Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-23 / 34. szám

Kolozsvári Grandpierre Emil: A KIBONTAKOZÁS IV. — Anyámat a puszta megjalenéseddel megnyerted, talán hasznos Is volt. hogy nem beszélgettél vele, mert rettenetesen fi­gyelmetlen, s mindig azt hallja, amit nem szeretne hallani, de ami aggasztja. Én mo­sogattam, 5 öblített, s közben egyre azt hajtogatta, mennyire szimpatikus férfinak talál, és minden mondatához hozzáfűzte ugyanazt: — „Csak ne vlszonyozz vele“, „csak ne vlszonyozz vele“, amivel, ha nem tévedek, kissé elkésett. A gonoszkodó kifejezés, ami megjelent az arcán, sajátságos módon nem ártott a szép­ségének. Elóvillantak egészséges fogai, a szeme ragyogása csupa huncutság, buja ajkai alól egy pillanatra elóvonaglott hú­sos, piros nyelve, amiről óhatatlanul tes­tének rejtettebb tájai jutottak eszembe. Elöntött a vágy, kis híján elkaptam, de feltartott kézzel hátrahűzódott, és másod- percnyi szünet után tovább folytatta be­számolóját: — És persze jósolt. — Kicsoda jósolt? — Az anvámi Róla beszélek már egy órá­jal — fakadt ki türelmetlenül. — Megjó­solta, hogy téged sem foglak megbecsülni, mint ahogy Idáig senkit sem becsültem meg, a két férjemet éppúgy nem, mint a barátaimat. Csakhogy ő nem tudja, hogy téged nemcsak szeretlek, téged becsüllek is. — Megtisztelsz. Azt, hogy apáddal mi­lyen viszonyban vagy, azt láttam ... — Erről ne beszéljünk! — szólt rám idegesen. — Nem Is kell. De mondd csak, anyád­dal milyen a viszonyod? Egyetlen szóval válaszolt: — Változó. Ha valami, ez a válasz Idegesített. Ezzel a szóval tért ki következetesen minden felelősség elől. Ezt vágta a fejemhez a legegyszerűbb kérdésekre. Mit szeretsz? A káposztás cvekkedllt vagy a túrós csuszát? — Változó — felelte és csakugyan meg­esett, hogy az egyiket vagy a másikat el­tolta magától, arcán az undor félreérthe­tetlen jelel. Ilyenformán hasztalan próbál­tam sehogyan nem bírtam alkalmazkodni hozzá, s ez nemcsak az ételekben volt így, hanem az élet valamennyi megnyilvánulá­sában. Néha azt hittem belebolondulok. Adrién tudta, , hogy veszélyes terepen mozgunk, hirtelen fölállt: — Majd kilyukad a gyomrom. Vigyél el vacsorázni. A Paksi halászcsárdában jóízűen megva­csoráztunk. Adrién épp rágyújtani készült, s mint Ilyenkor szokása volt, a cigarettát gyöngéden az asztal lapjához ütögette, hogy a meglazult dohányszálak kihullja­nak belőle. De váratlanul elsápadt, a gyom­rához kapott, és tenyerét a szájához szo­rítva, kirohant a mosdóba. Gyakran támadtak undorodásal, nem le­pődtem meg, azon Igyekeztem, hogy mire kijön, odébbállhassunk, hívtam a fizetőt. Mire zsebregyűrtem a tárcámat, Adrién az asztal előtt állt, továbbra Is mészfehé- ren, valahogy a testtartásával tudakolta, mehetünk-e. Karon fogtam, éreztem, hogy egész testében reszket. — Ml történt? — kérdeztem, s bltalma- zóan magamhoz szorítottam. — A spenót, apuka kérem. Ismét ez a borzalmas „apuka kérem*, készséges pincér!, szolgálói, elárusítói han­gon, ami annyira idegesített a szüleinél töltött egész Idő alatt, hiszen a lakásu­kon kívül sohasem beszélt így. Mihelyt hazaérkeztünk, inni kért, ha Ivott, csaknem kivétel nélkül beszélt, fő­leg ha túllépte a mértéket. Megegyeztünk, hogy három deci konyakot ihat. Ezt egy csecsemők számára készített edényben mér­tem ki, amelynek az oldalán skála volt: egy deci, másfél deci és így tovább. Kol­légái, barátai egybehangzó véleménye sze­rint „Adrién nem ismer mértéket“ — ezért volt szüksége erre az üvegcsőre. Egy hajtásra fölhajtotta az italt, kidülledt szemmel tartotta elém az üveget, hogy töltsem meg újra. Arcklfejezése elárulta, hogy beszélni fog. — Édesem — kezdte, de nem nézett rám. A rosszullét előzménye mindössze annyi volt, hogy épp mikor cigarettával készült a vacsorát megkoronázni, a pincér egy adag sötétzöld spenótfőzelékkel suhant el mellette, amin sárga foltként virított a tü­körtojás. A görcs nem szűnt meg. üres gyomorral tovább őkiendezett. Az én gyermekkorom is a paraj jegyé­ben telt el, de minden dráma nélkül. Nem úgy az Adrien gyerekkora. Ö hároméves korában lázadt föl a spenót ellen, pici kezecskéjével eltolta maga elől a tányért, s jól nevelten azt mondta: — Nem kéjek. Csak hát családjukban a gyerek kíván­sága nem számított, náluk az apáé volt az egyetlen akarat: — Megeszed! — szólt rá' szigorúan a kislányra. — Nem kéjek... — hangzott a válasz. (Folytatjuk) Ä falu úgy illeszkedik bele a három ágú völgybe, mint ahogy a madár rakja fészkét az ágak villájába. A meredek hegyek mögül későn bukkan elő a felkelő nap, s amikor a csallóközi sík­ságon még csak az uzsonnát eszik, már újra az erdős magaslatok falják fel suga­rait Samo Chalúpka faluja ei, Horná Le­hota. A „Mor ho“ költője két lándzsás angyalt Idéző hársfa alatt nyugossza örök álmát a domboldali témetőben, de a fenyő- illatos levegő ugyanolyan, mint az 6 ko­rában volt. Mégis valamivel gazdagabb, te­lítettebb; a csaknem fél évszázaddal ezelőt­ti események, élmények feszültsége, izzása meg-raegé^nt! még napjainkban Is az itt- lakók és a látogatók homlokát. A falu kö­zepén virágokkal körülövezett, szerény em­lékmű áll. Két oldalán fekete gránitlapba vésett hosszú névsor emlékeztet azokra, akik egykor a hazaszeretet, a nemzeti ön­érzet, a becsület jegyében, cselekedtek. Csupa férfinév, de nem sok híja volt, hogy egy 17 éves lány neve is odakerüljön ... — Boženka, egy pofa rozspállnkát­— Akkor egy dézsával kellene hoznom, — válaszol az apró kócsmároslány, és csi­lingelve nevet a sikerült szójátékon. — Ö Boženka, Boženka, — sóhajt egy másik vendég. — Ugyan, bátya, mi az óhaja? — Csak az Istent szólltgatom, de ha megtudná, mire gondolok, mind a ketten elkárhoznánk. De milyen jó volnál — Ne bánkódjék, anélkül is eljut a po­kolbal Ilyeneknek ott bérletük van, — válaszol a lány éS csak nevet. A kocsmában mindig találnak a férfiak kikapcsolódást, kitérőt a gondok elöl. új ötleteket, híreket tudnak meg. Ha pedig a csapiáros olyan, mint Boženka, még föl is vidulhatnak. Az apró termetű, gombszemü, csinos arcú lánynak mindenkihez van vi­dám szava, mosolya, érti a tréfát, csipke­lődést, fiatalos kedve besugározza a füstös helyiséget. Pedig volna miért bánkódnia. Jano, aki pár hónapja egy-egy korsó sör ürügyén hosszú órákat töltött el a kocsmában, míg végül Is elárulta, hogy tulajdonképpen nem Is szereti a sört... az 6 Janója két hete 8 hegyekben van, két hete nem látta őt. s azóta mérhetetlenül hosszúk a napok és még hosszabbak az éjszakák ... Oj vendég lép be. — Boženka, megvan a telhatalmazásomi — kiáltja, miközben jó! megnézi, ki van a teremben, aztán hahotázva folytatja: — Janó engem bízott meg, hogy helyettesít­sem náladi — Akkor máris mehet, szedje össze az üres poharakat, ürítse ki ä hamutartókat! — pattan a válasz. Az emberek hangosan fölnevetnek. Eköz­ben az új vendég óvatosan közli a lánnyal, hogy jano jól van és arra kéri, szerezzen be hovatartozási Igazolást, Ilyen és Ilyen nevekre. Az ajtóban két fegyveres német katona jelenik meg. A pánbélslsák eltorzítja arcu­kat. Csend támad. — Van már zárórai — vakkant az egyik. Boženka máris mellettük terem és hellyel kínálja őket. — Tessék egy pohárka pálinka, ettől bát­rabbak lesznek, jobban megcélozzák azo­kat a csúnya partizánokat — csilingeli meggyőzően a lány, pedig nem Is érti őt. — fessék, Walter­Walter, a fiatalabbik nem Is kínáltatja magát, őrségben van ugyan, de „otthon érzi magát“, hiszen a kocsmároséknál van elszállásolva Ezt magyarázza a társának a vidám természetű, mókázó osztrák fiú. aki Boženka mellett különösen jól érzi magát, szeret vele Incselkedni. — Boženkától én a vitriol Is kllssza — bókol a lánynak. A terem kiürül, de Itözben Boženka meg­tudja a „felhatalmazott“ vendégtől ponto­Petrik József: [gy lány fekete keretes napjai sabban Is, ml a helyzet fenn a hegyekben, mit kell küldeni a faluból, s elmondja hí­reit a német helyőrségről, várnak-e erősí­tést, készülnek-e partizánvadászatra. A kocsmában sokan megfordulnak, elejtenek egy-egy szót, így a lány sokmindenröl tá­jékozódik. Néha Walter Is szabadjára eresz­ti nyelvét az udvarlás hevületében. Másnap Boženka már korán reggel ko­pogtat az evangélikus lelkész ablakán. A helyőrség parancsnoka éppen arra megy, megbiccenti a fejét s arra gondol, vajon mit keres a kocsmáros lánya ilyen korán az Isten szolgájánál, akiről nehéz tudni, kinek a pártján Is áll. — jó reggelt, tlszteletes úr. Elnézést ké­rek a korai zavarásért, de olyant álmod­tam az éjjel, hogy azonnal el kell monda- nom. — Hát “ak mondja^, lányom... — Azt álmodtam, hogy istentiszíéieten' voltam. De nem itt a földön, hanem valami magas égi erkélyfélén, fehér ruhában le­begtem a hívők felett és egy rejtett túlvl- lági hang egyre bíztatott, hogy énekeljek. És én énekelni kezdtem az Ave Máriát s akkor mindenki elhallgatott. Az emberek ájtatosan néztek az égre és átszellemülten hallgatták a hangomat. — Ez üzenet, lányom, égbeli jelentés. Föltétlenül énekelj majd a vasárnapi Isten­tiszteleten. — Nagyon szeretnék — mondta sóhajtva a lány. A lelkész megörült a látogatásnak, iga­zolva látta azt a véleményét, hogy ebben a zűrös, nyugtalan világban egyedül a hit nyújt biztonságot az embereknek. A falu elöljárójaként szívesen adott Iga­zolást annak a két férfinak, akik nevét a lány bediktálta, nem Is sejtvén, hogy kato­naszökevényekről van szó. ölomszürke, őszi napok köszöntöttek be, ólomlábakon járt az Idő. A kocsmában egy­re több baljós hír keringett, komorabb lett a hangulat, az emberek gyanakodva für­készték egymást, nem lehetett tudni, ki ki­nek továbbítja azt, amit lát, hall. Miklós előestéjén záróra után három né­met katonatiszt zörgetett be a kocsmáro- sék ablakán. Boženka betessékelte őket a tágas konyhába és egy üveg rumot állított az asztalra. Súlyos léptek dobogása hallatszott az ab­lak alatt. Mekegő hangok, brummogások. És lánccsörgés. Ml ez? A tisztek fegyve­rük után kaptak ... Boženka ajtót nyitott — s a küszöbön álarcos alakok jelentek meg. A katonák rájuk szegezték pisztolyaikat. — Ez csak olyan szokás — legyintett a lány és megpróbált nevetni. A tisztek elfoglalták a helyüket, de azért éberen figyeltek mindent, ami történt. Azt Is, ahogy álarcukat félrehúzva behörpintet- ték a melegítőként kapott pálinkát. — Most pedig takarodjatok, ijesztő mas­karák — korholta őket a lány s tolta őket kifelé. Senki sem vehette észre, hogy az egyik álarcosnak átadott egy borítékot, amelyben igazolás volt Janó részére, meg néhány buzdító, kérlelő szerelmes sző. Sze­rette volna már látni udvarlóját, elpana- szolnl neki, hogy egyre fullasztóbb a le­vegő, s ö nem mozdulhat, mert érzi, hogy szemmel tartják. Karácsonyra derékig érő hő esett, napo­kig tartott, míg a kivezényelt öregek, a rokkantak meg az asszonyok gyalogjáró­kat vájtak ki 8 bolthoz, kocsmához, a templomhoz. A kocsma közelében egy ta­karos gazdaportát lőszerraktárnak használ­ta a német helyőrség. Az egyik napon éppen Walter őrködött a raktárépület előtt. A vígkedélyű osztrák legény fegyverét a hóba állította, és üres kézzel járkált fel-alá. Meglátta, hogy Bo­ženka figyeli őt s erre mókás tánclépése­ket lejtett, figyelve a rögtönzés hatását. A háttérben egy SS-tlszt tűnt fel, akit Bo­ženka láthatott, de Walter nem. Eleinte Integetett a lány, de a katona nem értette, azt hitte, ez a táncának szól. A dühös hitlerivadék alaposan meglec­kéztette Waltert. Üvöltözve dorgálta, bele­vezényelte a hóba s ott ugráltatta, majd alaposan megfenyegette s elviharzott. Boženka megsajnálta a katonát, kiment hozzá és megpróbálta őt vigasztalni. Az ap­ró lány nyújtózkodva igyekezett leverni a havat a nagytermetű legény ruhájáról. A felső útról, a hegyek felöl egy isme­rős alak közeledett. Boženka látta: ez ja- nő! Nem mozdult, nem ment elébe:* bár minden porclkája arra ösztönözte. De va­jon mit gondol, ha látta, hogy én a friciről a havat veregetem? ,.. Amíg ott állt és várta a találkozás for­ró pillanatát, hirtelen erős marok ragadta meg a karját és szinte seprőszerűen per- dítette meg ívben a hófalak közti keskeny úton: — Gyerünk, gyerünk! Az a tiszt támadott így rá, aki előbb Waltert megegrecíroztatta. Két fegyveres SS-katona kísérte. — Gyerünk. Rángatták, vitték, sodorták az apró lányt. Walter látta, mi történik, de mit tehe­tett? jano Is mindent látott. Rövid csövű gép­pisztolya majd kiugrott a kabátja alól. De tudta, nem követhet el esztelenséget. Alit elszorult torokkal, alig jutott lélegzethez. A breznól járási fegyházba vitték a lányt. Nem kérdeztek tőle semmit, csak belökték egy zsúfolt cellába. Belerúgtak, hogy job­ban beférjen. Huszonnyolc férfi volt a helyiségben. Csak állva fértek el. A lánynak mégis szo­rítottak valahogy helyet, hogy leülhesen. Aludni akart, nem tudni semmiről. Felrázták, klránclgálták a helyiségből és a Hllnka-gárda székházába kísérték, végig a városkán. A tágas szobát SS-katonák és karszala­gos gárdisták ülték körül. Egy civilruhás férfi hozzálépett, félkézzel leszakította válláról a ruhát és úgy arcul ütötte, hogy a lány nekirepült a falnak. Egy katona visszalökte a szoba közepére. — Ki küldi az élelmet a partizánoknak? — Kik vannak a hegyekben? — KI hordja a híreket? Szakadatlanul pattogtak a kérdések. A lány csak állt, lábal Inogtak már, nem ér­tett semmit. Erős harangzúgás töltötte el a fülét, egész testét... A cellában tért magához. Fáradt volt, nem tudott mozdulni, mindene fájt és alud­ni szeretett volna. A következő napi pofozás már nem any- nylra merítette ki. Egyik napon, amikor a vallatás után új­ból visszalökték a cellába, a fal mellett vérben fetrengő embert látott. Fölismerte benne a járás kommunista képviselőjét. Odament hozzá és ápolta. Oj nap jött és minden megismétlődött: a faggatás, az üvöltések, a pofonok. Ha legalább szépen beszélnének velem, akkor válaszolnék valamit, de így? Azt sem ér­demlik meg, hogy rájuk nézzek — gon­dolta magában. Egy alkalommal,, amikor a pofonoktól elindult az orra vére, az egyik tiszt rászólt a szolgálati farkaskutyára: — Hanzl, fogd meg! A borjúnagy kutya ott termett a lány­nál, de nem bántotta. Nyalogatni kezdte a vért a kezéről. — Hanzl, Hanzl! kiáltott a tiszt, de eredménytelenül. — Ez a kutya emberségesebb mint ti —' tört ki a lányból a keserűség, A következő nap volt a legborzasztóbb. A szokásos módon kísérték a vallatőte- rembe. Ott bent a terem közepén állt mez­telenül a képviselő, testét fekete véralá- futások éktelenítették. A lány szégyenkez­ve félrekapta a fejét, de egy p^on azon- nyomban visszalökte. — Nem tetszik? Most ápolgasdl Most kedveskedj neki — rivalít rá az egyik val­lató . Boženka már szinte nem Is volt jelen. Nagy körök cikkáztak a szeme előtt, káp­ráztató piros karikák váltakoztak feketék­kel, egyre kisebbedtek, egész- kicsinyek lettek, aztán csak egy pont maradt... Érdes slmogatás térítette magához. Han­zl, a farkaskutya nyalogatta az arcát. A nyolcadik napon kivezették a börtön- ' udvarra. Szeme láttára lőttek agyon egy foglyul ejtett partizánt. Ez vár rád holnap, ha nem beszélsz- -— fenyegették meg. Az éjszakát véglgvirrasztva Boženka százszor is végiggondolta sorsát. Szinte lát­ta Is. magát a fal mellett összerogyni, mint ahogy a partizán zuhant a földre. Kinek a nevét kiáltsa majd? Anyjáét, ap­jáét, Janóét? Reggel az ütlegelést közömbösen, meg­könnyebbüléssel fogadta, legalább elkábf- totta. Véresen, lehajtott fővel, kócosán bo­torkált ki az udvarra. Látta a felsorakozott katonákat. Fegy­verükben a neki szánt töltények arra vár­tak, hogy meghúzzák a ravaszt. Hanzl, a farkaskutya nem mozdult mel­lőle. A börtön vaskapuján nagy robajjal, ban- goskodással jött be egy csoport német ka­tona. A lány fél szemmel, közömbösen né­zett feléjük. Egy nagydarab szőke legény hirtelen kivált a csoportból, odalépett a lányhoz, magához szorította, és megcsó­kolta. Egyszer, kétszer, tízszer. Kissé el­tolta magától, aztán annál jobban magához szorította. Le kellett hajolnia, hiszen a lány pöttömnyi kic.si volt mellette. A kutya éberen figyelte Walter mozdula­tait. Mert Walter volt a váratlan látogató. Arca, zubbonya csupa vér lett, a lánytól. — El onnan! Marsi — rivalít rá egy SS- tiszt. Walter szótlanul, meredt tekintettel rázta a fejét. Zűrzavar támadt. Waltert végül is elrán- cigálták a lánytól, szidalmazták, üvöltöz­tek rá, de ő csak hadakozott, vlsszatele- selt, őrjöngött. A kutya nekifeszült lábak­kal, ugrásrakészen figyelte a történteket. Boženka értetlenül bámulta a jelenetet. Hirtelen két oldalról megragadták, úgy sodorták a kapuhoz, hogy a lába alig érte a földet, aztán kipenderítették az utcára. A kutya követni akarta, de visszafogták. A lány úgy elterült a járdán, mint a béka. Lassan feltápászkodott és vissza-vlsz- szanézve szaladni kezdett. Piszkósan, vé­resen, szaggatott ruhában futott végig a városon, valamerre a szülőfaluja felé ... Fogalma sem volt. hogy is futotta végig azt a tizenkét kilométernyi utat. Mert me­nekült — a halálból az életbe. Ha olykor-olykor felidézi a gyötrelmes, fekete keretes kilenc nap emlékét, hálával gondol vissza az „emberséges“ Hanzi far­kaskutyára, és persze Walterre, de a reá való emlékezéshez hozzátársul a hervadó asszonyok gondolatmenetére jellemző ka^ cérság is. S Ilyenkor alig észrevehető mo­soly suhan át az arcán ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents