vonulhatnának be, ha sor alá kerülnek, hisz az alapkiképzést és díszelgő gyakorlatot a cserkészetnél megszerzik, majd leszerelés után útjuk tovább vezethetne a koronaőrséghez. Elképzelésemről Vitéz Józsi bácsit, a Koronaőrség minap vitézzé avatott idős parancsnokát is tájékoztattam. Tetszett neki az elképzelés, s javaslatomat máris személyes jelentkezésnek vette. Javasolta, ölt- sem magamra a közel 150 ezer forint értékű egyenruhát és felszerelést. Velem együtt most mindössze hatan vagyunk. A három idős koronaőrön és rajtam kívül koronaőr lett az egyik idős társunk fia és egy elhunyt társunk unokája. — A korona őrzése mennyi munkát igényel? — Sajnos mi nem a Nemzeti Múzeumban lévő eredeti koronázási jelképeket őrizzük. Erre ott a Köztársasági Őrezred és a múzeum saját őrsége. A mi feladatunk más. Egyházi rendezvényeken, például Űrnapján, a körmeneten, vagy augusztus 20-án, a Szent Jobb körmenetben a koronázási jelképek másolatát kísérjük, illetve védjük. Öt garnitúra egyenruhánk, csizmánk és alabárdunk van. Két fő áll őrséget, kettő a váltás - hiszen közben pihenni is kell -, s az ötödik a parancsnok. Eddig háromszor voltam szolgálatban: Űrnapján, gróf Bethlen István hamvainak újratemetésén és most, Szegeden a vitézi avatáson. A Szent Jobb körmeneten is részt vettem, de ott a Cserkész Díszegységet vezettem. —Szép lehet nyolcvan fiatalt irányítani egy ilyen rendezvényen! — Sajnos, ennél lényegesen kevesebben, mindössze nyolcán voltunk. Amilyen nagy volt 1989-ben a lelkesedés, úgy hagyott ez egyre jobban alább. 1991 -ben más csak ötven, ’92-ben harminc fő volt mindössze. A régiek kiöregedtek, újak meg nem jönnek. Legközelebb október 23-án öltjük magunkra a díszelgő egyenruhát. Huszonöt, készlet van, a létszámunk 18 fő, így néhá- nyan még jöhetnének sorainkba. Máricus 15-én is mi álltunk a hivatalos állami rendezvényeken. —Koronaőrség, cserkészet. Nem sok ez egyszerre? Munkahelyén hogyan tud ezekre időt szakítani? Könnyen elengedik? — Sajnos, két év óta munkanélküli vagyok, segélyekből élek. Ezt a két feladatot társadalmi munkában végzem. Van egy harmadik elfoglaltságom is. Nemrég fogadtak a Templomos Lovagrend tagjává Várpalotán. Nem a címeket akarom halmozni, nem ezért csinálom. Úgy érzem, hogy meg kell őrizni nemzeti hagyományainkat, s ebben szeretnék tevőlegesen részt venni. Sok elfoglaltságom mellett jut időm a Szent István Bazilika cserkész-csapatának vezetésére is. Hobbiból most a magyar korona eredetét kutatom. —A sok társadalmi munka mellett mikor akar pénzszerző tevékenységet is folytatni? — Cukrász a szakmám, de öt éve nem végeztem ilyen munkát. Később sem ebből akarok megélni. Tervem, hogy cserkészboltot nyitok, cserkészfelszerelést árusítok. A Bazilika vezetése ebben talán támogat. Koronaőrként is vannak terveink. Parancsnokom - aki korábban MÁV-főelle- nőr volt - szeretné helyreállítani a régi Aranyvonatot, melyben Szent István ereklyéit őrizték. A köztársasági elnökkel, a volt honvédelmi miniszterrel és a MÁV illetékeseivel is folytatott tárgyalásokat. Mindenkinek nagyon tetszett az ötlet, mindenki támogatta, csak épp az anyagiak hiányoznak. Márpedig ez sem csekélység. Harmincmillió forintja az ügyre egyelőre nincs senkinek. zmeskall Ég és föld között Drótkötélen darazsakkal viaskodni... Egyszer egy cég elhatározta, hogy szeretne egy körpresszót üzemeltetni a kékestetői adótornyon. Adva a szép kilátás, a remek környezet. A magasból télen, tiszta időben rálátni még a Magas-Tátra csúcsaira is. Nagy jövő, biztos „kasszasiker” Magyarország tetején. A hely adott,,, csak” körbe kellene üvegezni. A torony több mint 100 méter magas! Állványozni kellene... Ha lehetne is, iszonyú sokba kerülne. Talán kívülről, egy kötélről lógva meg lehetne csinálni. — Igen, kívülről, kötéllel, alpintechni- kával lehetséges - veszi át a szót Nagy Károly, az Alpin-Salewa Kft. ügyvezetője. — Mi ott is tudunk dolgozni, ahol nem lehet állványozni. így a kémények, adótornyok, antennák, víztornyok festése, homlokfúrása, szigetelése nem gond. — Mit is jelent az alpin-,hegymászótechnika? — Mint a sziklamászók, mi is kötelet használunk. Viszont a munka könnyítése érdekében egy méretre szabott „pad” -bán dolgozunk. Hogy milyen is ez, az a fényképen jól látható. A biztonság miatt mindig két kötelet kötünk fent, mindig fix, két egymástól független helyhez. Az egyik szálon ereszkedik a dolgozónk, a másik a biztosítószál. Ha véletlenül elszakadna az egyik kötél, a másik mindig megtartja. A mászógép is ezt a célt szolgálja, mivel ezt nem lehet lefelé mozgatni, hiszen egy fékpofához hasonló „pofácska” beszorul, ha lefelé éri a terhelés. — Nem jelent gondot a tériszony? — Tudja, volt időnk megszokni a magasságot... Mindhárman - az alapítótagok- korábban másztunk sziklát, hegyet. Jártunk az Alpokban is, ott azért egy százméteres sziklafal kicsinek számít. — Aki nem tudja, hogyan dolgoznak, kicsit talán ,,hibbantnak’’ tarthatja magukat. Szédítő magasságban, ujjnyi vékony kötélen. ■— Ezek a kötelek nagyon sokat bímak- velünk meg, ha a biztonsági szabályokat mindig betartjuk - nincs baj. Persze, vannak nagyon nagy figyelmet követelő munkák. Például a drótkötélzsírózás- nál teljesen egyedül van munkatársunk. Fentről engedik kötéllel, és ha közben rosszul lesz vagy át kell szerelni, és véletlenül leesik egy karabiner, nagy bajok lehetnek. Ugyanis felfelé már nem húzhatják, mert ott már minden le van zsírozva. Volt már rá eset, hogy a darazsak jelentették a gondot. Képzelje el, a drótkötélen darazsakkal viaskodni... Nem kellemes. — Milyen emberek dolgoznak itt? -Gondolom, nem „piskóták”. — Igen, nem egy közülük szabadidejében aktív mászó. Amíg nem volt ennyi munka, mi is így csináltuk, hogy elutaztuk a munkapénzt, felszerelést vettünk rajta. Ma már nagyobb a cég, többet kell utazni. Szinte csak vidéken dolgozunk, és egy hét alatt a kilométer ugyancsak összegyűlik. De nem panaszkodhatunk: a hobbink a munkánk.-— Egy gond lehet: ezt a nem mindennapi szakmát, úgy tudom, nem oktatják... Milyen az utánpótlás, mi van, ha még több ember kellene egy nagyobb munkára? — Sajnos, nehéz megtalálni a megfelelő dolgozót. Eddig szinte csak baráti körből toboroztunk embereket, ők sziklázók, barlangászok. De volt rá példa, hogy újsághirdetésre elözönlötték az irodát, és 1 -2 napon belül újra ott voltunk, ahol a part szakad. Nem kifejezetten szakemberek kellenének, hanem olyanok, akik nyitottak a sokféle technológia megtanulására. Sokan tanultak már bele ebbe a szakmába menet közben, 1 -2 hét után a magasság nem jelent gondot. Van aki már lassan tíz éve dolgozik nálunk. Wágner István Alapelvem a szeretet Angéla regénye Nagyon készültem erre a találkozóra, és bevallom, egy kicsit tartottam is tőle. Délelőtt tíz órában egyeztünk meg, éppen csak egy pár percet késtem. A lány azonban már a társalgóban várt rám. Bevallom megkönnyebbültem, amikor felszabadultan rámmosolygott. A tolókocsi ellenére letörtségnek, elesettségnek nyomát sem láttam rajta, világoskék szeme „lázasan” csillogott. Angi, azaz Nagy Angéla nemrég múlt húszéves. Immár két éve a nyíregyházi Magdaleneum református gyermekotthon lakója. Mindennapjairól, a körülötte élő és számára kedves emberekről naplót vezet, melyből már egy kisregény is született. —Szeretsz itt élni, Angi? - kérdezem, miközben leülök mellé egy asztalhoz. — Nagyon. Tudod olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik mind lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Nagyon segítőkészek, minden bajra találnak orvosságot. Jó itt lenni, mert az állapotom ellenére sem érzem magam bezárva. Járunk kirándulni, színházba, moziba. — Te már nem jársz iskolába. Mivel töltőd a napjaidat? — Szeretem az idegen nyelveket, három évig tanultam angolul. Eljárok hittanórára, levelet írok, zenét hallgatok. Sőt! Nekem már az is jó elfoglaltság, ha a társaimmal lehetek. Számomra mindennek az alapja a szeretet. — Milyen embernek tartod magad? — Nem is tudom. Az biztos, hogy ragaszkodó típus vagyok. Úgy érzem, hogy ami az enyém, az mindenkié. Ajándékozni számomra pont akkora öröm, mintha kapnék valamit. Illetve hát kapok is, egy mosolyt, egy köszönömöt. —Remélem nem bántalak meg, ha megkérdem, hogy kerültél ebbe az otthonba? — Nem, dehogyis - félrehajtja a fejét, kicsit elgondolkodik. - Tudod, a szüleim Szegeden laknak. Apukám azt akarta, hogy vele maradjak, de én ragaszkodtam ehhez az életformához. Úgy igazán csak azok közt érzem jól magam, akiknek én is tudok segíteni, és nem csak engem szolgálnak ki mások. — Mikor adtad írásra a fejed? — Ennek külön története van. Még általános iskolás voltam, amikor kaptam egy írógépet, amit lustaságból sokáig nem használtam. Aztán a papám kérésére írtam egy pár oldalas novellát, pontosabban egy krimit. Ő elolvasta, a stílusom tetszett neki, de a téma nem. Azt javasolta, írjak inkább a körülöttem élőkről. Egy kicsit talán furcsán fog hangzani, de az apám szava számomra mindennél fontosabb. — Kiről szól a könyved, Angéla? — Egy budapesti gondozónőről. A Mexikói úti iskolában ő anyám helyett anyám volt. Naplót vezettem róla is, ám amikor szóba hoztam a könyv gondolatát, valahogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Ez nagyon mély sebet ütött bennem, egy teljes évbe telt, míg ezután kezembe vettem a tollat. Csend telepszik közénk. Felütöm a gépelt oldalakat, és beleolvasok a regénybe. Tizenegyedik oldal...levél a gondozónőtől Anginak... „Szia Angi! Furcsa volt így leírni a neved, de most valójában nem is tudom, miért írok ilyen megszólítást! Angi! Kérlek ne vedd a szívedre amit most mondok, ne nehezítsd meg mindkettőnk dolgát! Én ilyet nem fogok megígérni, hogy nem megyek el a Mozgásjavítóból az idén. Ez lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. De ha ez neked annyira fontos, próbáld megszokni ezt a gondolatot. Állítólag nem volt helyes pedagógiai szempontból, hogy előre beszéltem távozásom tervéről, de én úgy érzem, ha erre sor kerülne, akkor nem csapnálak be. Hisz az életben nem minden jó és rossz jön váratlanul, néha tudjuk előre, vagy számítunk rá. Ez van. Ez alól még te sem vagy kivétel esetleg azért, mert mozgássérült vagy. De lehet, hogy ezt már te eddig is tudtad...” Angéla kérdőn néz rám, mit szólok hozzá. Pár pillanatig hallgatok. — Gondoltál már a folytatásra? — töröm meg a csendet. — Hát igen. Bevallom, hogy a naplóimból már két könyvre való anyag is összegyűlt. — Sok sikert hozzá! Sikli Tímea
