Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-14 / 148. szám
UJ KELET EMLEKEZES 1994. szeptember 14., szerda 7 A sírok fölött fű is sötétebb Óriás temető a Donnál Különös dolgok történnek tőlünk 2000 kilométerre, a Don mentén elesett magyar katonák csontjaival. Döbbenetes élményeikről is beszámoltak a fényeslitkei Don Menti Katonasírok Gondozására Alapítvány tagjai, akik elhatározták, hogy kereszteket állítanak a magyar katonatemetőkben. Egy-egy mező a hazafiak szétszórt csontjaival van tele, a helybeli gyermekek pedig a főtisztek kiásott kardjaival háborúsdiznak. —■ Mártha Tibor fényeslitkei tanárnak jutott az eszébe, hogy a II. magyar hadsereg tragikus sorsának valamilyen módon emléket állítson. Erre 1990-ben utazást szervezett. Vonattal mentek Voronyezsbe. Egy kopjafát vittek magukkal azzal a szándékkal, hogy azt majd a Don mentén felállítják, hiszen Muhi és Mohács után a magyarok harmadik legnagyobb tragédiája zajlott le a Donnál, 120-125 ezer magyar katona esett el. A jelképet felállítani nem tudták, ezért a kopjafát az Intourist hivatal pincéjében raktározták el. Egy évvel később egy újabb 36 fős csoport indult a Donhoz, s ekkor csatlakoztam hoz zájuk én is — mondja Sebestyén Sándor István. — Kikből állt a csoport? — Számomra megrázó volt ez az út, mert voltak közöttünk veteránok is, akik — Egy-egy személy csontjait megtalálni lehetetlen, mivel a Don mentén főleg közös sírok vannak. A katonatemetőkről a Hadtörténeti Intézetben nyilvántartás van, s szinte azt is tudjuk, hogy kit hol temettek el. Viszont a háború után a szovjet hadsereg a sírkereszteket eltávolította. Megsemmisítették a jeleket, de mi mégis megtaláltuk a sírokat. A téglalap alakú, jel nélküli sírhelyekbe bokáig lehet süllyedni, s ott a fű is sötétebb, így mi is sikerrel jártunk. —A ma már idős, közeli hozzátartozók bizonyára nehezen viselték a „megközelítő találkozást” férjük, illetve apjuk csontjaival, nyughelyével. ■— Mindnyájunknak nehéz volt. Böhm Ágota néni 49 évet várt arra, hogy a vőlegénye szolgálati helyére eljusson. A buszon olvasgatta az egykor kapott leveleOrosz anya a magyar kereszt mellett megjárták a hadszínteret, s akik azért jöttek velünk, hogy a bajtársaik emlékének adózzanak. Egy idős bácsi, aki ma már nem él, minden reggel vett az adott település piacán több csokor virágot, és bárhová is mentünk, mindenhol elhelyezett egyet-egyet belőlük. Voltak velünk özvegyek is, akik a férjeik közös sírját keresték s leszármazottak, akik az apáik csontjai után kutattak. Ágota néni menyA Don-parti szentmise kellékei asszonyként búcsúztatta el a férjét, s azóta... soha nem ment férjhez. A hadszíntér nagyságát úgy képzelhetjük el könnyen, ha Voronyezstől délre egy 200 x 200 kilométeres négyzetet gondolunk magunk elé. Ez az egész, gyakorlatilag temető. — Mekkora esélye volt annak, hogy megtalálják a keresett sírokat? Don-kanyar Korotojáknái két, nézegette a térképvázlatokat, és amikor megérkeztünk Kostamarovóba, helyi idegenvezető segítsége nélkül anynyira ismerte a települést a levelek és vázlatok alapján, hogy ő igazított útba minket. Elvitt bennünket ahhoz az iskolaépülethez, ahol a vőlegénye volt lefényképezve katonatársaival. Elmentünk a Don menti templomdombhoz is, ahol ima után elénekeltük a magyar himnuszt, majd Ágota néni arra kért minket, hogy hagyjuk magára. Ezután a vőlegényétől kapott leveleket bedobta a Donba, és megnyugodott. Megrázó Magyar Laci bácsi sorsa is. Ő százados volt a II. Magyar Hadseregben, és a nagy áttörés alkalmával szinte mindegyik katonája elesett. Negyvenkilenc évig hordozta magában annak a terhét, hogy a megmaradt katonái rásütötték azt a bélyeget, hogy ő tudta, mikor lesz a nagy áttörés, mivel Laci bácsi egykor, zászlóaljparancsnokként beljebb ment a had- törzshöz. Megállt az öreg a Donba ömlő kis erecske partján, négy csokor rózsát dobált a vízbe, és közben mondogatta, hogy „a losonciak emlékére, a kassaiak emlékére, az egriek emlékére, a miskolciak emlékére”... —A második út alkalmával is ütköztek akadályokba? — Újra végigjártuk a hatóságokat, hogy szeretnénk az első alkalommal otthagyott kopjafát leállítani, de mindenhol akadályokba ütköztünk. Végül a megyei tanács elnöke és a megyei pártbizottság engedélyezte a kopjafa felállítását. A helyszíni elöljárók viszont azt mondták, hogy nekik a járási "illetékes "Szerv vezetője áz elöljárójuk, és nem a megyéé. Végül Repjevka községben bementünk a templomba, s az ott szolgáló János atya azt tanácsolta, hogy kérjünk segítséget az egyházfői. Végül a voronyezsi metropolita engedélyezte a kopjafa leállítását, s még a helyiek is eljöttek. Sikerrel jártunk. Hazafelé jövet megfogalmazódott bennünk, hogy létre kellene hozni egy alapítványt. Megszületett a név is: Don Menti Katonasírok Gondozására Alapítvány. Rögtön elhatároztuk, hogy a nagyobb katonatemetőkben nagy kereszteket állítunk. — Hogyan indult az érdemi munka? • — Az elhatározást tett követte. 1992- ben egy négytagú kis csapat, Ferenczki Zoltán pácini református lelkész, Vizinger János munkácsi származású tolmács, Mártha Tibor és jómagam, útnak indultunk. Keresztet állítottunk Márki községben is, ahol rengeteg nyíregyházi katona esett el. Voronyezstől északkeletre, Usz- mányban beengedtek minket az egykori kolostorba, ahol hadifogolytábor volt. jelenleg pedig a fiatalkorúak börtöne. — A helybeliek nem idegenkedtek? — Ahol tehettük, elmondtuk, hogy minden embernek jár egy fejfa, s mi nem azt firtatjuk, hogy az ott nyugvóknak miért 2000 km-re a hazájuktól kellett meghalniuk, mert ez a történészekre tartozik. * * * * — 1992-ben és 93-ban tíz településen állították fel a 240 centiméter magas fejfákat. Minden jól ment, de az 1994-es kiutazásuk döbbenetes élményeket hozott.. — 1994-ben is öt kereszttel indultunk útnak, s nem is gondoltuk, hogy mi vár ránk. Novoszoldátkán annak rendje és módja szerint felállítottuk a keresztünket, s a második helyen, Rosszoski faluban kiderült, hogy azon a területen, ahová két ezredest is eltemettek, ott az ötvenes években kiásták a sírokat, és a helyi gyermekek a tisztek kardjaival játszottak. Mindezt 44 év múltán tudtuk meg, s hiába kerestük az állítólag még meglévő kardokat, nem találtuk őket. A domboldalban eltemetett maSzöveg: Varga Attila, fotó: Sebestyén Sándor István gyár katonák temetőjéhez érve újabb rettenetes látvány tárult elénk: a domboldal tele volt szórva a magyar katonák csontjaival. 1991-ben két tehénistállót építettek, s a tehenészek elmondták, hogy nemrégiben egy Volga és két Zsiguli érkezett oda, majd az autóval érkezők fémkereső detektorral kutatgattak. Mártha Tibor és én — mondta Sebestyén Sándor István. (Két kézzel gesztikulálva, izgatottan magyaráz.) — Összeszedtük a csontokat, de a tanácselnöknő tanár férje ellenségesen viselkedett, és azt mondta, hogy szó sem lehet arról, hogy mi abba a temetőbe betemessük a csontokat, ahol pravoszláv hitű emberek nyugszanak. Ott vitatkoztunk tehát a nagy zsákba összegyűjtött lábszárcsontok, csigolyák, koponya- és medencecsontok, bordák társaságában, és nem engedték, hogy temessünk. Végül egy egyfogatos bricskán felvittük a keresztet, és ott helyben, szabályszerű temetést végeztünk, a szertartás végén pedig a tanácselnöknő esküvel fogadta meg, nem engedi, hogy bárki is a kereszthez nyúljon, —Az akadályoztatások sorából mindez csak szomorú ízelítő volt. Annyira eldugott helyeken jártak, ahol magyarokat a doni tragédia óta szinte nem is láttak. — Arhagelszkojébe például csak egy nyolc kilométer hosszú földúton lehet bejutni, s a faluból más út nem vezet sehová sem. Ezen a településen az egyik bácsi kertjében is nyugszanak katonák, s ez áz ember megengedte, hogy a kertjében állítsuk fel a keresztet. Felfigyeltünk arra is, hogy a kertek egykori harctéri műszaki akadályok szúrós drótjaival vannak beke— Később, éjfél után újra visszajöttek, és ásni kezdtek. Hogy mit kerestek, azt nem tudni. Szétszórták a csontokat és egy vaskoporsó lemezdarabját is otthagyták. Kerestük, de nem találtuk a koporsófedelet, mire az egyik gyerek azt mondta, hogy a helyi gyerekek levitték azt az iskolaudvarra, mert vasgyűjtés volt. Kiderült, hogy ottjártunk előtt három nappal egy lánctalpas dózerrel összenyomták a vasat. Ennek ellenére a vastelepen is kerestük, de sajnos nem találtuk. Most is négyen voltunk. Szegedi Kálmán demecseri római katolikus plébános. Gadó István tolmács. rítve. Kettévágtunk egy drótdarabot. Még fényes volt a belseje. Kitűnő acél. — Mik a terveik? — Vannak még a Don mentén kereszt nélküli temetők. Kostamarovó határában van egy sziklába vájt katedrális, ahol a hatvanas években még remeték is laktak. Csodálatos hely hosszú labirintussal és nagy termekkel. Az ateisták berobbantották az egyik bejáratát, de mégis nyugodt környék. Egykor sok magyar katona is oda menekült. Szeretnénk egy kis kápolnát építeni oda hőseink emlékére. Tesszük, mert vállaltuk. Az 1992-ben felállított kereszt Márkiban
