Új Kelet, 1994. június (1. évfolyam, 59-84. szám)

1994-06-23 / 78. szám

UJ KELET MAGAZIN Csak ki kot 7 a kispadra. . . 1994. június 23., csütörtök Parttól partig Teleaggatták a világűrt műholdakkal, és ma már a búrkiflit is telefonon lehet ren­delni. Tiszaadony és Aranyosapáti között viszont mit sem ér a kábelhír, ha a révész is tud mindent. Nincs szükség semmi más­ra, csak ki kell ülni a komp kispadjára, a gőzölgő autók mellé, aztán meg kell kér­dezni a kompkezelőtől, hogy mi újság a falvakban? Persze nem így, egyből a köze­pébe vágni, meg kell adni a módját. — Uram, ön jött... engem meg Rakács Attilának hívnak — mondja nekem. Kezet rázunk, ismerkedünk. —Hány szór fordul?—kérdezem barát­ságosan. — Maga biztos, hogy nem az APEH- től jött? — Nem, nem! — Aztán elmesélem jövetelem céljait. A kompkezelő megnyugszik. A szom­széd pad asszonyai a fák mögé látnak. Füllel néznek, mert az egyik megszólal: — Most jön Juci. Pedig semmit sem látni. A fákat susogtatja a szél, és kavicsok pat­togását hallani. Valóban. A kanyarból ki­fordul egy kékruhás, biciklis asszony. Úgy tűnik, a kompot látva jobban siet, pedig csak a lejtőn szalad kerékpárja lefelé. Mielőtt a komp felhajtójához ér, visszafog­ja a drótparipát. Több mint „ügyes”. Be­gyakorolt mozdulat ez. Hiába, itt minden­ki gyökerétől fogva ismeri egymást. A révész csévéli a láncot, s már indu­lunk is. Egy asszonytól a gyermeke hogy- léte felől érdeklődik. Cserébe az átkelők a helyi politikát kérik számon tőle. Nem hallom mit mond, de legyint. Ki tudja, A legfiatalabb: Rápolti Richárd, 10 hónapos, és a legidősebbek: Bubán Elek 87 éves, Szabó Elemér 82 éves és Bodnár Károly 78 éves (összesen 247 évesek!) Fotó: Pénzes Zoltán miről beszél. Meglendíti a nagy vaske­reket, közben azért megyünk, kelünk át a túlsó part felé. Örvények simogatják a tu­tajpadlót. A Tisza itt 137 méter széles. — Gyakran ön közvetíti a két falu között a híreket, s ha kell, mind a két település- beliek állásfoglalását ismerve, a hullá­mokat is elsimítja. — Igyekszem, bár én is adonyi vagyok. Mindenkinek tudok a problémájáról, mert az van bőven. Azt meg ne mondja, hogy én vagyok a közvetítő, mert azt fogják hin­ni, hogy én vagyok a hírvivő! Úgy mond­ják ezt mostanában, hogy jól informált. Ilyen vagyok a helyi ügyekben én. Tisza- adonyban most rúgják a bőrgolyót. Az apátiak rosszul állnak. (Tehát nem „fni” állunk jól, „ők” meg rosszul. A révész ko­mmentárjának pártatlanul kell hangzania itt, a Tisza közepén!) —Van aki csak kérdez? — Hát igen. Az APEH is így kezdi. Jól megnézem az illetőt, és ha akarok, akkor válaszolok, ha nem akarok, akkor pedig nem. — Miről beszélnek az emberek? — Ó, kéremszépen, óriási gondok van­nak itt! A vidéken élő emberek nem tud­ják, hogy miért dolgoznak. Na én tudom, mert kapok tizenhatezret havona, de aki a földeken termel, az drágán csinál és olcsón ad. —Mettől meddig dolgozik? — Reggel hattól este nyolcig, általában napkeltétől napnyugtáig. Nyolctól tízig és délután öttől hétig jönnek a legtöbben. Tíz­húsz alkalommal fordulok. —És mi van akkor, ha valaki lekési az utolsó járatot? — Az a következőnél az első lesz. Tisztaberek! polgárok — Másnap reggel? — Ha még itt vagyunk, akkor átvisszük őket, mert kegyetlenek nem vagyunk. Cikázunk is, meg nem is. Gondolatban ide-oda, a valóságban pedig oda-vissza. A túlparton már jócskán gyűltek. Vége a meccsnek, cigányok jönnek vagy tízen. Az egyik az ezerkettes Lada sárhányóját vizs- gálgatja. Mellükön szétnyílt az ing. Me­leg van. — 10-0 után lefújta a meccset a bíró — mondja az egyik. Van miről be­szélni. — Itt nem játszásról van szó, ha­nem pénzről — teszi hozzá az előbb szóló. A kocsi mellett guggoló a karosszériának mondja jó hangosan: — Ha én a kompot kezelném, vissza sem engedném Aranyos­apátiba őket. A révész elengedi a füle mellett a célzást. Könyökölve hallgat, az­tán cigarettára gyújt, ezzel is bontva a fe­szült perceket. Egy kisfiú oldja meg a „csomót”. — Nem hogy focizni, még úsz­ni sem tudnak. Ezeknek már lőttek! — Mert csak a sörre mennek! — hang­zik egy újabb vélemény. Egy eddig biciklijét támasztó bácsi megszólal. Úgy tűnik, tekintélye van. Nyu­godtan mondja: — Én már a lábomat be nem teszem helyettük a pályára. Elsüllyedtek a helyi ügyek a Tiszában. Csak a labda maradt fenn, egészen a kikö­tésig. A tízéves monstrum nagyot döccen. „Még Gazsi torkából is kiugrana a barack­mag!” A vesztes csapat térfelén vagyunk. A helyi emberek felülnek a biciklire, s megtelik a Lada is. „Ezek után az asszony is elfordul tőlük” — mondja valaki köszönés helyett. Mi is a dolgunkra me­gyünk. A révész meg a túlsó partot kém­leli. Valaki biztosan jön még. Varga Attila „Babusgatni kell az üveget!...n Benézlek o japánok Finom csilingelőssel, szilánkokra tört egy pohár a konyha kövén. Már megint... Néztem a szikrázó romokat és végre értettem, miért mondta Gyirászi István, hogy babusgatni kell az üveget. Mert lelke van. De aki sz­ereti és ért hozzá azt tehet vele, amit akar.- Az a csodálatos a cseh üvegcsö­vekben, amikből a díszüvegeket készítjük, hogy a sérült darabok többnyire megjavíthatok. Persze nem mind. Mert ezzel itt például már nem lehet mit kezdeni - mutat egy furcsa, egészen hosszú nyakú flaskát a Glas Maker Kft. ügyvezetője. A butélia belső falán egy pár üvegcseresznye függ, s a szár mellől letört a levél. Ak­kora tán, mint egy tízfilléres, de se ki nem jön, se a mester keze nem férhet hozzá. így aztán marad, ahogy van, selejtnek. Pedig kalandos út várt vol­na rá, hogy ajándékként érjen célba valahol Európa gazdagabb felén, csor­dultig töltve jóféle itallal, oldalán elegáns ciimkével. Nyíregyházán épp csak mutatóban árulnak egy üzletben a kft. termékei­ből, mert jórészt külpiacra dolgoznak. Nyugaton roppant kelendő ez az áru. (Bozsó Katalin felvétele)- Furcsa-jegyzem meg - hogy ma, amikor mindenki kereskedni akar, mégis vannak, akik a két kezük mun­kájából próbálnak megélni...- Most mit csináljunk? Ezt tanultuk, ezzel foglalkoztunk 82-ig a BEAG Universilben, majd az ÜVIT-nél. Az­tán ’91-ben néhányan kiváltunk a cégtől és vállalkozni kezdtünk. Elő­ször a garázsomban rendeztük be a műhelyt. Később bérbe vettük ezt az épületet. Az alapítók közül mára né­gyen maradtunk. Két betanított mun­kást alkalmazva, ez a létszám éppen elég.- Valamikor - talán tizenöt éve - jártam az Universilben. De ott nem gy­ertyatartókat, italos üvegeket, mécse­seket készítettek.- Laboratóriumok megrendelésére dolgoztunk, főleg a volt szocialista or­szágok részére. Amikor kezdett bedu­gulni a piac, már az Universilben is foglalkoztunk díszüvegekkel. Nyilván­való volt, hogy a szakmában ez a lehet­séges útja a boldogulásnak. Nyugaton roppant kelendő ez az áru.- Hová szállítanak?- Egy padovai olasz kereskedő volt az első megrendelőnk. Később kezdtek mások is felfedezni bennünket. A múlt héten például két japán úr nézett be hozzánk.- Ok hogy jutottak el Nyíregy­házára?- Ezt mi is megkérdeztük tőlük. Hi­hetetlen, de egy utazási irodában kap­ták meg a címünket, még a hazájuk­ban. Legalább is ezt mondta a tolmács. Jött egy telefonhívás, hogy alkal- mas-e, ha június 16-án felkeresnek bennünket Japánból? Már hogyne lett volna alkalmas... Gyirászi úr bizonyságként két névje­gyet mutat. Ketten is kevesen vagyunk ahhoz, hogy kisilabizáljuk a titokzatos írásjeleket. Még szerencse, hogy a kár­tyák másik oldalán angolul is olvasható a szöveg. Koichi és Tomoyuki Narui importmenedzser.- Ez az! Narui. Apa és fia. Az egyik­nek épp születésnapja volt, a többiek választottak is valamit ajándékba neki a termékeink közül. Ki akarták fizet­ni, de nem engedtük. Készítettek egy sor fényképet, pár darabot meg elvit­tek mutatóba. Már két hónapja járják a világot, egy japán áruházláncnak keresnek árut. Magyarországon csak hozzánk jöttek el! Ez azért nagyon jólesett.- Vajon lesz üzlet ebből a látogatás­ból?- Talán. Bonyolult dolog a kereske­delem. Ma már ott tartunk, hogy min­den megbízást nem tudunk elvállalni. A kis olaszt semmi pénzért nem küld­jük el, mert ha ő nincs, akkor ma talán mi sem vagyunk. De ennek a japán üzletnek örülnénk. Úgy gondolom, esé­lyesek vagyunk rá. Persze nem dől össze a világ, ha nem sikerül. A napokban Svédországból várunk egy ügyfelet... Borsó negyvenért! A szombat délelőtt mindig a bev­ásárlásé, pláne nyár elején, amikor az ember ki van éhezve friss zöldségre és gyümölcsre.- Gyerünk a piacra! - kapom a „házi feladatot”. - Ilyenkor a legjobb a borsót elrakni. ’- Mennyit vegyek? - Vagy öt kilót! - Mennyiért? - Minél olcsóbban, de hatvan körül mondják! Piac - sok ember, tülekedés. Kér­dezgetek:- Mennyi az eper?- Százötven!-És a borsó?- Hatvan. Kér belőle?-Köszönöm, nem! Előbb szétnézek!- Kezét csókolom! Nagyon szép a néni borsója!- Szép bizony, és friss! Hajnalban szedtem! Kér belőle?- Hát... ha negyvenért tetszik adni, akkor veszek vagy öt kilót! Lefagyasz­tjuk télire, akkor is finom lesz!-Jó- mondja a néni. - Adja ide a szatyát, és belemérem!- Nekem is szedjen! Negyvenért! De abból a szebbikből!!! Úgy látom, van közte egy-kétfonnyadt. Azt vegye ki! - szólal meg egy durva hang a hátam mögött. Felnéz a néni. - Magának nem adok csak hatvanért! Tudja mit, magának nem adok semennyiért sem!- Mi van, mama, megsértődött? Van még borsó a piacon, veszek más­hol - morog vissza a hang. Én fizetek és elköszönök a nénitől. Hazafelé tartva elgondolkodom a tanulságon: lám, mégiscsak érdemes tisztelettudónak lenni, mert akkor le­het borsót venni a piacon. Negyvenért is!-Gyöngyösi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents