Új Kelet, 1994. szeptember (1. évfolyam, 137-162. szám)
1994-09-13 / 147. szám
4 1994. szeptember 13., kedd KULFOLD-BELFÓLD i ■ü UJ KELE1 Tarolnak az ukrán maffiózók Virágkorukat élik manapság az ukrán maffiózók: otthon is, külföldön is ragyogóan mennek az ügyek, a kuncsaftok szorgalmasan tejelnek, a külföldi bankszámlák pedig egyre csak híznak. Keseregni csak akkor hallani őket, ha az egymás közti leszámolás áldozatai kerülnek szóba. Kijev központjában tavasszal lángoló pavilonokhoz siettek a tűzoltók, de súlyosabb ügyek is voltak, amikor előkerült a kés és a géppisztoly is. Az ukrán kemény legények azonban csak a legvégső esetben jutnak idáig. Lehetőség szerint igyekeznek megegyezni. A minap az egyik fővárosi lapban hatalmas térképet közöltek, ebből kiderült, hogy Kijevet 28 kisebb körzetre osztották egymás között. Az adatok a rendőrségtől származtak, amely még a maffiacsaládok nevét is megjelölte. Az olvasó tehát igazán nem panaszkodhat. Félelme azonban nem múlt el, hiszen soha sem tudhatja, mikor kerül bele egy utcai lövöldözésbe. Grigorij Omel- csenko, a szervezett bűnözés elleni harccal foglalkozó parlamenti bizottság vezetője, amúgy régi KGB-tábomok, a hét elején döbbenetes számokat tárt fel. Eszerint nyersanyag- és áruexportra tavaly 1500 engedélyt adtak ki, ebből öt milliárd dollárnak kellett volna befolynia az államkasszába, ám ehelyett csupán 97 millió csordogált be, a többit nyugati ingatlanok és luxusautók testesítik meg, a maffiózók örömére. Külföldi bűnügyi szakértők szerint Ukrajna ma felzárkózott a legkorrumpál- tabb országok, Kolumbia, Brazília és Olaszország mellé. Az ukrán maffiózók is hatalmas kenőpénzekkel operálnak, de hát melyik ezredes, minisztériumi vezető vagy tanácsi alkalmazott tudna ellenállni a kísértésnek. Az átlagfizetés még mindig csak 30 dollárnak megfelelő kupon Ukrajnában, ez pedig jó, ha két hétre elegendő. A körképből nem hagyhatjuk ki a bankokat sem, hiszen a bűnös úton szerzett bevételt tisztára kell mosni. E sajátos Patyolat-akció egyik közbenső állomása a bank. Az elmúlt két évben 195 kisebb- nagyobb kereskedelmi bankot jegyeztek be Ukrajnában. Ez hatalmas szám egy olyan országban, ahol évek óta alig folyik termelés. Vannak persze olyan hangok is, hogy ha a maffia nem létezne, akkor még ennyit sem termelne az ország és jelentősen csökkenne a kereskedelem is. Egyesek még a munkahelyteremtést is emlegetik, egy új casino, étterem vagy bevásárlóközpont, szálloda tényleg felszív néhány ezer embert. A lakosság most abban reménykedik, hogy Leonyid Kucsma államfő nemcsak ígérgeti, de valóban le is csap a maffiára. Ennek vannak már apró jelei. A nyáron, minden különösebb hírverést mellőzve, lecsuktak több nagyfőnököt, szeptember elején felfüggesztették néhány kereskedelmi bank működési engedélyét, mondván: hosszan elhúzódik a revízió. A legújabb hír szerint Kucsma személyes irányítása alá vonta a különösen nagy korrupciós ügyeket feltáró csoportok irányítását. Ezek a csoportok lesznek az októberben megalakítandó ukrán FBI alapjai. Az amerikai Szövetségi Nyomozó Hivatal mintáját követő egységekben a belügy és a nemzetbiztonsági hivatal mellett a főügyészség is képviselteti magát. Kucsrpg kiemelkedő fizetést, modem technikai eszközöket és védelmet ígért e csoportok tagjainak. Úgy fest, hogy az ukrán államfő betartja választási ígéretét és komolyan veszi a maffia elleni küzdelmet. Nem elég azonban nagy skalpokat szerezni, a gyökereket csak akkor tudja elvágni, ha fenekestől fel- • forgatja a gazdaságot, ha nem hagyja, hogy privatizáció címszó alatt megint csak a maffia vásárolja fel az ingatlanokat és később a földeket. Mert most ez történik. Föld és kárpótlás Nyílt titok, hogy a szakminisztériumhoz - tehát a földművelésügyihez - fog tartozni a kárpótlások ügye. Mi a változás háttere? - erről nyilatkozott a Falutévének Orosz Sándor, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke.- Más lett a kormányzati struktúra és az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal felügyeletét a kormány megbízásából én látom el. Tennészetesen nagyon szoros a kapcsolódás az FM-mel. Elsősorban a mi érdekünk az, hogy a kárpótlás, a földárverések minél hamarabb befejeződjenek. Az is, hogy a mezőgazdaság tulajdoni viszonyai rendeződjenek, valamint, hogy az árverések történjenek meg, a földeket mérjék ki, a tulajdonjogot jegyezzék be, a tulajdoni lapokat adják ki, hiszen enélkül a termelés maga kerül veszélybe. Mi, tehát a földművelésügyi vezetés, abban vagyunk érdekeltek, hogy a kárpótlásnak a földre vonatkozó része fejeződjön be. Hiszen az állami vagyon felajánlása a kárpótlási jegyek egyéb célú hasznosítására külön történet. Ugyanakkor azért vállaltuk át a feladatnak ezt a részét, mert a kárpótlási hivatalok és a földhivatalok között nagyon szoros az együttm ködés. A kárpótlási árverések kapcsán óriási adattömeg halmozódott fel, amit minden bizonnyal jól fogunk tudni használni a földnyilvántartások megszervezésében.- Most, ősszel mekkora tömeg kárpótlási igény fog majd jelentkezni?- Pontosan még nem tudjuk megmondani. A kárpótlási igénybejelentés újabb megnyitásánál körülbelül hatszázezer új jogosult jelentette be az igényét. Ennek az elbírálása sajnos, jövő év őszéig elhúzódik. Ennek a hatszázezer embernek körülbelül 80 százaléka a földtulajdonának elvesztése miatt nyújtott be igényt, ennek elbírálása is időigényes feladat. Nagy vita van most közöttünk, pontosan emiatt, hogy az úgynevezett „kettes” földalapot, tehát az állami területekből kijelölendő 20 százalékos földalapot mikor bocsássuk árverésre. Mi azt szeretnénk, ha ez minél hamarabb megtörténne. A földhivatalok és a kárpótlási hivatalok elő is készültek erre, viszont úgy tűnik, hogy ha ezt idő előtt megtesszük, akkor számos kárpótlásra jogosultnak még esélye sem lesz arra, hogy termőföldre árverezzen. Tehát most az a kérdés; ezt meg- gyorsítsuk-e vagy pedig várjunk ezeknek az új jogosultságoknak az elbírálásával? A hiány anatómiája A politikusaink, köztük elsősorban a monetáris közgazdászok, abban a naív hitben élnek, hogy az adott viszonyaink között is annyi adót kell kivetni és behajtani, ami fedezi a kiadásokat. Ebben a hitükben az sem rendíti meg őket, hogy ez immár évek óta hiú ábránd. Nem csökken, sőt nő a kiadások és a bevételek közötti szakadék. Minél nagyobb a hiány, annál nagyobb a hiány csökkentését célzó adóemelési erőfeszítés. Ennyi év után ideje volna megállni és elgondolkodni azon, hogy járható-e ez az út? Mindenekelőtt azt kellene belátni, hogy a behajtható adók mennyisége nem az adókulcsok, hanem az adóalapok nagyságától függ. Ebből pedig az következik, hogy bármekkora legyen is a költségvetési hiány, nem szabadna olyan adókat kivetni, amelyek korlátozzák az adóalapok növekedését. Mi okozza ugyanis a jelenlegi riasztó költségvetési hiányt? Az a tény, hogy az adóztatható nemzeti jövedelem az elmúlt öt év során tragikusan csökkent. A jelenlegi és még inkább a tervezett adóemelések hatására további csökkenésével kell számolni. Nem is any- nyira az összes jövedelem zsugorodott, hanem annak az adóztatható hányada. A pénzügyi hiány szempontjából ugyanis hiába fejlődik a gazdaság fekete és szürke szektora, abból nem származhatnak arányos adóbevételek. A már az előző kormányok által is töretlenül folytatott vállalati vagyonfelélés következtében a korábban olyan jelentős vállalati nyereségadó a nagyvállalati, tehát a legkönnyebben és a legolcsóbban behajtható adóalap alig hatodára csökkent. A hamis mérlegkészítést követelő maximalizálása a vállalati nyereségadónak, tipikus példája a felelőtlen költségvetési hiány csökkentésnek. A kormányzat annak érdekében, hogy kisebb legyen a hiánya, mesterségesen kis amortizációt engedett elszámolni, az így keletkezett többletet pedig mint nyereséget adóztatta. Ezzel rövid távon ugyan könnyített a helyzetén, mára azonban kiapadt ez a forrás, sőt a vállalatok műszaki és pénzügyi helyzete tragikusan leromlott. Ezzel kisebb lett a jelenlegi és az évekre előre várható lehetséges adóalap. Az is hiú ábránd, hogy a jelenlegi fekete és szürke gazdaságot meg lehet adóztatni. Ezek azért fejlődnek dinamikusan a különböző szektorokban, mert képesek az adóelőírásokat részben, vagy egészében kijátszani. Ha adózniuk kellene, megszűnnének. Ezzel azonban együttjárna az elszegényedés és a munkanélküliség jelentős további fokozódása. Elrettentő belegondolni, hogy hol lennénk, ha nem lett volna az utóbbi húsz évben lehetőség a fekete gazdaságra! Becslésem szerint mintegy 25 százalékkal szegényebb lenne az ország. Még ennél is tragikusabb távlati következményekkel járna, ha a fekete gazdaság keretei között nem indulhatott volna meg a széleskörű, alulról jövő polgárosodás. Végre be kellene látni, hogy a pénzügyi feszültségeket nem lehet csökkenteni mindaddig, amíg nem indul el a termelés növekedése, és nem lesz a jelenleginél lényegesen nagyobb az adóztatható gazdasági alap. Hibás logika arra építeni, hogy előbb le kell építeni a nagy költségvetési hiányt, aztán majd megindul a termelés. Ma már az adott termelési volumenre akkora adó nehezedik, amely mellett annak a fejlődése reménytelen. Ezért aztán a leg- drasztikusabb takarékosság és adóemelés mellett is egyre inkább nőni fog a költségvetési hiány és az adósságállomány. Ma már az évek óta tartó, hibás monetáris politika következtében annyira nagy a pénzügyi feszültség, hogy azt az adott termelési bázison nem lehet csökkenteni, sőt minden ilyen kísérlet hatására egyre nagyobb lesz. Csak előre lehet menekülni! A monetáris eszközök erőltetése helyett a termelést kell minden eszközzel növelni. Ezt pedig nem lehet elérni, ha csökken a belső kereslet. A gazdaság normatív adózó szektoraiban azért nincs jövedelem, mert nagyobb az adóteher, mert nincsneek a kapacitások kihasználva. A nagy adók és a félig kihasznált kapacitások mellett nincs vállalati jövedelem, ezáltal egyre kevesebb munkaalkalom. Nyilvánvaló, hogy a költségvetési hiány egyik fő oka a munkanélküliség, amit az egyre nagyobb adóterhek és az egyre kisebb fogyasztói kereslet szül. Az első cél nem lehet más, mint a termelés fellendítése, mert csak ez hozhatja meg idővel a pénzügyi egyensúlyt, az erőltetés csak tetézi a bajt és messzebbre tolja ki a kibontakozást. A jelenlegi helyzetre is áll, hogy minél nagyobb erőfeszítések történnek a költségvetési hiány csökkentése érdekében, annál messzebb kerül a válság legyőzése. Kubai-amerikai megállapodás Ki nyert többet? Elégedetten nyilatkozott az Egyesült Államokkal kötött emigrációs megállapodásról Ricardo Álarcon, a kubai parlament elnöke, a szigetország küldöttségének vezetője. Volt rá oka, hiszen a kubai politika számára már az is siker volt, hogy egy tárgyalóasztalhoz ülhetett az amerikai kormány képviselőivel, noha - a mindenkori elnöktől függetlenül - az elmúlt három évtizedben Washingtonban mindig azt mondták: Fidel Castróval nincs miről beszélni addig, amíg nem történik valódi demokratikus átalakulás a szigetországban. Persze ezúttal valóban közös érdekről volt szó: az Egyesült Államok nem tudna mit kezdeni több százezer, esetleg milliónyi beáramlóval, és a kubai vezetés sem használhatja többé feszültség-levezető szelepként az emigrálókat Clinton elnöknek a határok lezárásáról hozott döntése után. A kétoldalú viszony egy némileg eny- hültebb pillanatában (a Carter-kormány idején) sikerült egyezményt kötni a bevándorlás szabályozásáról. Havanna azonban az idei augusztusi válságért is az Egyesült Államokra próbálta hárítani a felelősséget, mondván: az 1984-es szerződésben felső határként rögzített évi 20 ezer kubai helyett csupán egy-két ezer kapott bevándorlási vízumot, míg az illegálisan érkezőket szívesen látták. Az augusztus eleji rendszerellenes megmozdulások után a kubai vezető ismét úgy döntött, hogy a „bajkeverők” menjenek csak amerre látnak és megnyitotta a tengeri határokat. Ezzel elérte, amit korábban a washingtoni magatartás állandó ostorozásával sem tudott elérni: a kétarcú amerikai bevándorlási politika megváltoztatását. A most kötött egyezmény értelmében ezután a kubaiak sem - ahogyan egyetlen más nemzet emigránsai sem - számítanak automatikusan politikai menekültnek az Egyesült Államokban, s csak a törvényes utat végigjárva nyerhetnek tartózkodási engedélyt. Az évi húszezres szám maradt, csakhogy ezúttal már legalább (és nem legfeljebb) ennyi kubai befogadására vállalt kötelezettséget Washington, ráadásul gyorsított ütemben feldolgozza a sok ezer régen beadott, de még el nem bírált kérelmet is. Kétségtelen tehát: nem keveset nyert Havanna e megállapodással; ráadásul kubai vezető körökben azt a reményt sem titkolják, hogy az így elkezdődött párbeszéd elvezet majd a kétoldalú viszony más problémáinak megvitatásához, s a fokozatos normalizáláshoz, a Castro-rendszer elleni gazdasági embargó feloldásához, amelynek amerikai politikai körökben is mind több híve van. Az persze más kérdés, milyen bizonyítványt állít ki egy kormányzatról, hogy azért küzdött a tárgyalóasztalnál: polgárai közül minél többen hagyhassák el a hazájukat... És az egyezmény aláírásával újra lezárult a szelep - a sorsuk megváltozását eddig az amerikai ígéret földjén kereső kubaiak elkeseredettsége - az országon belül marad, s fejti ki hatását. A megemelt keretszámok ugyanis távolról sem lesznek elegendőek ahhoz, hogy minden elégedetlen kubai útlevéllel utazhasson el a szigetről. Kérdés, hogy a washingtoni kormány egyéb vonatkozásban a megállapodás után is folytatja-e eddigi, a Castro-rendszer elszigetelésére törekvő politikáját, vagy hallgat azokra, akik szerint együttműködéssel jobban ösztönözhetné a kubai változásokat. Az augusztusi válság napjaiban hozott elnöki döntés egyelőre inkább a belső feszültség növelését látszik elősegíteni: Bili Clinton leállította az Egyesült Államokban élő több mint egymillós kubai közösségnek a szigetországba irányuló pénzküldeményeit, és jelentősen csökkentette a rokonlátogatások lehetőségét. Pontos adatok nem ismeretesek, de becslések szerint a küldemények és az utazások révén eddig évi 300-500 millió dollár áramlott Kubába, s ennek az összegnek a kiesése tovább nehezíti a helyzetét annak a rendkívül széles rétegnek, amely e rokoni segítség révén tudta eddig beszerezni a legszükségesebb cikkeket. Fidel Castro tehát a menekültek ügyének rendezésével időt nyert, s a kontinensen sokfelé talán elismerést is kivívott, de az ország nyomasztó gazdasági gondjainak és a rendszer általános válságának megoldásához egyelőre egy lépéssel sem jutott közelebb. A latin-amerikai országok közösségének álláspontját világosan megfogalmazták az Riói Csoport hét végén Brazíliában tartott csúcsértekezletén. A 14 tagállam külön nyilatkozatban szorgalmazta a Kuba elleni amerikai embargó feloldását és a dialógus folytatását, ugyanakkor elkerülhetetlennek ítélte a demokratikus, pluralista rendszer felé vezető átalakulás mielőbbi megvalósítását a szigetországban, hogy elkerüljék a kubai nép további, súlyos szenvedéseit. Harapófogóban az SZDSZ A Szabad Demokraták Szövetsége az önkormányzati választás előtt nehéz helyzetbe került. A felmerülő dilemma elsősorban abban áll, hogy az SZDSZ, egyedül kényszerül-e indulni a választásokon, vagy pedig társakra tud lelni. A diktáló pozícióban lévő koalíciós partner véleménye perdöntő ebben a kérdésben. A szocialisták előzetesen kinyilvánították, hogy egyedül indulnak a helyi választásokon, csak a választást követően kívánnak koalíciót kötni, amennyiben az szükséges. Az MSZP reménye nyilvánvalóan az, hogy a mintegy 60 százaléknyi egyéni képviselői helyet — hasonlóan az országgyűlési sikeréhez — mint a legnagyobb párt megszerzi, s a többiek osztoznak a jelentősen lecsökkentett listás mandátumokon. Maga a választási rendszer tervezett változtatása (közvetlen polgármesterválasztás, egyfordulós rendszer. listás helyek csökkentése, érvényességi küszöb eltörlése) kifejezetten a legnépszerűbb pártnak kedvez. Kicsit konkrétabban ezt úgy is mondhatnánk, hogy változtatások alapvetően aktuálpolitikai, hatalmi érdekeket szolgálnak. Az MSZP érdekeit. Ám az MSZP azt is megüzente a koalíciós partnerének, hogy „nem örülne” annak, ha az SZDSZ kampánya esetleg a szocialisták ellen irányulna. Ez magyarul azt jelenti, hogy a nagyobb kormánypárt nem venné jó néven, ha az MSZP-ellenes esetleges választási koalícióba a jelenlegi négy párt mellé az SZDSZ csatlakozna. Így a szabad demokraták egyéni jelöltjei számos esetben egy túlsúlyos szocialista és egy nemzeti-keresztény blokkhoz tartozó jelölttel szemben kell hogy versenyezzenek. Ez a versenypálya nem tűnik könnyűnek, különösen úgy, hogy a kormányzás terheit cipelő nagyobbik liberális pártnak jelentős népszerűségvesztése nem elkerülhető. Ennek bekövetkezésének vannak is jelei, hiszen az augusztusi közvéleménykutatás szerint az SZDSZ elvesztette szavazóinak közel egyharmadát az előző havi eredményéhez képest. A visszaesés annál s inkább figyelemre méltó, mert a népszerűség csökkenése egyértelműen felfedezhető az értelmiségi rétegekben. Azon emberek körében, akik szőkébb környezetükben környezetformáló erőként vannak jelen. Az SZDSZ központi stratégiái eddig a minél gyorsabb jelöltállítás és a koalíció nélküli erőfelmérés mellett voltak. Nagyon komoly talány, hogy vajon miért mentek bele a választási rendszernek számukra előnytelennek tűnő módosításába illetve a parlamenti vita során korrigálják-e véleményüket. Most úgy tűnik, hogy a mostani és későbbi erőviszonyok és szabályok nem nekik kedveznek. S nem tudni, hogy mit hoz számukra a jövő, tovább csökken-e a párt népszerűsége. — opponens —
