Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)
1994-07-09 / 92. szám
Szent László király legendákban, krónikákban UJ KELET 1994. július 9., szombat Szent László év vette kezdetét, Árpád- házi királyunk halálának jövőre .esedékes, ezredéves évfordulójáig szólóan! A László keresztnév mindig kedvelt volt hazánkban. Az ország minden rendűrangú családjában megtalálható egészen a XI. századig visszamenőleg. Királyaink között is volt öt László, négy az Árpád-házból, az ötödik a Habsburg-házból. E név folyamatos közkedveltségének gyökere nyilvánvalóan I. László királyunk rokonszenves alakja, akit a pápa 1192-ben avatott szentté. Vitézsége, nemessége, lovagiassága és hithűsége miatt eszményi királyként élt a nemzet tudatában. Képmását királyaink egészen a mohácsi vészig (1526) pénzeikre verették. Hosszú lenne felsorolni országépítő, országgyarapító, egyházszervező munkáját. Csupán népszerűségének jelzésére álljon itt egy cso- komyi azokból a legendákból, amelyekkel a képzelet körülvette. A tordai hasadék úgy jött létre, hogy az üldözői elől menekülő király mögött megnyílt a hegy, s azok nem tudták tovább követni: vizet fakasztott szomjazó vitézei részére a sziklából, a katonái elcsábítására szánt pénz kővé vált (Szent László pénze), pusztító járvány tizedelte az országot, mire Szent László buzgó könyörgő imájára a földből gyógyító fű sarjadt (Szent László füve), a halála után is ő vezette győzelemre a magyarokat a tatárok ellen, s még folytathatnánk. Ez utóbbi legendát Arany János is feldolgozta Szent László című költeményében: „Nem a székely, nem is Laczfí / Kit Isten soká megtartson, / Hanem az a: László! László / A győzött le minket harczon: / A hívásra ő jelent meg, / Vállal magasb mindenkinél, / Sem az előtt, sem azóta / Nem láttuk azt a seregnél./ ...S az öreg tatár beszédét,/ Noha kétség nincs felőle, / Bizonyítá a templomnak / Egy nem szavjátszó őre: / Hogy három nap a sírboltban / Lászlót hiába kereste, / Negyed napra áttizzadva / Találtatott boldog teste.” E legenda forrását János minorita szerzetes krónikájában találta a költő, Szt. László szobra Sümegen (a szerző felvétele) amely szerint az az eset 1345-ben, Nagy Lajos király uralkodásának harmadik esztendejében történt. László 1046 körül született, atyja I. Béla volt. 1077-ben koronázták királlyá. Amint azt Kálti Márk a Képes Krónikában előadja: „Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus király (I. Géza) meghalt, egész sokaságuk becséhez, Lászlóhoz gyűlt, egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kegyességre hírneves, bőkezű adakozó, szeretettel teljes.” Dicső uralkodásának tizenkilencedik esztendejében halt meg, „és Váradon temették el saját (alapítású) monostorában az Úr 1095-ik évében, július 29-én, vasárnap” — olvashatjuk a Képes Krónikában. Ünnepe: június 27-én van. Az 1200 előtt, valószínűleg 1192-ben kelt Szent László király legendája a temetés előzményeit így írja le: „Parancsa szerint tetemét Váradon kellett eltemetni. A meleg nyári napokon azonban hívei visszariadtak a hosszú úttól, ó<elha- tározták, hogy letérnek a gyulafehérvári egyház felé, mert az közelebb volt. Megszállottak egy fogadóban, ahol a fáradtság és a gyász miatt elbágyadva álomba merültek. Miközben aludtak, a halottat szállító szekér elindult, egyenesen Várad felé — noha igavonó állatok sem voltak elébe fogva. Felneszelvén, nem találták a szekeret. Futkosni kezdtek, Eignem észrevették, hogy a szekér a szent tetemmel magától halad Várad felé. Megértvén a csodát, hogy Isten rendelése folytán a szent hitvalló teste a magaválasztotta temetkezőhely felé tart, áldást mondtak Néki, akit csodálni kell szentjeiben is. Aztán tétovázás nélkül fordultak a váradi útra. Elérkezvén nevezett városhoz, a népség tiszteletet adva László kiránynak, gyűlt sírja köré. Mind igen kellemes illatot éreztek, de a körülállók közül egyvalaki azt mondotta, hogy a tetem dohos. Ennek álla nyomban hátrafordult, és nem lehetett helyreigazítani. Látván Isten bosszúállását, keserves jajszóba tört ki, mondván: vétkeztem Isten ellen! Szent László király sírjára borult, és gyógyító irgalmáért esedezett. Végre állának hátához ragadt bőre, húsával együtt, kiszakadt. így visszanyerte ugyan egészségét, de ahol álla bőre leszakadt, megmaradt a forradás. így büntette és így gyógyította meg Isten: megmutatta félelmetességét és szeretet- reméltóságát...” (MTI-Press) Új-zélandi álmok oroszországi ébredéssel Ennek a különös kettős szerelmi történetnek a szálai az egymástól több ezer tengeri mérföldnvire fekvő két kikötő, az új-zélandi Dunedin és az oroszországi Nahodka között szövődtek. Hőse az Arzamasz hajó két ifjú orosz tengerésze és két leány, egy-egy jól szituált új-zélandi családból. Szerelemmel kezdődőit • •• A dolog meglehetősen szokásos módon indult, amikor az Arzamasz tintahalrakományával Dunedinben kikötött. A kikötői veszteglés három hétig tartott. Szása, a halászhajó gépésze az egyik diszkóban megismerkedett a varázsos szépségű Melániával és a barátnőjével, Tinával. Pár nap közös randevúi után a lányok meg akarták nézni, hogyan élnek az orosz „tengeri farkasok”. Szása meghívta őket a fedélzetre, a kajütjébe, ahol eg,y másik matrózzal, Igorral együtt lakott. A következő hetekben Melánia és Tina mindennapos vendég lett a haj^n. A legénység, köztük maga a kapitány is barátságosan köszöntötte őket, amikor megérkeztek „matrózaikhoz”. Egy napon, s ez nem sokkal az Arzamasz kifutása előtt történt, a fiúk megtudták, hogy a lányok velük együtt akarnak Nahodkára hajózni. - Semmi gond! - felelték lelkesen, bár mint később mondták, eleinte tréfának fogták fel az egészet. Csakhogy a két szerelmes lány nem tréfált. Titokban elhagyták szüleiket, és a kifutás előtt mindketten megjelentek a hajó feljárójánál, csomagjaikkal, de útlevelek, s méginkább orosz vízumok nélkül. Az Arzamasz hamarosan bevonta a köteleket, kifutott a Csendes-óceánra, és Nahodka felé vette az irányt. Az első riadót Meláni és Tina szülei fújták. A rendőrség eredménytelenül fésülte át egész-Dunedint. Majd csak egy bizonyos idő elteltével társította valaki gondolatában a lányok gyakori látogatásait az orosz hajón a váratlan eltűnéssel. Az Arzamaszon a két potyautas lány jelenléte csak a hajózás 10. napján derült ki, egészen véletlenül, amikor valamilyen eltűnt tárgyat keresve az összes helyiséget átkutatták. Később, a 25 napos tengeri út második felében rádió útján érkezett a kérdés: vannak-e a hajó fedélzetén idegen állampolgárságú hölgyek?- Vannak - ismerte be a kapitány. Amikor azután Nahodka kikötőjéhez közeledtek, megtudták, hogy az egyik leány... teherben van, és mindketten úgy határoztak, hogy Oroszországban maradnak. Natalia Osztrovszkaja, aki az egész történetet megírta az Izvesztyijában, úgy ítéli meg, hogy a legrosszabb, amif a két szerelmes párt érhette, majd csak| Szása és Igor hazájában következett be. Ugyanis a lányokat egyáltalán nem engedték be a szárazföldre. Őrség felügyelete alatt ugyanabban a kajütben laktak, amelyben az egész hajóutat töltötték. Vőlegényeik mindennap hoztak nekik ennivalót. Az orosz Távol-Kelet ezen szakaszának határőrparancsnoka parancsot adott, miszerint „azonnal ki kell utasítani őket Oroszország határain túlra, és át kell őket adni az új-zélandi hatóságoknak.” A lányok két hetet töltöttek ebben a „házi őrizetben.” Tina ekkor vakbél- 3 gyulladást kapott. Nem volt más kiútja az orosz bürokráciának: saját határozata ellenére utasítást adott, vigyék a lányt kórházba, ahol aztán meg is ope-i rálták. Vele is, vőlegényével is közöl- jfl ték, hogy miután idegen állam polgá- | ráról van szó, egyetlen napi kórházi tartózkodása 150 dollárba fog kerülni. -5 Nincs mit csodálkozni, hogy Igor se- í gítségével már a műtét utáni napon megszökött a kórházból. Időközben az új-zélandi sajtó alaposan feldobta az ügyet, hősként mutat- va be a két lányt. Az ország nagykövete, egyik táviratot a másik után küldte Moszkvából Nahodkába. Hazájukba való visszatérésre igyekezett rábeszélni a lányokat. Eredmény- 9 telenül. Végül az orosz hatóságok hozzájárultak, hogy a nevezetes Me- ; lánia és a már megoperált Tina beköl- ^ tözhessen az Arzamaszt működtető halászati vállalat területén egy piciny- I ke szolgálati helyiségbe, de azt nem engedélyezték, hogy a kerítésen kívül-S. re lépjenek. Gyakorlatilag Szása és Igor mindvégig velük voltak. És noha :■ j Szása szülei készek lettek volna házukba befogadni mindkét lányt, a hatóságok ehhez nem járultak hozzá. ? A lányok orosz állampolgárságért folyamodó kérvényt nyújtottak be. Válasz nem érkezett. Könyörtelenül közeledik a nap, amikor kényszerrel utasítják ki őket. Az igazsághoz tartó- , zik, hogy „matrózaikkal” együtt néhány szabályt ők is megsértettek, de senkinek semmiféle kárt nem okoztak.. Még az orosz államnak sem, amelynek szerettek volna polgáraivá válni. ' Csakhogy ez a bürokratáknak nem fér M a fejébe. Mottó: ,Az az igazi jó házasság, mikor mind a két fél azt hiszi, hogy ő az úr a háznál.” „Ne várj a házastársadtól többet, mint amennyit te nyújtasz neki. O, sem alárendelted, sem cseléded. O a társad! ” (Vörösváry) Vannak akik azt vallják, csak az a boldog ember, aki családjában, környezetében megtalálja a helyét. Az élet azonban kanyargós folyam, s vannak, akiknek nem sikerül elsőre révbe érnie, és vannak akik még a révbe érés előtt feladják. Pedig a küzdésről való lemondás a boldogságról való lemondás is egyben. Általában azok mondhatók mégis boldognak, akik a mindenkori körülményeikhez igazítják vágyaikat. Anikó is ezt teszi, mert nem akarja feladni, hisz még alig múlt negyven éves. (A nevek kitaláltak, a történet valódi.) — Az első házassága egy éve bomlott fel hivatalosan. Jól meggondolta döntését? — A valóságban, már a válás előtt, több mint öt éve nem éltünk házaséletet. Ez önmagában nem sokat mond — szippant mélyet cigarettájából Anikó. — Tulajdonképpen igazi nagy szerelmi házasságként indult közel húsz éve, amelyből a két gyermekünk volt a biztos pont. Tibor, a volt férjem hol ezzel, hol azzal próbálkozott, többnyire sikertelenül. Próbálkozásaiban segítettem őt, gyakran együtt dolgoztam vele, bátorítottam, és bíztunk benne mindketten, hogy egyszer sikerülni fog. Sok-sok saját kétkezi munkával családi házat építettünk, és berendeztük. Az igazi probléma akkor kezdődött, mikor a vállalkozása kezdett jól menni. Az életünk kezdett feszültté válni, Tibor ezt még tetézte azzal, hogy most már nem adta haza a keresetét. Máig sem tudom, mennyi pénze lehetett, hiszen a bankszámlájáról csak ő vehette fel a pénzt. — Nem kérdezte tőle, mi késztette erre? — Már hogyne kérdeztem volna, hisz képtelenségnek tartottam. Mikor végre fellélegezhettünk volna. A gyerekek is nőttek, az árak is emelkedtek, az én hivatalnoki fizetésem pedig egyre nehezebben fedezte a háztartási és egyéb kiadásokat. A szüleim sem tudtak már úgy támogatni. Ezzel szemben Tibor rokonsága és baráti köre gyarkori vendégek voltak nálunk a határon túlról. Ilyenkor ment a nagy eszem-iszom, hiszen látniuk kellett, milyen jól megy neki itt. Hatalmas összegeket költött el ilyenkor. Rendszeresen megalázott mások előtt. — Anikó maga elé meredve halkan hozzáteszi. — Mégis azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy megütött, és egyre többször... Egy alkalommal még a kezem is eltört. A fejem sokszor hetekig fájt a rámért ökölcsapásai után. — Ez okozta, hogy a válást választotta? — A gyerekek miatt mindig halogattam a válást, de az egyre gyakoribb agresz- szivitását, és veréseit már a család előtt sem lehetett eltitkolni, hisz már a gyerekek előtt is ütött. Közben egyre gyakrabban voltam rosszul, mert cukorbeteg lettem. A gyerekek felsőtagozatosak voltak az általános iskolában, és meg lehetett velük beszélni, nem bírom tovább, elválok. — A volt férje hogyan fogadta döntését? — Nem lepte meg — és hirtelen magasra emeli tekintetét, mély lélegzetet véve. — Mondhatom nekem sokkal fájdalmasabb volt, mert ismerem őt, és tudtam ez-után következik a neheze. Hát... ami ezután volt, az maga a pokol. Válogatás nélkül ütött, és zaklatott, hogy hagyjam el a közös lakásunkat, ami sikerült is neki. A legszömyűbb az egészben, hogy a gyerekeket az ő „stílusában”, ott tartotta. A közös megegyezéses válásba és a családi házunk eladásába csak úgy egyezett bele, ha hozzájárulok, hogy a gyerekek nála maradnak. Még álmomban sem képzeltem, hogy ilyet kér, hisz a gyerekek hozzám jobban kötődnek, és az életem értelmét jelentik. Ezt ő nagyon jól tudta, s ezt használta fel, hogy még jobban gyötörjön. — Hangja elcsuklik, arca megrándul, szemének sarkából könnycseppek peregnek. — Nehéz helyzetbe kerülhetett, az érzésein túl számolnia kellett a környezete véleményével is. — Igen. Szedi össze magát, mintha álmából ébresztették volna. — Nálunk nem megszokott még, hogy válás után az apánál maradnak a gyerekek, még ha ideiglenesen is. Könnyű mások fölött ítélkezni, míg hasonló sorsra nem kerülünk. Természetesen az apjuk feltételeit megbeszéltem a gyerekekkel, akikkel együtt éltünk végig a szörnyűségeket. A lehetőség adva volt, vagy nem válók el, és a családi dráma még tovább fokozódik, s tragédiába torkollik, vagy a hivatalos procedúra miatt engedünk a feltételeknek. Ennek most már egy éve. Elváltunk. A nap minden szabad idejét együtt töltjük a gyerekekkel. Jövőre az egyik gyerekem nagykorú lesz, a másik még kiskorú ..., de bízunk a jövőben. A vagyonmegosztásból vettem egy kis lakást néhány utcával arrébb a volt férjem lakásától. Néhány hónapja munka- nélkülivé váltam. Próbálok munkahelyet találni, ha kisegítő állás lesz, azt is elvállalom, mert meg kell teremtenem a jövőnket a gyerekekkel. Emiatt anyagi nehézségeim támadtak, így a gyerektartást nem tudtam fizetni, de a félreértések miatt szóltam a volt férjemnek, hogy legyen megértő, hamarosan megoldom, hogy a hátralékot megadjam. — Megértő volt az elvált vállalkozó férj? — Hogy megértő volt-e? — mered maga elé Anikó keserűen, s halkan hozzáteszi — A múlt héten itt járt a.végrehajtó! (r) írásunkat egy sorozat indítójának szánjuk. A válások száma nuigas, a téma sok-sok férfit, nőt, gyermeket érint.... Kérjük, ha valaki úgy gondolja: írja le saját válása történetét — szívesen közöljük... A szerk.
