Új Kelet, 1994. augusztus (1. évfolyam, 111-136. szám)
1994-08-29 / 135. szám
UJ KELET a MEGYÉNK ELETEBOL ■ 1994. augusztus 30., kedd 5 „Én Erdélyben akarok magyar gyerekeket tanítani" Küzdelmes lesz Gyergyóremetei beszélgetés Laczkó- Albert Elemérrel és György-Mózes Katalinnal, akik az idén fejezték be tanulmányaikat Nyíregyházán. — Néhány napig együtt jártuk Erdélyt. A Gyergyó és Hargita hegyeit, a Maros menti városokat, falvakat. A gyönyörű tájat Szovátától Székelyudvarhelyig, a Gyilkos-tótól a Szent Anna-tóig. — Bizonyos küldetéstudat munkál bennem, hogy magyarországi barátainknak és érdeklődő idegeneknek megmutassuk Erdélyt. A tájat, történelmét, az itt élő embereket. Az külön öröm számomra, ha ezalatt kapcsolatok, barátságok születnek. — Itt születtetek, itt laktok a Gyergyói- medence Maros menti, hosszan elnyúló falujában, Gyergyóremetén. Hogyan kerültetek Nyíregyházára? — 1987-ben érettségiztem, majd bejutottam a Gyulafehérvári Katolikus Teológiára, Előbb letöltöttem a katonaidőt, majd elkezdtem tanulmányaimat a szemináriumban. Egy év után a fordulat hozta a lehetőséget, hogy lehet Magyarországon tanulni. Számomra ezt Bálint Lajos gyulafehérvári érsek ajánlotta. Rövid gondolkodás után a nyíregyházi tanárképző mellett döntöttem. — Katalin? — Én a távoli Jászvásáron végeztem az egyetemet, földrajz-orosz szakon. Magyar földrajzot tanultam román nyelven. Lehetőséget kerestem és kaptam arra. hogy a nyíregyházi főiskolán eltöltsek egy évet. Megismerhettem a magyar szemléletet a földrajz területén és a pedagógusi pályán. Tavaly augusztus 21-én Elemérrel házasságot kötöttünk, utána együt^ mentünk el Nyíregyházára. — Elemér! Szellemileg mit kaptatok Nyíregyházán? — Én ott magyar-művelődésszervezés szakon végeztem. A tudáson kívül is nagyon sokat kaptam. Kikristályosodott a világnézetem, teljesen megtaláltam a helyem a világban. Egy olyan tág rálátást kaptunk a világra, amire itt nem lett volna lehetőségünk. Mindezt köszönhetem kiváló tanáraimnak Antal Attilának, Jánosi Zoltánnak és Kiss Tibornak, akikkel, úgy hiszem, jó barátságba kerültünk. — Az elhelyezkedést illetően milyen a lehetőségetek? Egyáltalán Romániában, Erdélyben ma a kezdő magyar tanárnak milyen kilátásai lehetnek? — Egyáltalán nem kecsegtetőek, sőt elképesztően szomorúak. A diplomát honosítani kell, hogy szaktanárként foglalkoztassanak. Ebben semmi segítségem nincs, a magam útját kell járnom. Valószínű, hogy a közelben nem kapok állást. Akkor pedig probléma a közlekedés, a lakás, albérlet, a fizetés, egyáltalán a megélhetés. Többen maradtak Magyarországon. Csábító volt. de engem minden ideköt. Itt vannak a gyökereim, minden, amit eddig elértem, innen ered. Azt hiszem, hogy a nagyszerű négy év után sem tudnék mit kezdeni Magyarországon. Én Erdélyben akarok rhagyar gyerekeket tanítani. Diákként Nyíregyházán jobban megéltem, mint itthon tanárként. A kezdő tanári fizetés 60 ezer lej, ami jelenleg négyezer forintot jelent. Az élet meg itt is drága. Küzdelmes lesz, de úgy érzem, itt van szükség ránk. — Szabadidőtökban Erdély tájait járjátok. Melyek a kedvenc területeitek? — Azok a vidékek, ahol nem nagyon jár ember, amelyeket érintetlenül hagynak a turisták. Konkrétan a Gyimes, a Fogara- si-havasok, de kedvencünk a Gyilkos-tó környéke is. —Én azt javaslom, hogy egy-két év múlva majd beszélgessünk el a pályakezdésetekről, életkezdésetekről. — Úgy legyen. <-j) |4 pontonhíd már majdnem az igazi | Balsa balsorsa Megvalósítható és megvalósíthatatlan álmok. Célok, remények, amelyek örömmel töltenek el bennünket, amelyekért szükséges és érdemes küzdeni. Problémát okoz, ha a már karnyújtásnyira érzett lehetőség szertefoszlik, mielőtt megszületett volna — olvasom dr. Mátyás Lászlónak, Balsa polgármesterének elkeseredett tekintetéből. — Községünk ma a halmozottan hátrányos települések közé tartozik. Fejletlen az infrastruktúrája, a lakosság húsz százaléka munkanélküli. Pedig 1945 előtt a jómódú települések közé tartozott, ebben szerepet játszott az is, hogy egysávos, vasúti és közúti forgalmat lebonyolító hídja volt, amely közvetlen kapcsolatot teremtett a Bodrogköz és Szabolcs Vármegye között. A II. világháború idején ezt a hidat felrobbantották. ezáltal településünk, mint forgalmi csomópont igen sokat veszített a környező hat településsel együtt. — Azóta mivel közlekednek a Tiszán? — Jelenleg komppal, de úgy tűnik, hogy lehetőségünk lesz változtatásra. Ugyanis Dombrád—Cigánd között új Tisza-híd épül, s még ebben az évben átadásra kerül. Ez azt is jelenti, hogy a jelenleg ott működő pontonhíd felszabadul, ezért szeretnénk áttelepíteni, s Balsa- —Kenézlő között működtetni. Öt település önkormányzata bízott meg a gesztori feladattal: Kenézlő, Zalkod, Viss — Borsod megyéből, Gávavencsellő, Szabolcs, Tímár és természetesen Balsa — Szabolcs megyéből. A pályázatot tulajdonképpen elnyertük. —Ezek szerint minden rendben van... — Sajnos korántsem. A pontonhíd működtetéséhez, a személyi és tárgyi feltételek megteremtéséhez 15—20 millió forint szükséges. Ekkora pluszkiadást egyetlen település sem tud vállalni, hiszen a sikeres gázprogram megvalósításához tízmilliós nagyságrendű hiteleket is fel kellett vennünk. — Korábban ki üzemeltette a ponton- hidat? — A Megyei Közúti Igazgatóság minisztériumi támogatással, de már nem hajlandók vállalni. Önkormányzati finanszírozással kellene megoldani, de, mint említettem, erre képtelenek vagyunk. — Mi lesz a következő lépés? — Várunk, mi mást tehetnénk? A híd működésével csak nyerhetnénk. Nemcsak ez a néhány település, hanem Borsod—Abaúj—Zemplén megye és Sza- bolcs-Szatmár-Bcrcg megye is. Hisz a pontonhíd nemcsak a Bodrogközt, de a zempléni térségen át a Szlovák Köztársaságot is bekapcsolná a kishatármenti forgalmon keresztül megyénk gazdasági vérkeringésébe. Turisztikai jelentőségét is növelné Tokaj, Sátoraljaújhely, Sárospatak valamint Kassa közelsége. — Ez így van. A komp az csak komp .marad, míg a pontonhíd már majdnem valódi Tisza-híd. Kozma Ibolya Ki tudja, hol ébredek fel holnap Én, a hajléktalan- Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt a világra jöttem, a szüleim finoman szólva lemondtak rólam. Cigánynak születtem, mit csináljak. Hároméves koromig a balkányi gyermekotthonban laktam, majd Nyírbátorba kerültem az állami gondozottak közé. Itt jártam ki az általános iskolát, majd kitanultam a kosárfonó szakmát. De minek? Ez egy kihalt szakma, sehol nincs felvétel. Hogy legyen valami normális szakmám, éltem a lehetőséggel, és elmentem a tiszadobi gyetmekvárosba vasbetonszerelést tanulni. A vizsga persze nem sikerült. Elhülyéskedtem az időt, lányok után futkostam, hiszen erre eddig nem sok lehetőségem nyílott. Visszakerültem Nyírbátorba. Szerettem itt lenni, jól bántak velem. Főleg Éltes Mátyást, az igazgatót kedveltem. Nagyon rendes ember volt. Amikor betöltöttem a tizennyolcat, minden megváltozott. El kellett hagynom az intézetet. Akkor nem is nagyon bántam, hiszen kaptam 140000 forint életkezdési támogatást. Gyilkos összeg volt számomra, hiszen néhány száz forintnál több pénzt soha nem láttam egy csomóban. Anyámról annyit tudtam, hogy 82-ben meghalt. A temetés után valaki feltúrta a sírját, és elvette anyámtól a vele eltemetett néhány ékszert. Apám állítólag Pesten lakik, megnősült. Sohasem láttam, egy falat kenyeret sem kaptam tőle. Az intézeti aktákból kiderítettem, hogy a nővérem Fülpösdaró- con él a családjával. Hozzájuk indultam, reméltem, hogy befogadnak. Amikor meglátták a pénzem, meg is örültek. Aztán mikor reggel felébredtem, a lóvénak lába kelt. Hiába sírtam, könyörögtem, fenyegetőztem, nem adták vissza. Feljelentést tettem a rendőrségen, de az ügyből semmi nem lett. A hátóság úgy gondolta, hogy a családban marad. Ismét mennem kellett, de hová? Valahogy Nyírbátorban kötöttem ki. Csak egy éjszakát akartam eltölteni egykori otthonomban, de úgy vertek ki, mint egy kutyát. Éjszaka mégis beszöktem és megaludtam, aztán hajnalban nyakamba vettem a világot. Se lakásom, se pénzem, a rajtam lévő ruhán kívül nem volt egyebem. Egyszer csak Nyíregyházán találtam magam. A vasútállomás környékén kóboroltam egy hétig. Kútvizet ittam, félérett szilvát ettem. Teljesen legyengültem, már félájult vol tam az éhségtől, mikor egy hasonló helyzetben lévő srác elhívott magával. Az állomással szemben van egy alacsony, fehér épület. A bejárat fölött tábla hirdeti: Hajléktalan Átmeneti Szálló. Eddig még észre se vettem. Este nyolc óra körül lehetett, amikor a sráccal becsöngettünk. Kedves, kopas'zos, középkorú férfi nyitott ajtót. Nagyon zavarban voltam, hát még mikor megtudtam, hogy éppen egy újságíró van itt. El akartam menni, de visszatartottak. Mondták, hogy ne féljek semmitől, jobb lesz itt, mint a szabad ég alatt. Ennivalót is kapok, teljesen ingyen. Leültettek az asztalhoz, ahol a gondnok - Újfalusi Zoltán és a fiatal újságíró beszélgettek. Zoli bácsi mondta, hogy legyek nyugodtan, nemsokára kész a vacsora. Hallgattam, hogy mit beszélnek. Az újságíró jegyzetelt. Mindent megtudtam erről a menhelyről. Három éve üzemel, az evangélikus egyház és a városháza tartja fenn, fele-fele arányban viselik a terheket. Húsz férfi és tíz nő számára van hely. Állandóan nem lehet itt lenni. Mindennap délben van főtt étel. Hétköznap az utasellátóból hozzák, hétvégén a gondnok főz. Ebéd után el kell menni, de este hétkor ismét nyit a menhely. A vgcsora zsíros kenyér és teá. Aztán zuhanyzás, és tízkor villanyoltás. A szabályok szerint meg kellett volna mutatnom a személyi igazolványomat, és hagyni, hogy megnézzék a fejbőrömet, de ezt az újságíró miatt úgy látszik, későbbre halasztják. Zoli bácsi nagyon szimpatikus, látszik, hogy hivatásból csinálja, amit csinál. Azt mondja, hogy a szeretet a legkeményebb csontot is megtöri. Mélyen vallásos ember. Volt már dolga őrültként dühöngő részeg, elvakult emberrel, de néhány jó szóval, siniogatással mindenkit báránnyá tudott változtatni. Sokféle ember gyűlik itt össze esténként, a legtöbben ismerik egymást. Jó páran dolgoznak is - kamiont pakolnak a piacon. Egy kamion ötszáz forint. Van, hogy csak egy készül el egy nap alatt, de van úgy, hogy három is. Ebédelni „hazajönnek", no meg vacsorázni és aludni is. Egy asszony már három éve itt van. Derhecser- bén lakótt, a férje meghalt, majd'összedőlt a háza. A íán'yá Kisvárdári éli été ő iS óíyah körülmények között, hogy nem tudja fogadni. A fiáról csak sejti, hogy valahol a fővárosban lehet. Nem teljesen épelméjű már, nem tud magára vigyázni, szinte mindig bepiszkítja az ágyneműt. De Zoli bácsi mindig kimossa a saját költségén, holott ez nem tartozik a feladatkörébe. Ám ő nem a pénzért dolgozik, hanem egyszerűen csak szeretetből, hitből, irgalmasságból. Azért, mert ebben látja élete értelmét. Beszélgetnek, majd hozzám fordulnak. Kérik, hogy meséljem el a történetemet. Rászánom magam, legalább kibeszélhetem magamból a sok fájdalmat. Annyi fájdalom, hogy már nem is tudom igazán felfogni. Aztán a többiek is sorba állnak. Néhány kivételtől eltekintve mindenki szeretné elmondani a saját sztoriját. A ■sztorit, amely nagyjából ugyanarra a vázra épül: hűtlen szülők, intézetek, csavargás, lépcsőházban töltött éjszakák, aztán eg^ kis megnyugvás, egy kicsiny sziget á rideg, közönyös világban - a menhely. Itt az élet hasonlít a családhoz, de mégsem az. Egy harminc év körüli pár: Kanalas Gyöngyi és Kanalas Géza élettársak. Ok is állami gondozottak voltak, most itt laknak. Lakásuk volt Máriapócson, de nem tudták fizetni az OTP-t, és a házat lebontották. Három gyermekük van intézetben. A legidősebb négyéves. A férfi kamiont pakol. Most úgy néz ki, hogy a volt intézetük kiadja az életkezdési támogatást, amit lakásvásárlásra kell fordítaniuk. Már ki is néztek Kisfástanyán egy megfelelő házat. Ha munkahelyet is sikerül találni, akkor első dolguk lesz, hogy a gyerekeket kihozzák az intézetből. Legalább nekik ne legyen olyan sorsuk... A beszélgetés abbamarad, mert eljött a vacsora ideje. Mindenki elcsendesedik, és Zoli bácsi elmondja az asztali áldást. Aztán mohón harapom a zsíros kenyeret, kicsit küszködve kortyolom a teát. Fenséges étek a szilvához képest. De hogyan tovább? Mihez kezdjek magammal? Szeretnék tanulni, de azt hiszem, hogy már elszalasztottam az esélyt. Kosárfonó nem kell senkinek. A legszívesebben gyermekfelügyelő szeretnék lenni. Nagyon jól bánnék a kis árvákkal. De hát magam is az vagyok. Egy kis árva. Vacsora után hálaadó imát mond Zoli bácsi. Mindenki hallgat, és egyszerre mondják a végén, hogy ámen. Aztán rövid példabeszéd következik a Bibliából. A jóleső zuhanyzás után végre igazi ágyban húzom magamra az igazi takarót. „Jó éjszakát” - mondják a többiek. „Jó éjszakát” - mondom én is. Ki tudja, hol ébredek fel? Talán egy meleg otthonban szüleim és testvéreim körében, ahol a rpggelizőasztalon gőzölgő kakaó és friss kifli vár. Ki tudja? Talán az utca hideg kövén. Vasas László
