Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)
1994-07-21 / 102. szám
UJ KELET MEGYÉNK ELETEBOL 1994. július 21., csütörtök 5 Közel a százhoz, de kaszálgat Idős Szabó Lajos gacsályi lakos kilencvennyolc éves. Amikor felkerestem, hogy majd egy századnyi életéről kérdezzem, a meggy szedés fáradalmait pihente a fa alatti lócán. Köszönő megszólításomra a pipája szárából dünnyö- gött vissza, és tessékelt be Piroska lánya házába, ahol lakik. — Emlékszik-e a gyerekkorára? — Már hogyne! Még jobban, mint arra, ami tegnap történt velem. Beszaladgáltam én a kisnaményi határt Jánk- majtistól Túrricséig, már amikor nem voltam a ló hátára kötve. — Ez valami biintetésféle volt? — Volt az egy nyavalyát! Rákötöttek a ló hátára ha ekekapáztak, hogy a sor között irányítsam. Olyan kicsi voltam, hogy elé engedni még nem mertek, hogy fogjam a gyeplőszárat, de dolgozni meg kellett, hát így óvtak a leeséstől. —Akkor az iskolából egyből a mezőre tetszett menni? — Nem úgy volt az ám! Nem jártam én egy iskolát se. A mai napig sem tudok se olvasni, se írni. Alig voltam embemyi ember, máris dolgoznom kellett, mert a régi urak is olyan tökéletlenek voltak, mint a mostaniak, hogy csak a szegény ember verejtékéből tudtak élősködni. Amióta az eszemet tudom mindig szolgáltam, hol Ricsén a Friss családot, hol Kisnaményban a Mudri- kat, vagy a Vásárhelyieket. Rengeteget kaszáltam egész életemben, meg gondoztam a lovakat és a teheneket. Még bálba se jártam mint más fiatalok, mert nem volt már kedvem estére ugrálni. — Akkor hogy ismerkedett a lányokkal? — Nem ismerkedtem én velük! A szomszédban, ahol szolgáltam, volt egy lány, aztán addig-meddig. hogy már nem volt visszaút. —Az eddig elmondottak alapján úgy tűnik, nem sok öröme volt az életben? — Már hogyne lett volna! Hat lányom meg két fiam született, és mindenért kárpótolt, hogy nekik jobb életük lett. Pedig higgye el, volt olyan, hogy csak egyik este ettem, meg másnap este, közben ittam a vizet és szívtam a pipát. Kihozta nekem a feleségem az ennivalót, de visszaküldtem vele, hogy nem vagyok éhes, de valójában azért küldtem haza, hogy a gyerekeknek legyen mit enni. Amikor a második világháború után kaptam tíz köblös földet, akkor beszereztem ekét, tehenet, de amikor már kezdett volna jobban menni, akkor mind semmivé vált, mert a kommunisták bevitték a téeszbe. — Gondolom, a földet akkor adták, amikor a fogságból hazajött. — Még katona sem voltam, nemhogy fogságban jártam volna. Ötször voltam sorozáson, és mindig leöltöztettek pucérra, de a szememet nézegették és gyengéitek, aztán sose vittek el. — Hogy telik mostanában egy napja, Lajos bácsi? — Etetgetem a borjúkat, kaszálga- tok, meg nézem a tévét, ha elfáradtam. Nagyon szeretem nézni, amikor a lovak mennek körbe körbe a tévében, meg a tehenek úsznak át a folyón, meg a nőket is szeretem nézni amikor levetkőznek és izegnek-mozognak, de a ló az igazi. — Meghív-e, Lajos bácsi, a századik születésnapjár a ? — Mit bánom én, jöjjön el ha úgy tartja! Ha megéri azt a két évet, amíg százéves leszek! Aradi B. Attila őzike árván Egy szatmári gazda neveli a szülő nélkül maradt kis őzet Fotó: Pénzes A galapiak örülnek a szabolcsiaknak Vegyünk várat! A magyar irodalom és történelem szere- tete, a költői tisztelet és a baráti gondolat egy nemes ügy felvállalására indította a közel másfél évtizedes Váci Mihály Irodalmi Kör nyíregyházi alapítótagjait, Kulimár János és Madár János kortárs írót. Az irodalmi kör tagjainak minden évben, esetenként több alkalommal is, szerveznek alkotótáborokat. Az utóbbi háromnégy évben felmerült annak a gondolata, hogy ennyi év után ez a kis közösség megérdemelne egy olyan állandó helyet, ahová úgy térhet vissza, mint saját otthonába. így hosszas keresgélések után végül is a Borsod megyei hegyek közé ékelt falut, Golo- pot választották, melynek igen régi, a történelmi múltat visszaidéző várkastélya van. — Úgy a társaim, mint saját szempontomból elmondhatom, hogy az irodalom mellett a történelem szerepe is végigvonult az egész életünkön—kezdi beszélgetésünket Kulimár János.— Már fiatal koromtól vonzódom a régmúlt eseményekhez. Mindig úgy éltem, hogy nekem a mindennapjaimban is szükségem volt valamilyen ideálra. Sokáig sportoltam is, és úgy gondolom, hogy a művészet, a sport, az irodalom olyan showműsor, amit nevek nélkül nem lehet megcsinálni. Ilyen a magyar múlt is. Miután elkezdtünk foglalkozni Golop várával, különösen meglepett, hogy korábban a történelem olyan személyiségei jelentek meg ezen a területen, mint az államalapító István fia, aki valamikor birto— Nekem, mint nem főállású polgár- mesternek, kötetlen a munkaidőm, de mégis mindig itt vagyok. Hét óra után jövök be a hivatalba és akkor kezdünk a napi ügyek megoldásához. Én persze jóval korábban kelek fel, hiszen gazdálkodó vagyok. Hajnali 3,4, 5 órakor, mikor hogy szól az ébresztőórám. Sok a juhom, így reggel „lerendezem” a bárányokat és útjára engedem a juhászomat is. A hajnali munkák végeztével beleugrok a fürdőkádba, majd telefonon — amíg a kávé vize felforr — felhívom a kollégákat, s megbeszéljük az aznapi, előre tudható teendőinket. —Ismerni kell a falu minden emberének a problémáját. —- Figyelnünk kell egymásra, s tudnunk kell azt is, hogy kit mi bánt. Ha az évtizedek során mindenre figyelünk, akkor kolta ezt a települést. De ugyanolyan érdekes, hogy a híres cseh huszita mozgalom is „átvonult” ezen a vidéken. Szeretném hát, ha a magyar irodalomból mindazok, akik a mi közösségünkben vesznek részt — éljenek bár a Dunántúlon vagy Budapesten — megismernék ezt a múltat. — Terveiket hogyan fogadták a golo- piak? — Az itt élők már évek óta keresik a lehetőséget a várkastély hasznosítására, így március 28-án Kondráth József polgármester és a golopi testület nagy örömmel fogadta előterjesztésünket. Céljainknak az ó és az új részből álló kastélyból a hangulatával és az elhelyezkedésével a régi vár felelne meg. Madár János barátom ekkor elmondta, hogy főleg a nyári időszakban alkotótáborokat szeretnénk itt rendezni. Ezek irodalommal, fafaragással, zenével és a művészet minden ágával foglalkoznának. így azokat a rendezvényeinket, melyeket az elmúlt esztendőkben más-más területeken bonyolítottunk le, most idehoznánk. Természetesen ez azt jelentené, hogy elsősorban lakályossá kellene tenni a házat, hiszen 1962 óta állapota jelentősen romlott. A hatvanas évek derekán tűzvész áldozata lett, mely során kiégett az egyik belső része, s mivel már az akkori tanácsnak sem volt pénze a helyreállításra, fokozatosan tönkrement. — A felújításra milyen anyagi forrásai vannak? nemcsak azt fogjuk tudni, hogy kit hogy hívnak, hanem még azt is, hogy kit ki csinált. — Lassan letelik a polgármesterség időszaka, jön az új választás. — Nem tudom, hogy kit választ a falu. Én csak annyit tudok mondani, hogy becsülettel játszom végig a játékot. Vannak persze sokkal okosabb emberek is, akik azt hiszik, hogy az ígéretekből meg lehet élni. Pedig ígérni is reálisan kell, mert az MSZP is azt mondta a választás előtt, any- nyi munkahelyet teremt, hogy nem lesz probléma. Most, valamelyik esté láttam Békési urat a televízióban, ahol azt mondta. hogy amelyik gyár veszteséges, azt meg kell szüntetni. Az persze megint más kérdés — s ez nem jó —, hogy aki a munkanélküli segélyét egy kis munkával kii— Ezekkel a munkálatokkal három év alatt szeretnénk végezni, s a ráfordított összegek arányában fokozatosan kerülne a saját tulajdonunkba. Ennek megvalósítása érdekében a golopi önkormányzattal közösen kilenc pályázatot nyújtottunk be. Balszerencsénkre éppen akkor, amikor a választások előszele járta épp be az országot. így kénytelenek voltunk várni. Bizonyos taktikai módosításokat is végre kell hajtanunk. — Elárulná, hogy mire gondol? — Mivel mindenképp meg szeretnénk menteni ezt a várat úgy a magyar jövőnek, mint saját magunknak, ezért olyan elhatározásra jutottunk, hogy téglajegyet kínálunk. A vásárlók a vár résztulajdonosaivá válhatnának. — A tartalmi munkáról mondana pár szót?— kérem Madár Jánost. — Vállalkozásunk neve: Rákóczi Művészeti Központ. Elsősorban a művészetek és a művészek találkozóhelye szeretne lenni. Az idén augusztusban tartandó, már hagyományos tíznapos alkotótábor során, hacsak egy napot is, de szeretnénk Golopon tölteni. Itt műsoros est keretében fellépnének a nyíregyházi színház művészei, valamint néhányan irodalmi körünkből is. Helyet szeretnénk adni minden olyan szabadidős tevékenységnek, amely része lehet a golopi és a társközösségekhez kötődő kulturális programoknak. Tóth Katalin gazítja, az egy hét alatt többet keres, mint az én köztisztviselőim. A mi falunk itt van a világ végén, és szegények is vagyunk. Most láttam a boltban, hogy egy ember a levágott kolbászból megint csak levágatott egy darabot, mert az egész szálat nem tudta kifizetni. A szegénység pedig itt kezdődik. Kép és szöveg: Varga Attila Molnár Gusztáv, Lövőpetri polgármestere nem fárad. Ugyanolyan hittel és türelemmel hallgatja az emberek problémáit reggel nyolckor, mint délután négy órakor. A képviselő-testület ülése előtt tudtunk egy kicsit beszélgetni. Egy kiállítás képkeretére. Már néhány napja tartott a képkiállítás a város reprezentatív klubjában, amikor is a teremőr az egyik képen egy szál friss, vágott virágot vett észre. A virág szépen oda volt tűzve a képkeretre, amelyen egy hölgy portréja volt látható. A festőművésznek, elismerésként, vagy a modell titkos imádója tűzte föl a portréra a virágot? Nem tudom, nem tudhatom. Azt azonban igen, hogy hasonló esetek fordultak már elő az életben. Mint most itt. Nyíregyházán. Budaliázi István Ruben, a festő Megszokott kis társaságunkkal szom- 2 baton este a Jereván kerthelyiségben | üldögéltünk. Már most elnézést kérek, I hogy soraimhoz nem készült fotó, de 1 csak olyan tíz óra tájban lettem figyelje mes egy tőlünk nem messze ülő fiatal- |j emberre, aki mappája fölé hajolva raj- I zolgatott. Kíváncsian álltam meg a háta ■ mögött, és figyeltem mozdulatait. Keze I alatt a vele szemben ülő lány arcképe I bontakozott ki. — Van kedved egy kicsit beszélget- I ni? — szólítottam mega „művész urat”, I aki értetlenül meredt rám. — Én csak keveset tudok magyarul I — nevetett rám, látva zavaromat. Bevallom, megszeppentem, de nem Ss akartam visszalépni. Két srác, na meg | kezünk-lábunk segítségével készült el a riport, amit az egyszerűség kedvéért jó magyarsággal tárok az olvasó elé. —Mi a neved és honnan jöttél hozzánk? — Ruben Musulete vagyok, nemrég érkeztem Romániából. Itt akarok élni nálatok. — Találtál már munkát magadnak? — Még nem . Ikonfestő vagyok, a templomokban biztos akad majd tennivaló — gyorsan lepakolja táskáját a mellette álló székről és hellyel kínál. — A protrérajzolás akkor csak hobbi? — Igen. Emellett szeretek fényképezni is. — Mennyit kérsz ma este egy-egy képedért? — kérdem, amikor újabb rajzlapot szorít az állványra. — Nem pénzért csinálom. Nagyorf szeretem a borsodi sört, egy üveggel már le tudsz kenyerezni. Végignézek a jelentkezők során. Ruben ma este igencsak becsípve megy haza, ha tényleg ekkora lesz a forgalom. — Hogy tetszik itt nálunk? — váltok témát hirtelen. — Nyíregyháza kedves kis város. A park másik végén lakom, igazán szép a kilátás az ablakomból. — Van családod? — Egyedül élek. Édesanyám nemrégen halt meg. Apám még él, de én többet nem akarok visszamenni a hazám- | ba. —«Lerajzolnád a barátnőmet is? — I töröm meg a kicsit kínos csendet. — Na hallod — kacsint először rám. I majd *d# ífcitalörfátló sörösüvegre. Síkú Tímea ■■■■■■■■■■■■■■ NHHHMMÜ
