Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-21 / 154. szám
UJ KELET 1994. szeptember 21., szerda 5 Nem utaztatni, gyógyítani a beteget Veszélyben a vidéki kórházak? — Háziorvosként Bökönyben kezdtem az orvosi pályafutásomat 1972-ben. Innen a megyei kórház sebészeti osztályára mentem dolgozni, hogy végül néhány vargabetű után kétszer is megérkezzem jelenlegi munkahelyemre. Mint sebész, balesetisebész-szakorvos 1992-ben, második fehérgyarmati nekirugaszkodásomkor a sebészeti osztály vezetője, majd nem sokkal utána a kórház igazgatója lettem. — Jelentett ez különleges feladatot, vagy csupán egy magasabb pozícióba kerülést? — Gazdasági és szakmai válságban volt akkor a gyarmati kórház, tehát komoly kihívást jelentett az új szerepköröm. A legfontosabb volt ebben a helyzetben a válságmenedzselés. Elsősorban minden egészségügyi dolgozót érintve a szakma talpra állítását kellett megkezdeni, mert a gazdasági gondok is erre visszavezethetők voltak. — A szakmai bajok azzal kezdődtek, hogy 1991-ben megcsappant az orvoslétszám, és bizonyos osztályokon szakorvoshiány lett. Ilyen volt a sebészet, fül- orr-gége osztály, szemészet, röntgen, de nem volt ideggyógyászat, ortopédia, reumatológia, intenzív terápiás osztály sem. A továbblépést illetően sem volt egy megalapozott koncepció, nem volt a járóbeteg és fekvőbeteg ellátás egységben.-— Ezek szerint az ön vezetésével kialakult egy koncepció. — Ez nem azt jelenti, hogy elengedtük a fantáziánkat, és összekevertük az álmot a valósággal. Abból kellett kiindulni, hogy csak az alapellátás vonatkozásában is a városon kívül negyvennyolc település szakorvosi ellátásáról kell gondoskodnunk. A kórház struktúrája annyit változott, hogy nagy súlyt helyeztünk a járóbetegellátásra. Sürgősségi osztályokat hoztunk létre, ahol minden akut eset kezelése indul. Ide koncentrálódik a szakmai erő, és csak akkor kerül osztályra a beteg, ha az azonnali diagnosztizálás azt az eredményt hozza, hogy a gyors ellátás nem elégséges. Korábban napokig tarthatott az ellátásra szoruló beteg hospita- lizációja, s közben előfordult, hogy hathatósabb orvosi beavatkozásra szoruló beutaltnak várnia kellett, hogy kórházi férőhelye legyen. —Gondolom, ehhez komoly háttér szükségeltetik. — Szakember tekintetében erősödtünk, két év alatt morálisan a feladathoz felnőttünk. Tudjuk biztosítani az itt dolgozó vagy ide kerülő orvosok számára a biztos egzisztenciát, a szolgálati lakástól a megfelelő munkabérig. Az sem elhanyagolható, hogy az itt tevékenykedő emberek nem kerülnek parkolópályára, hanem dolgozhatnak. Természetesen a műszerezettség is lényegesen javult, amelyek közül megemlítem, hogy a korábban elhanyagolt gégészeten microlaryngos- cópiát, C02 lézert, a sebészeten lapa- roscopiát, cryo sebészeti készüléket, a laboratóriumban számítógépes műszerparkot helyeztünk üzembe. Hátravan még a röntgenosztály igen erős szakgárdájának a technikai háttérrel való megerősítése, a szakrendelés szintű szemészet osztályos ellátásának kialakítása, mert a jelenleginél többet tudnak, és így is többet produkálnak, mint a feltételeik megengedik. Aztán van egy olyan osztályunk, a fertőző, amelyik regionális szerepet old meg, mert a vásárosnaményi és mátészalkai körzet betegeit is itt gyógyítjuk. — Úgy tűnik.hogy ebben a kisvárosi kórházban már nincs is gond. — Az elmondottakon kívül megemlítem még, hogy szakdolgozóhiánnyal nem küszködünk. Tudtommal a nővérek között szakképzetlen nincs is. Ennél is fontosabb, hogy itt a betegek és a dolgozók között sok esetben családias a hangulat, mert kisváros lévén a polgári életben kialakult kapcsolatok a betegellátásban is tovább élnek. De visszatérve az előbbi megállapítására, igenis van gond nálunk is jócskán, ami sok esetben hasonló más vidéki kórházak problémáihoz. Van azonban egy speciális gondunk: a múltunk. Harminchárom éve kezdték építeni, és két évvel később adták át intézményünket. Azóta komolyabb rekonstrukció nem volt, most elodázhatatlan egy teljes korszerűsítés. A kórház és az önkormányzat saját lehetőségeit kimerítette. A realitás talaján maradva csak egy címzett támogatás lenne megoldás, bár az ország helyzetét és bizonyos jogi szándékot figyelembe véve kétségek fogalmazódnak meg bennem. — Ha hallhatnánk ezekről a kétségekről... — Akkor itt most visszautalok a már említett gondot okozó múltra, ami alatt nem azt értem, amit gyakorta emlegetnek, hogy egy nagy árvizet is kibírt ez a kórház, aminek még most sem szüntettük meg minden következményét, hanem arra, hogy működése során többször cserélt gazdát — nem önszántából — intézményünk. Ez eddig, a jelenlegi önkormányzati tulajdonlást kivéve, nem vált előnyére. Most az önkormányzati törvény megváltoztatásával megint előállhat egy olyan helyzet, hogy visszakerülhetnek a kórházak megyei irányítás alá. —Ez miért rossz? — Négy éve tette lehetővé a törvény, hogy a kórházak egy túlcentralizált irányítás alól önkormányzati tulajdonba kerüljenek. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez kedvező, mert ahol a feladatot kell ellátni, onnan kell vezetni ezeket az intézményeket. A négy évvel ezelőtti időszak központi irányításos rendszeréről jobb nem beszélni, de ha visszatér megint az az időszak, hogy bizonyos nem éppen szakmai szempontok döntenek, melyik kórház mit kap fejlesztésre, akkor ez a központoktól távoli helyeken lévő egészségügyi intézményeknek a végét jelentheti. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy szükség van minden gyógyító helyre, mert a beteget nem utaztatni, hanem gyógyítani kell, méghozzá lakóhelyéhez minél közelebb. — Tehet-e ezért valamit, mint ország- gyűlési képviselő? — Egy országgyűlési képviselőnek egymagában kevés a lehetősége. Mint az egészségügyi bizottság tagja, már szóltam ez ellen a terv ellen, és a bizottság úgy foglalt állást a jelenlévő tizenöt tag egyöntetű szavazatával, hogy módosító javaslatot kell benyújtani ezzel kapcsolatban. Ezenkívül azt az állapotot is sürgősen meg kell szüntetni, hogy a kórházak finanszírozási rendszerében nagy eltérések vannak az úgynevezett egy ápolási esetre jutó súlymértékátlag-számításnál. Az okait ne kutassuk, de szakmailag indokolatlan, hogy a zirci kórház például egy ilyen esetre vetítve tizenhétezer, a soproni kórház negyvenezer forintot kap betegenként. — Szűkebb környezetéért, amelyik beválasztotta a parlamentbe, mit szándékozik tenni? — Abból indulok ki, hogy ezen a vidéken az utóbbi időszakban mindent az almán keresztül igyekeztek látni, láttatni. Ettől sokkal fontosabb megoldani, hogy itt találkozzon a termelés, feldolgozás, mert ez segíthet a már-már elviselhetetlen munkanélküliségen. — Ami mostanában a közvéleményt nagyon foglalkoztatja: világkiállítás, és a drogfogyasztás engedélyezése. Mi ezekről a véleménye? — Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy nemcsak országgyűlési képviselő, igazgató főorvos, hanem férj és apa is vagyok, és a döntésekben sokszor ezeket nem lehet szétválasztani. A világkiállításról mint politikusnak egyértelműen az a véleményem, hogy ennek a térségnek nem hozott volna semmit, és Békésivel egyetértve, az országnak túl sokba került volna. A drogfogyasztás engedélyezésének ötletét hadd ne minősítsem, mert akkor politikusként nekem is azokat a kérdéseket kellene feltennem, hogy a nemzet ifjúságával szemben valakiknek van-e valamilyen alantas szándéka. De mint orvos és apa, azt mondom, ezt engedélyezni nem szabad, de még vitatkozni sem rajta! — Végül: hogyan tudja összeegyeztetni, hogy a képviselővé választásával három ,.hazát"— Budapest, Nyíregyháza, Fehérgyarmat— adott önnek a sors... — Úgy, hogy ebből csak a főváros és a munkahelyem maradt. Délelőtt még a Parlamentben voltam, délután épphogy beugrottam nyíregyházi otthonomba, este héttől már itt beszélgetek önnel az irodámban. Most kilenc óra, meglátogatom a kórtermeket, aztán lepihenek, mert reggel műtétem lesz, aztán hétvégi ügyelet, és hétfőn kezdődik minden élőiről. Még szerencse, hogy orvos feleségem, főiskolás lányom és fiam mindenben megértő, és ezzel segítik munkámat. Aradi Balogh Attila Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyetlen orvos országgyűlési képviselője dr. Bakai Zoltán, a fehérgyarmati kórház igazgató főorvosa. A munkahelye, lakóhelye és a főváros között ingázik, hogy minden feladatának megfeleljen, s közben a családjával is eltöltsön néhány órát. Épp egy ilyen, Budapesttől Nyíregyházán át Fehérgyarmatig tartó „száguldás” után beszélgettünk dolgozószobájában a családról, a képviselőségről és életéről, a gyógyításról. í ; A z a bizonyos múlt év november eleji esős, hűvös nap is úgy kezdődött, mint a többi. A borús, nyirkos idő még egyhangúbbá és szomorkásabbá tette az emberek hangulatát. De neki is menni kellett dolgozni, valamiből fenn kellett hogy tartsa magát, más jövedelemmel nem rendelkezett. A fiú apjával élt együtt egy lakásnak nem nagyon nevezhető szobában, a két ágyon kívül nemigen volt más berendezése. Esténként itt tértek nyugovóra. Reggel, amikor apjával elindultak napszámba tengerit törni, még nem gondolta, hogy az eddigi élete nagy fordulópontjához érkezett, amit sajnos nem lehet visszafordítani. A nap munkával telt el, többen dolgoztak. A gazda enni, inni adott. Túl sok ital nem jutott fejenként, de azért volt benne is jócskán. A munka végeztével még betértek az állomás melletti kocsmába egy felesre, meg egy sörre. Jól érezte magát. Látta az asszonyt a kocsmában, de különösebben nem figyelt rá, talán észrevette, hogy most is ittas, mint egyébként nagyon gyakran. Az asszony már vagy tizenöt éve italozó életet folytatott, pedig családja, férje és húszéves lánya volt, akik nagyon szerették volna, ha felhagy ezzel az életmóddal. Gyógyították, de nem tudott elszakadni az ital rabságából, ez is lett a veszte. Majd mikor újra látta az asszonyt, akkor az már a kocsma előtti pádon ült, előtte valaki egyszer visszaültette, mert V_________ ___________ ré szegségénél fogva leesett a lócáról. Bezárt a kocsma is. Este kilenc körül volt az idő, az asszony még mindig ott ült. Ekkor a fiú valami különöset érzett, hisz fiatal, 19 éves volt. Rendszeres nemi kapcsolata nem volt. De ki is állt volna szóba vele, pedig nem rossz vágású srác, tipikus szépfiú. Csak ha megszólalt, akkor volt gond, nem tudta magát jól kifejezni. De hol is tanulta volna a szép beszédet? Sokáig intézetben nevelkedett, öt osztályt végzett a kisegítő iskolában. Intézeten belül már volt lánnyal, nem is egyszer, de már pár éve semmi kapcsolat. Átvillant az agyán valami, érezte, hogy vére forrósodik. Itt a kínálkozó alkalom, biztosan kapható lesz rá az asszony, gondolta. bár tudta, hogy nincsenek férfikapcsolatai, ő sem tett még neki soha ajánlatot, hisz anyja lehetett volna. Nem is gondolt még erre soha. Odaült mellé a lócára, rágyújtottak, hisz ismerték egymást jól. Megtette az ajánlatát, az asszony tiltakozott, de ő már fogdosta is, ezért a nő segítségért kiáltott, és ekkor csattantak az első pofonok, hogy ne csapjon zajt. Már tudta, hogy szándékát minden áron véghez viszi, gondolta, hogy a cél érdekében egy-két ökölcsapással is megtöri az ellenállását az italtól amúgy is legyengült fizikumú asz- szonynak. Újra kiabálás, újra ököl, és az asszony leesett a pádról. Erőszakos tettéhez csendesebb hely kellett, ezért megragadta a tehetetlen áldozatát és bevonszolta egy távolabb lévő bokorba, hogy közösüljön vele. Egyetlen fegyvere volt a szerencsétlen asszonynak, a kiabálás. A pofonok nem használtak az elhallgattatásban, ezért megfogta a torkát, aztán a szájára tette a kezét. Harapást érzett, a kéz visszacsúszott a torokra, szorongatta, közben a már majdnem tehetetlen asszonyt elkezdte felülről vetkőztetni. A szabaddá vált mellét mohón harapdálni kezdte, aztán lehúzta a nadrágját is. Elővette a saját nemiszervét is, az egyik keze még mindig a torkán volt, a szorítás erősödött, a másik kezével magán segített... A keze görcsbe rándult, egy reccsenés és vége lett mindennek... Érezte, hogy valami történt az asz- szonnyal, lehajolt és meghallgatta, hogy dobog-e a szíve?... Maga sem tudta, hogy hallott-e valamit. Mint aki jól végezte dolgát hazament. Az apja már aludt, de felébredt. Valamit morgott félálomban, aztán lepihent a fiú is. Nem voltak gyötrő álmai, nehéz napja volt, csak aludni akart. Egy asszony is pihent, de ő örökre elaludt... 52 éves volt. A másnap is úgy kezdődött, mint az előző. Reggel indult az apjával a kocsmába, az indító felest meginni. Csak egy dolog zavarta, hogy nem volt meg a kalapja. Aztán eszébe jutott, biztosan otthagyta. Nem tévedett. Megtalálta, a hideg, merev test mellett, aki ugyanúgy feküdt ott, ahogy otthagyta előző este. Az asszony üveges tekintete mintha őt nézte volna, és kereste a választ a tettére. Ekkor úgy érezte, hogy elkezd izzadni, nagyon rossz érzés volt. Kár volt megtenni, gondolta. Visszament a kocsmába, késztetést érzett, hogy mondjon valamit a dologról. Szólt is az apjának, hogy valami ruhacsomó van a bokorban a kocsma előtt. Akkor már összecsődült az utca népe, találgatták, hogy ki lehetett az a szégyentelen, aljas gyilkos. Ok az apjával elmentek az előző napi munkát folytatni. Tudta, hogy nem sokáig kell várni a rendőrökre... Egész éjjel esett az eső, ha a kalap ott nem marad ... A Szabolcs:Szatmár-Bereg Megyei Bíróság dr. Bodnár Zsolt tanácsa meghozta az ítéletet, aljas indokból elkövetett emberölésben találta bűnösnek és 11 év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A bíróság az ítélet meghozatalánál súlyosbító körülményként vette figyelembe az ilyen jellegű bűntények elszaporodását, és az' ittas állapotban való elkövetést. A vádlottjavára értékelte, hogy fiatal felnőttként követte el szörnyű tettét, őszinte megbánó magatartását, és az enyhe fokú beszámíthatatlanságát. A vádlott az ítéletet tudomásul vette. Az ítélet jogerős. Ha a kalap ott nem marad
