Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)
1994-07-08 / 91. szám
UJ KELET ■■■ ^ II MEGYÉNK ÉLETÉBŐL i 1994. július 8., péntek Műemlék-nézegető Bessenyei, a gondolkodó testőr 1889*ben felmerült a gondolat: Bes- senyei-szobrot kellene állítani Nyíregyházán. Ekkor még nemhogy Nyíregyházán, de még a vármegyében sem volt köztéri szobor. Mivel ebben az időszakban folyt a vármegyeháza építése (1891- 92), ez minden pénzt felemésztett, így a szoborkészítésre a pályázatot csak 1894-ben hirdették meg, amire tizenhat pályamunka érkezett. A zsűri, melynek tagja volt Benczúr Gyula is, az országosan befutott mesterek előtt egy fiatal, alig ismert, 29 éves szobrász, Kallós Ede pályaművét fogadta el, akinek ez volt az első jelentős műve. A szobrot 1899. május 9-én leplezték le olyan külsőségek között, amilyenre még nem volt példa a város történetében. A műalkotás a mai Hősök terén kapott helyet, s a városnak akkor ezen a legszebb terén a díszemelvényen minden számottevő országos intézmény képviselője ott volt. A Magyarország című lap emígyen írt a szoborról: „Bessenyei szobra sokat fejez ki. Elénk varázsolja azt a merész álmodozót, aki messze századoknak dolgozott előre lángelméjével...” A szobor értékéből nem von le semmit az a körülmény, hogy nem hitelesen Bessenyeit ábrázolja. Tudta ezt maga a mester-is, és nem is tagadta. De tudnunk kell, hogy az innsbrucki vár freskójának megismeréséig nem volt hiteles Bessenyei-portrénk. A gondolkodó testőr Bessenyei, „a magyar világ ébresztőjének” a művészi igazsága beszél a szoborból. Mai helyére 1928-ban, a Hősök szobra felállításakor vitték át. Az agg mester nagy felháborodással vette a hírt, s emiatt le is utazott Nyíregyházára. De mikor meglátta a szobrát az új helyén, a hüm- mögése beleegyezését jelentette. Később a mögötte felnövő fák monumentális keretbe foglalták. D. Nagy Katalin Intelligens írógép? A minap bokros teendőimet elvégezvén, beléptem az újságírók szobájába. Arra figyeltem fel, hogy egyik kolléganőm, aki mindeddig szorgalmasan verte a vadonatúj írógépet, tátott szájjal figyeli az ütemesen mozgó billentyűket, holott ujjával hozzá sem ér. Mellé lépve, legnagyobb megdöbbenésemre, a szerkezet önmagától írt. De nem is ez lepett meg. hiszen ma már ilyen is létezik. Az döbbentett meg, AMIT írt. A munkatársam által legépelt sor után - (Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, bár...) - angol, értelmes szöveg töltötte be a lapot. Az írógép bemutatkozott, egy teljes oldalon keresztül. Miután erre a lapra több sor nem fért volna, időhiányban szenvedő kolléganőm egy új lapot fűzött be. Soha nem tapasztalt óvatossággal kezdte leírni a gép előbbi megnyilvánulását okozó(?) bár betűket. Vártuk a fejleményeket. De minek? Hiszen egyszer már bemutatkozott. Én sem szoktam egyazon időben ugyanannak a személynek kétszer... Mindenesetre lehet, hogy a legújabb típusú írógépekkel már kezet is lehet majd fogni...? Siga---------------------------------------Cs urog a vérem. A méteres vékony műanyag csövön folyik a hasasodó át- tesző tasakba, könyökhajlatomban a fémtű meg-megvillan a betűző napfényben. Hőség van, fogyatkozik az éltető piros folyadék a testemben, érthető, hogy a fehér köpenyes hölgy egy kicsit aggódva kérdezi, jól érzem-e magam. Semmi gond, jól vagyok. Nem forognak különösebben magasztos gondolatok a fejemben, ahogy a kényelmesen hátradöntött székben fekve a véremet nézem. Nem tölt el egekbe repítő érzés, arra gondolván, hogy vajh milyen tragádia megelőzője lehet majd ez a három-négy decilitemyi életnedv, kinek az ereiben áramlik egy idő múltán — vagy talán már holnap. Aztán mégis beugrik egy kép. Egy közlekedési balesetet láttam nemrég, ott feküdt még vérvörös tócsában a súlyosan sebesült áldozatok egyike, a másikat éppen a mentőbe rakták be. Akkor ötlött fel bennem ilyesmi: lesz megfelelő vér a hűtőben? Megkapja időben? Túléli-e ezzel a segítséggel? S jött a hír: véradást szerveznek az épületben, ahol dolgozom. Mi inspirált, mi nem — fogalmam sincs... bár \ így végiggondolva talán az a baleset?... — rászántam magam arra, amit utoljára talán húsz esztendeje tettem, amikor diákként jól jött az a kis pénz, meg az üveg sör... Lappogatja a domborodó tasakot a vigyázó szemű hölgyek egyike, s megtudom: az én vérem olyan helyre ömlött, ahol várta már egy adag színtelen folyadék, mely az alvadást gátolja, s a tasakot meg-meg kell mozgatni, hogy ne rögösödjék a vér a tárolás alatt. A hosszú csőnek is feladata van: négy helyen leforrasztják, így egy-egy kis adag mintának, vizsgálatra, mielőtt használnák, elvehető belőle. Vonalkódos ciímke kerül a csőre, a tasakra, az utoljára vett minta-kémcsövekre, mindenhová, ahova kell — nagy hiba lenne bármilyen cserebere. Akkor az életmentőnek szánt vér ölhet... A vérem azóta egy hűtőben várakozik. Talán egy baleset áldozatára, egy súlyos műtét szenvedőjére. Valakire, akit lehet, hogy így, áttételesen, én mentek meg. Lám csak... azok a bizonyos magasztos gondolatok. Mégsem kerültek el. Vagy nem is oly magasztos mindez? Túlontúl is egyszerű? (tgy) / VÉR Beszélgetés Leblanc Győzővel Csillogó szemekbe énekelek Már csak egy óra van hátra a függöny felgördüléséig, így érthető a nagy jövés-menés a nyíregyházi szabadtéri színpadon. Lehlanc Győzőn azonban nyoma sincs a nyugtalanságnak, ha valaki, hát ő igazán otthon van a világot jelentő deszkákon. — Hogyan tetszik a mi kis városunk? — Nem először járok itt, nagyon hangulatosnak, nyugodtnak tártom Nyíregyházát, — Milyen lesz a szabadtéri színpadon játszani? — Engem teljesen lenyűgözött ez a hely. Gyönyörű környezet. A zöld bokrok, fák, az ezernyi rózsa meseszép, Nyáron egyébként is szívesebben játszunk kint a szabadban. Hála a technikának, a hangosítás megoldható, így nem kell feltétlenül megfőnünk a nehéz ruhákban egy kis terembe zárva. — A Sybill Petrovjaként hányadszor lép színpadra ezen az estén? — Már túl vagyunk az ötvenedik előadáson, de szeretnénk megérni a századikat is. — Ón szerint melyik közönség a hálá- sabb? A vidéki, vagy a fővárosi? — Szerintem a vidéki. Élmény látni az arcokon, hogy ennek az embernek adtál valamit. Sokkal erősebb bennük a lelkesedés, naivitás. Úgy érzem, ha lenézek a színpadról, hogy csillogó szemekbe énekelek. Az operett főként az illúzióra épül, anélkül nem is érdemes csinálni. — Mit tartogat Önnek a jövő évad? — Sok külföldi és itthoni szereplést. A legkiemelkedőbb a Bajazzók lesz, amit először Budapesten mutatunk be márciusban. — Mi jelentette az életében a legnagyobb boldogságot? — Két kisfiam, a négyéves Győző és a kétéves Gergő születése. Náluk nagyobb öröm nem is jöhetett volna soha. Én hiszem, hogy nem szabad feladni mindent a pályáért, főként a családot, gyerekeket nem! — Talán már egy tengerparti nyaraláson szerezte ezt a szép színt? — Dehogyis — kacag önfeledten. — Nagytétényi úti házunk udvarán van egy pici medence a gyerkőcöknek. A múlt héten végig abban lubickoltunk a fiacskáimmal. — Egy operaénekesnek is van hobbija? — Na hallja! Az enyém az autók és a kert. Van egy 14 éves Mercim. El kellene már adni, de nincs szívem, szeretem. Sokat is fogyaszt, így a feleségem Hondájával járunk. A kertem egyedül művelem, nem engedek beleszólást. Lehet, hogy el sem hiszi, de hetente szoktam füvet nyírni — húzza ki magát kisfiús mosollyal. — Szereti az állatokat? — Hogyne. Él velünk egy cica, akinek most született két kölyke és kerti lakótársunk Turbó is, az ordas-németjuhász keverék kutya. A gyerekeim imádják őket. Turbónak nagy maci feje van, hatalmas szőre és kék szemei. Végtelenül szerete- tre méltó. Ha Győző belekapaszkodik a bundájába, akkor is csak annyit mond barátságosan, hogy vaú-vaú. Síkú Tímea Kőtemplom Beregdarócon Három éve tart a beregdaróci református templom műemlékfeltárása és felújítása. A munkálatok költségeinek fedezésére született meg A beregdaróci református templomért nevű alapítvány. A rekonstruálás, mely várhatóan a hónap végén befejeződik, nagymértékben szervezett munkát igényelt — tudtuk meg Csap Józseftől, a település lelkészétől. Többek között a torony falára új vakolat került, kívülről és belülről egyaránt. A tetőszerkezetet 22 új gerendával erősítették meg. Újra megnyílik az északi és a déli bejárat. A kőtemplomban visszaállították az eredeti boltívet a kutatások során megtalált kövekből (mely boltív egyedülálló az egész országban). A padok, a szószék kupolája és a karzat kék és lila színű. A templom köré új járdasziget és kerítés kerül. Az utolsó simítások befejezése után az alapítvány, melynek legnagyobb támogatója az OMF volt, megszűnik. Augusztusban várhatóan a sokszor kicsinek bizonyult gyülekezeti terem helyett, a felfrissült református templom tudja fogadni a híveket. Tóth Katalin i\ T)T>r\Drv 1 UL 1\W1 W j RÉGÉSZPALÁNTA Három-négy évvel ezelőtt Nyíregyházán a Múzeumfaluban egy építkezés alapjainak ásásakor régi idők csontvázaira bukkantak. Azt, hogy a leletek avar koriak, már a szakemberek állapították meg. Az eddig feltárt tizennyolc sír mellett most újabb hatra számítanak a régészek. Az ásatások megkezdésekor tábort hirdettek olyan fiataloknak, akik szeretik a történelmet, esetleg a szakma iránt komolyabban érdeklődnek. Hétfőn délelőtt kezdődött a munka a sírok kiásásával. A tíz fiatal ásókkal „esett neki” a területnek. Patakokban folyt róluk a melegben a víz, csak egy legény üldögélt a tornác hűvösében. — Csak nem régészpalánta vagy te is? — kérdeztem és letelepdetem mellé a kőre. — Dehogynem, csak egy kicsit kifáradtam már a lapátolásban. ■ — Nem is csodálkozom. Hogy hívnak? — Mester Dávidnak. — Hogy kerülsz ide, ahelyett, hogy a strandon fürdenél a hasonló koréi gyerekekkel? — Engem érdekel ez az egész. Sokat tudok már a régész munkájáról. Tessék csak kérdezni nyugodtan. — Hát jó. Honnan tudtátok, hogy itt érdemes ásni? — Nagyon egyszerű. Amikor azt a kis házikót építették — mutat egy veremre — akkor találták az első leleteket. Itt mellette is megmozgatták a földet, és kiderült, helyenként sötétebb a színe. Ez azt jelenti — folytatja amikor látja érteden pillantásomat —, hogy korábban ez a föld már ki volt ásva. — Milyen mélyre lehet lemenni az ásóval? — Nem több, mint húsz centire. Aztán már vigyázni kell, nehogy megsértsük a leleteket. —Hány éves vagy, hogy ennyi mindent tudsz á régészetről? — Tizenegy múltam. Tessék azt is megkérdezni, miért szeretem ezt csinálni. — Ki vele: miért szereted ezt csinálni? — Mert nemrégen találtunk egy háromezer éves edényt. Nagyapám ásott a kertben, és rábukkant néhány agyagdarabra. Tovább keresgélt, és kiderült, hogy egy régi edényt rejt a föld. — Mi leszel, ha felnősz? — Régész — néz rám magabiztosan — tessék majd kijönni holnap, amikor előkerülnek a csontok. Akkor nem fogok itt pihenni. S.T. „Mi is kéne még? Rég nem látott, közel egykorú baráti társaságban voltam minap. Életkorunknál fogva, felnőtt gyerekeink sorsáról is sokat beszélgettünk. Jó volt hallgatni, hogy valamennyien sikeres, felkészült felnőtteket mondhatunk utódainknak. Nézegettük a fényképeket, s meg kellett állapítanunk, hogy ezek a lányok, fiúk szépek, rokonszenvese. Kiderült, hogy okosak, nyelveket beszélnek, jó szakmájuk, diplomájuk, mi több: munkájuk van. Mégis, aránytalanul sokukról derült ki: nemigen kerültek a házasulásnak még a közelébe sem, pedig jó néhányan „benne lennének már a korban", ahogyan azt mondani szoktuk. Azt is megjegyeztük, hogy ebben a korban mi már.. Egyikünk azt mondta, hogy az ő lányának bizony a karrierépítés a legfontosabb, a másik azt mesélte, hogy fiának még nincs elég tőkéje - saját háza, kocsija - az életkezdéshez, a harmadik arról beszélt, hogy szép, okos, nyelveket beszélő lánya hosszú ideje magányos, mert nem talál olyat, aki lelki értékeket is fel tudna mutatni, s mellé még párjától is várna effélét. „Az lesz a vége, hogy az unokáinkat is nekünk kell megcsinálnunk” - mondta maliciózusan az egyik nagyapakorú barátom. A felharsanó kacagás inkább keserű volt, mint vidám. Ránéztem a gyűrött, fáradt, hajszolt, ősz, kopasz ötvenesekre, s eszembe jutott, mennyi mindent kellett felvállalnunk eddig is. Vagy lehet, hogy csak az a baj, hogy ez a nemzedék még most is mindig mindent akkor lát a legjobbnak, ha azt maga csinálja?- -y-a
