Új Kelet, 1994. július (1. évfolyam, 85-110. szám)

1994-07-19 / 100. szám

ÚJ KELET

1994. .július 19., kédd

Ma <sak az lehet sláger, amit szponzorálnak

Shulcz, a zenei főszerkesztő

Aligha van Nyíregyházán vagy a megyében olyan kedvelője a rockzenének, akinek ne csillanna fel a szeme e név hallatán: Shulcz. Valószínűleg akkor sem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: ő az, aki mindent tud a műfajról. Amolyan kétlábon járó rocklexikon.

Farkas Tibor — alias Shulcz — most a műfaj kedvelőinek nagy örömére új szerepkörre készül.

— Zeneszerető családban nőttem fel — mondja Tibor. — Anyám nagyon szerette a dallamos zenét. A tőlem négy évvel idősebb bátyám 1957-ben már gimnazista volt és lemezeket kezdett gyűjteni. Szerencsére ezt a szenvedélyét anyám támogatta, így aztán nekünk már ötvenhét- ben volt egy-egy Elvis-, Bill Haley-, Little Richard-lemezünk.

—Ezek a lemezek akkoriban szinte beszerezhetetlenek voltak Magyarországon...

— ...nem egészen. Budapesten a Rákóczi úton volt egy Czeglédi nevű hanglemezboltos. Még a rádió is rá épített. Anyám gyakran járt Pestre, s havonta hozott egy lemezt. Tízéves voltam akkoriban, emlékszem egész nap zengett a Supraphon lemezjátszó. Mire én is kossuthos lettem, beindult a twisthullám, majd a Beatles. Nekünk már hatvanháromban volt Beatles-lemezünk. Az igazi fertőzés azonban akkor ért, amikor érettségi után anyám kivitt Bécsbe. Teljesen megszédültem az ottani hatalmas lemezkínálattól. Eldöntöttem: nagy gyűjteményem lesz.

— Ehhez viszont erős anyagi bázis kellett.

— Pontosan, hiszen akkoriban egy nagylemez a havi fizetésem egyharmadát

elvitte. Viszont volt olyan előnye, hogy alaposan meggondoltam egy-egy vásárlást. Csak az igazi nagyágyúkat vettem meg.

— Hogyan teremtetted elő a „minden- havi" lemezrevalót?

— Pesten dolgoztam a vasútnál, mint műszerész.

— Közismert és közkedvelt lemezlovas vagy. Ez mikor kezdődött?

— Akkor csináltam az első diszkót amikor ennek felénk még nyoma sem volt. 1964-ben a Kossuth Gimnáziumban már voltak ilyen bulik. Később TIT-tag lettem, ismeretterjesztő programjaimmal jártam a megyét, 1972-ben diszkóklub nyílt a Kolumbiában, itt főfoglalkozású dj. voltam 1973 decemberéig. Nősülés után a BEAG Universilbe kerültem, először programozó, majd termelési osztályvezető lettem. Ott dolgoztam 1990-ig.

— Közben pedig szépen gyarapodott a lemezgyűjtemény. Most mekkora?

— Minden hanghordozóm van, nem csak lemezek. Egyszer elkezdtem regiszteres füzetekbe katalogizálni. Húszezer felvétel után beláttam: reménytelen, hiszen sokkal több volt még hátra, mint amivel

elkészültem. Az igazi értéket persze a New Musical Express jelenti, amelyet a hatvanas évek közepétől gyűjtök. No és van sok más szakirodalom is.

— A régi nagyokat még a mai fiatalok is ismerik, sokan kedvelik is őket. A maiak

lesznek ilyen mara- dandóak?

— Aligha. A popzene mindig összefügg a népek kultúrájával, a társadalmi háttérrel. 67-ig aranykor volt, gyönyörű amatőrvilág. A Mon- terrey-ben rendezett fesztivál után, még Woodstock előtt elkezdődött a teljes el- üzletiesedés. A fesztivál után busás szerződés várt minden fellépőt. Innen kezdve az üzlet diktál. A cél: gyorsan, nagy pénzt szakítani. A slágerlisták manipuláltak. Csak az lesz sláger amit szponzorálnak.

— No és a Farkas családban milyen zene szól?

— Otthon az én zeném alig szólal meg. Nóra lányom kölcseys lesz. Szereti az irodalmat, zenében az István a Király, Koncz Zsuzsa a kedvence. Tamás fiam általános iskolás, szenvedélyes modellépítő. Munka közben legszívesebbem Queent, hardrockot hallgat. Feleségem tanár. Szereti a Beatlest és minden olyan rockzenét amely súrolja a komolyzene határait. Ebből következik, hogy az utóbbit is kedveli.

— A személyes jövőd?

— Mostanáig lemezboltom volt, július 1-jétől zenei főszerkesztő vagyok egy augusztusban induló új rádióadónál.

— Ez azt jelenti, közkinccsé tétetik a Shulcz-gyűjtemény meg az a sok ismeret, amit eddig felhalmoztál...

— Ezt szeretném!

KB

Fiatal építészek a Tisza-parton

Bár a hűs víz csábítóan hívogat, Sze- pezdi Ildikó és Schmidt Hajnalka mégis a zárt szobában hajol rajzai felé. A két lány az idén végezte el a negyedik évet a Kertészeti Egyetem Tájépítészeti, Védelmi és Fejlesztési karán. Ok képviselik a magyarokat az európai épített örökségekkel és környezetvédelemmel foglalkozó táborban Tiszadobon.

— Hogy csöppentetek bele ebbe az igencsak „vegyes" társaságba?

Hajnalka: — Tavaly részt vettem egy versenyen, amit a Hortobágyi nemzeti park huszadik születésnapja alkalmából rendeztek. Ott ajánlották fel ezt a lehetőséget és azt, hogy társat is hozhatok magammal. így jöttünk Ildivel kettesben.

— Nehéz volt összeszokni a többiekkel?

Ildikó: — Az első hét főleg ismerkedéssel telt el. Először a társainkkal, aztán a faluval kötöttünk barátságot.

— Mivel telnek itt a napok?

I.: — Mi kertépítő szemmel nézzük a helyet. Feltérképeztük a zöldövezetet és ötlettervet készítettünk. Szombat, vasárnap kirándulgattunk. Jártunk Tokajban, Egerben. Sárospatakon, Miskolctapolcán.

— Milyen volt együtt dolgozni a külföldi diákokkal?

H. : — Először egyéni elképzeléseink voltak, aztán egyeztettük az ötleteket. Felosztottuk a feladatokat, majd csináltunk a faluról egy brosúrát.

— Hogyan fogadtak benneteket a helybéliek?

I. : — Nagyon kedvesek voltak. Sok házba bementünk, beszélgetés közben rengeteg érdekes dolgot hallottunk. Egy idős nénitől még egy szatyor diót is kaptunk, ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjuk...

—Hamarosan véget ér a tábor. Hogy alakulnak a további nyári tervek?

H. : — Két hetet Balatonfüreden fogok dolgozni. Ez olyan nyári gyakorlatféle lesz. Aztán a mi kis „tengerünknél” nekikezdek a jövőre esedékes diplomamunkámnak.

I. : — Én augusztusban újabb táborba megyek. A kertépítő diákok szervezetével Belgiumba utazunk. Ez olyan baráti összejövetel. Na persze munkám is lesz. Balatonfűzfőn, ahol lakom, parkot fogok rendezni. Csodálatos munkának ígérkezik...

Sikli Tímea

Hajnalka és Ildikó, a kertépítész-hallgatók

Testvérművészek kiállítása

Ilyen is ritkán látható, amikor két művész testvér alkotásaiból nyílik kiállítás.

Ez történt a napokban, amikor a nyíregyházi Tiszti Klubban Bakti Éva és Bakti Károly festőművészek legszebb alkotásaikat sorakoztatták fel nagyszámú érdeklődő előtt.

Soltész Albert festőművész a kiállítást megnyitó beszédében méltatta a testvérpár törekvéseit, az őszinte naturalista-realista ábrázolásmódot, a természet igaz szeretetét, ami az alkotásaikból sugárzik.

Mindketten Nyíregyházán élnek. Bakti Károly 1985 óta foglalkozik a festészettel, és tagja a Benczúr Gyula művészeti szakkörnek. Magyarországon már több kiállítása is volt, de képei már Ausztriát is megjárták. Kedvenc témája a naturalistarealista tájkép, arckép, figurális ábrázolás.

Bakti Éva stílusa hasonló testvéréhez, a színek világába inkább szeret belebonyolódni. Érdekesség, hogy a festészet mellett zenét is ír, és saját dalait énekeli kazettára. Ez a két művészeti ág harmonikusan megfér egymás mellett — vallotta a művésznő. —fa—

KGST-piac a szentély mellett

Máriapócson jártamban megrökönyödtem. A város központjában a nagy tér egyik oldalában a II. János Pál pápa által bazilikává emelt kegytemplom, a másik oldalon ukrán rendszámú gépkocsiról a szomszéd ország „turistái” bóvlikat árultak.- Az egyházat nem zavarja a hívek kereskedelme — modta dr. Bacsóka Pál, a templom lelkésze. Elég szomorú,

ezt kell csinálniuk, hogy néhány napot nálunk tölthessenek. Mi nem bántjuk őket.

Az ukrán vendégek nem voltak hajlandóak elárulni, kik ők, hogyan kerültek ide, és milyen érzés egy nem akármilyen templom tövében árulni.- Itt vannak ők mindig, sőt ennél sokkal többen is szoktak lenni — mondta egy hölgy (nevét nem volt hajlandó elárulni) a szomszédos takarékszövetkezetből. A

búcsúk előtt és után is folyik a kereskedelem. Megszokott képe ez a városnak. Szükségük van a forintra, nekünk pedig arra, amit árulnak. A családok már minden hasznosat bevásároltak itt, ami kellett. Most már jóformán csak a cigit és a vodkát tudják eladni. A többi árut becsomagolják és viszik máshová. Nem zavarnak ők itt senkit.

„Anyámnak tsak a pénzem "

Túlhaladva a portán és a nagykapun, évszázados fák árnyékába lépünk. Nem messze a bejárattól kicsi bódé áll. Mosolygós fiatalember kínálja bőrből készült portékáit.

— Segíthetek? — lép mellénk fesztelenül.

Végignézek rajta. Farmerjához és edzőcipőjéhez sárga „Ifjúsági információ” pólót húzott, bal kezében egy gitárt szorongat.

—A kastélyba szeretnénk felmenni. Hol találunk egy idegenvezetőt?

— Ha a portás néni ránéz az árumra, amíg nincs itt a társam, szívesen leszek én a kalauz.

— A gyerekvárosban élsz? — kérdem, miközben mindketten az apró kavicsokat rugdossuk.

— Már több mint két éve. Egyébkét Balogh Krisztián a becsületes nevem — nyújtja a kezét. Én is bemutatkozom.

— Tudod, én mindig intézetben éltem

— néz rám szinte már kislányosan hosszú szempillái alól.

— Van különbség a gyerekváros és egy hagyományos intézet között?

— Nem sok. A rendet, fegyelmet itt is megkövetelik. Talán annyival jobb, hogy nagyobb köztünk az összetartás.

— Hányán éltek a kastély mellett?

— Talán kettőszázan. Iskolaidőben még többen vagyunk, akkor a külső kollégisták is nálunk laknak.

— Ismered a családodat?

— Anyám nemrég megkeresett. Kedves volt tőle, ugye? — a hangja merő gúny.

— Nem nagyon örültem a látogatásának.

Tudom, hogy csak arra kellenék, hogy dolgozzak neki. Elég rossz érzés...

Megállunk a kocsifeljárónál. Krisztián úgy lép mellém, hogy a kastélyt és engem is jól lásson. Hangjában nyoma sincs izgalomnak, amikor mesélni kezd. Nem valami monoton szöveget darál, élvezem minden mondatát. Amíg beszél, megelevenedik előttem a történelem.

—Honnan tudsz ennyi mindent? — kérdezem.

— Elvégre itt élek — nevet rám. Na és persze elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot is az otthonban.

— Tehát akkor ezt a pályát választod?

■— Dehogyis — emeli maga elé védekezőén a kezét. Bőrdíszművesnek tanulok. Szeretem azt a szakmát. S. T.