Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-16 / 33. szám
új ifjúság 1 Bite Vilimaite: E s o be n Délre már teljesen beborult, s a brigád- vezető házába invitálta azokat, akik mesz- sze laktak. — Semmit sem főztem ma, egész délelőtt mostam. Most meg az az eső... — mondta a háziasszony, mikor egy halom mosott ruhával a karján belépett. Tüzet rakott, a férje pedig megterítette az asztalt a konyhában, s kicsit félszegen intett az embereknek, hogy húzódjanak közelebb. — Kiderül még? — kérdezte az öreg Ri- mulis, és szelt a sajtból. — Ki tudja — felelt MilaSius. — Te mit gondolsz? — Rimulls LukStas felé bökött. — Nem gondolok semmit! — vetette oda Lukštas, s maga elé húzta a sajtot. — Egyenek — kínálta őket a háziasszony, s bűntudatosan pislogva férjére, újra mentegetőzni kezdett: — Mostam, nem volt időm valami rendes ételt készíteni. — Adna Isten nekem is egy ilyen gazd- asszonyt! — mondta Rimulls a bajszát simogatva: — Szép, mint a rózsa, dolgos, mint a méh. — öreg, öreg! — nevetett Mllašlus. — Ha olyan fürge lennél a munkában, mint a nőknél!... — Hát nem vagyok férfi? — kacsintott Rimulls a háziasszonyra. — A munka nem szalad el, viszont jobb, ha a férfiak igyekeznek leszüretelni a gyümölcsöt. A háziasszony mosolyogva pillantott az öregre, aztán leszedte az asztalt és a polchoz lépett. — A gyűrűm! — szólalt meg váratlanul, s rémülten fordult a férje felé. — Mosás előtt levettem a gyűrűm és ide tettem. — És nincs ott? — Nem vagyok vak — fortyant fel az asszony. — A gyűrű itt volt. A brigádvezető körbejáratta tekintetét az embereken, az öreg Rimulls hirtelen az ajtó felé Indult. ^ — Hová mész? — Dolgom van. — Várj. — Ha kell, hát várok. — Rimulls nem ellenkezett. — Ml jót mondasz nekünk. Pranas? — A gyűrű magától nem sétált ki az ajtón, ezt mondom! — vágta oda vadul a brigádvezető. — Vicceltetek egyet, fiúk, és kész, tegye vissza, aki elvette, s ne beszéljünk többet róla! — És ha — kezdte volna LukStas. — Megmotozzuk egymást — mondta keményen a brigádvezető. — Engem megmotozhatsz, de előbb menj be szépen a járásra, és szerezz engedélyt az ügyésztől — ugrott fel Mllašlus. — És ha... — magyarázta Lukštas — és ha senki nem vette el a gyűrűt? Megmotozzuk egymást, jő, aztán meg előkerül a gyűrű valahonnan a pad vagy a szekrény alól... Akkor ml lesz? — Igen, akkor mi lesz? — visszhangozta Rimulls. A brigádvezető benézett a pad, a szekrény alá, aztán kiegyenesedett. Arcáról tompa makacsságot olvashattak le. — A gyűrű magától nem sétált ki az ajtón — Ismételte meg. — Tessék, tessék... — mondta hirtelen Rimulls, s kifordította zsebelt. Hangja remegett. — Nem! — kiáltott fel a háziasszony. — Nem kell! — Könnyes szemmel a férjéhez fordult. — Nem köves gyűrű volt! Nem kell motozás, semmi sem kell!... Mindnyájan elnémultak. A csend még ezeknél az asszonyt könnyeknél is nyomasztóbb volt. Lukštas szólalt meg: / — Tényleg nem kell motozás. — Hát akkor? — kérdezte a brigádvezető. — Fogjunk egy darab papírt és írjuk le, mit csináltunk, amíg csak asztalhoz nem ültünk. Röviden, világosan leírjuk. A hazugság nyomban kiderül. — írjuk le! — derült tel mindegyikük arca. — Jó neked, Lukštas. Vilnlusba jársz iskolába, nem estire, mindenkinél okosabb vagy — mondta Rimulls tisztelettel. Kint csak egyre zuhogott. Az emberek az asztalra dőlve írtak, hatalmas kubikuskezükben szinte, elgörbült a ceruza. Mikor befejezték, a papírokat az asszonynak adták. — Rajtam kezdd, szépségem — kérte Rimulls. — Sorban olvasd — mordult tel dühöd- ten Mllašlus. — Jó, sorban... Lukštas: „Bejöttem és leültem az ajtó melletti padra. Kezemet felsebezték a gyökerek, é? tiszta kötést kértem a gazdasszonytól. Ö azt mondta: „Keress a polcon.“ Odamentem Rimullshoz, hogy kötözze be a kezem. Az öreg azt mondta: „Marha vagy te, kell neked így vagdal- koznod.“ Amint bekötözött, mindjárt asztalhoz hívtak bennünket.“ — Most az enyémet olvasd! — sürgette Rimulls. — Várj! — Várok, ha muszáj. De már nem sokáig. — Milasius: „Én nem vettem el a gyűrűt, mert nem mentem a polchoz. Rimulls mellett ültem, az ablakban találtam egy régi újságot, és arról az atombombáról olvastam, amit az amerikaiak Spanyolországban elvesztettek. Aztán Pranas oda akarta húzni a padot, felálltam, Rimulis is felállt, Lukštas is felállt, és odajött a sáros kötésével. Azt mondtam neki: „Menj arrébb ezzel a sebbel, mert a vértől megszakad a szívem.“ Ollót kért, mert Rimulls le akart vágni a kötésből. Odaadtam neki az ollót. Úgyhogy kiderül, voltam a polcnál, de a gyűrűt nem vettem el.“ — Most én jövök! — türelmetlenkedt tt Rimulis. — „Az előszobában levetettem nedves zakómat, és Lukštas nevetni kezdett rajtam, mert női ujjasban vagyok. De hát neken sajnos alaposan tel kell öltöznöm a munkához, ezért is hordom ezt az öltözéket, a- mit az én öregem hagyott rám. mikor elhalálozott. Mllusius mellett ültem,, aki utó, só cigarettámat szívta. Bekötöztem LukStas kezét, kerestem még valami kenőcsöt, ezért feltúrtam az egész polcot. Láttam ott valamilyen gyűrűt, aztán rögtön asztalhoz ültünk. Hálás köszönet a gazdasszonynak a sajtért.“ Az asszony befejezte az olvasást. — Az olló! — kiáltott fel a brigádvezető. — Lukštas ollót kért, Milašius odaadta neki. De ki tette vissza? Tg, Rimulls? — Nem. A szobában megint baljós csend támadt. — Én tettem vissza az ollót — szólalt meg váratlanul Lukštas. — És a gyűrűt is én vettem el. — Mosolygott. — Elvettem, és beletettem ebbe a zsebbe, itt. — A szekrényen lógott a háziasszony köténye. , A háziasszony mereven Lukštast nézte, s belenyúlt a kötény zsebébe, a gyűrűt emelte ki belőle. Mindnyájan elképedve álltak. — Ez az eső... — mondta Lukštas, egyre csak mosolyogva. — Gondoltam, hogy sokáig nem áll el és unalmas lesz a várakozás... Jól kigondoltam, nem igaz? Hiszen nem unatkoztunk... Ez az eső — Lukštas jobbra-balra tekintgetett, de senki nem nézett rá. — Csak vicceltem! — LukStas már kiabált. — Hiszen esik ... esik! Senki nem nézett rá, s Lukštas ekkor megértette, hogy teljesen egyedül van az emberekkel zsúfolt szobában — egyedül és feleslegesen. Bojtár Endre fordítása * mai litván író Kolozsvári Grandpierre Emil A KIB O N TAKOZÁS Sóhajtásszerű nesz hallatszott, a kitárt ajtó sóhajtott, s nyomban utána egy gyerekesen elfogult hang üzenete hangzott el: — Kész az ebéd, apuka kérem. A meglepetéstől dermedten bámultam rá; azt az Ad rlent, aki a küszöbön tehetetlenkedett, nem ismertem Alig hittem a szememnek. Mindig kifogástalanul, min dig elegánsan öltözködött, most viszont világoskék ru hája elé zöldes színű kötényt kötött, a suszterek kö tényéhez hasonlót, a lábán otromba papucs. A külső hagyján. De megváltozott a viselkedése is, félszeg és alázatos volt egyszerre, esetlenül hajlongott, mint a vendégeket az asztalhoz vezető pincér: — „Megfelel az asztal, kérem? Akkor, ha szabad ajánlanom, tessék helyet foglalni, ha nem, majd keresünk egy másikat.“ Arca merő bizonytalanság és bocsánatkérés. Ml ütött ebbe a nőbe? Szemem önkéntelenül az apára fordult. Épp akkor emelkedett föl ültéből: — Hát akkor... — invitálásképpen széttárta két karját, s a nyitott ajtó felé intett. Odaát,, az ebédlőben legalább tizenkét személyes terített asztal. Mellette a templomi székekhez hasonló, merev, egyenes hátú újgótlkus székek. Csak a vészbíróság hiányzott, de bármely pillanatban beléphettek, hogy megkezdjék a tárgyalást. Az ítélet kötél általi halál, amit esetleg a láthatatlan hatalom életfogytiglanira változtat. — Parancsolj, édes fiam — mutatott a helyemre a ház ura. A mosoly szétmázolódott az arcán, kritikus szemmel mérte végig az asztalt. Ítélet-végrehajtói hangon mordult a lányára: — A szalvétáki — a sző, mint az ostor, csattant. — Igenis, apuka kérem — a riadt választ inkább Adrién szájáról olvastam le, semmint hallottam. — A szalvétáki — csattant másodjára is az ostor. — Hova kell tenni a szalvétákat?! —- A bal oldalra, apuka kérem. A bűntudatos választ Ideges kapkodás követte. Az ebédet Adrién szolgálta föl, ingajáratban közlekedett a konyha és az ebédlő között, rendkívül buzgón, rendkívül sután. Arcán rémület, kezében a levesestál, arra koncentrált minden Idegével, de úgy, mintha e tálon kívül semmi az égvilágon nem létezne, se ml az asztal körül, sem a szőnyeg a padlón. Homlokát kiver te a verejték, tekintetét fölltta a gőzölgő leves, lépő se elbizonytalanodott. Visszafojtott lélegzettel lestem, mikor bukik el. A megkönnyebbülés sóhajtása tört elő a torkomból, mikor végre elhelyezte a tálat az aszta Ion, s ereje fogytán lerogyott a székére. Ogy ült otí mint akiből elszállt a lélek. Súlyos percek teltek el, amíg futotta az erejéből, hogy magához vegyen néhány kanál levest. Kimerültén dőlt hátra, ajkán megtapadt egv darabka a húsleves metéltjéből, gépiesen törölt szájat. Egyébiránt az étel semmivel sem szerzett több élvezetet az ínynek, mint a berendezés látványa a szemnek. Az ízetlen börtönkoszfot ki-ki vérmérsékletéhez képest fogyasztotta. Az apa, noha puritán módon, mindamellett látványosan evett, gondosan vigyázva, hogy egyetlen falat se csússzon le a torkán megfelelő őrlés nélkül. Ki is nyilvánította, hogy öntudatosan eszik, s ilyenformán tartja rendben bélmöködését, szóval nem, de magatartásával hangsúlyozta, hogy a módszert mind- annyiunknak, sőt az egész emberiségnek tiszta lelkiismerettel ajánlja. A koravén Kövesházyné úgy tett, mintha nem szándékozna enni, mert valójában nem éhes, egv ideig csupán piszkálta az ételt, ám két-három plszkálássorozat után hirtelen a fulladásig teletömte a száját, perceken át gyötrelmesen rágott, kínosan nyelt, hogy aztán ismét finnyáskodó ábrázattal piszkálja tányérja tartalmát. Majd megint vad falás következett, Adrien alig evett, de közben állandóan az apján tartotta a szemét, nyilván féltében. Az én étvágyam elnyelte a környezet. Utolsó fogásként almás pitét tálalt Adrien. Kl-kl befejezte a táplálkozást. Az apa utasította lányát, hogy a feketekávét a „dohányzóban“ szolgálja föl. Fölálltunk, hogy átballagjunk, ha úgy tetszik, a „dohányzóba“. Adrién villámgyorsan elkapta apja jobbját, és az asztal magasságáig hajolva, kezet csókolt. — Köszönöm az ebédet, apuka kérem. Az apa biccentéssel nyugtázta a köszönetét. — Cigarettázol, édes fiam? — kérdezte, alighogy elfoglaltam helyemet a süppedős karosszékben. Kiszedtem egy cigarettát a dobozból, s megköszöntem a tüzet, amivel ugyancsak az apa szolgált. Házigazdám hátradőlt a karosszékben, és súlyosan, minden egyes szót megnyomva beszélni kezdett: — Az erkölcsi világrendnek az a sajátossága, s ezt nyugodt lélekkel törvényszámba vehetjük, hogy ideiglenes Ingadozás után mindig helyreáll... Nem fejezte be a mondatot, felesége, aki idáig lustán eltespedt a karosszékben, mintha az emésztés minden erejét elszívta volna, váratlan fürgeséggel fölpattant ültéből, s apró lábait szaporán szedve, az ajtó felé Indult. Lenyomta a kilincset, s a már nyitott ajtóból szólt vissza Idegesen és ellenségesen: — Mosogatni is kell. Rengeteg a piszkos edény., Azzal el is tűnt. ’ Kövesházy elnéző mozdulattal emelte föl a karját: — Meg kell értened a feleségemet •— fordult felém kifejezéstelen arccal —, ő töviről hegyire Ismeri meggyőződésemet, következésképpen némi türelmetlenséget tanúsít, ha ismétlem magam. Amiben emberileg igaza van, de a világ örök törvényei szerint semmiképpen nem. Egy tétel igazságát az ismétlés nem befolyásolja, ezt ml férfiak könnyebben belátjuk, bizonyság rá a te mintaszerű magatartásod, ami azt Igazolja — ha nem tévedek —, hogy az Igazságot nem lehet megunni, kivált ha alapvető Igazságról van sző. Meggyőződésem, hogy ha ellsmétlem, amit az erkölcsi világrendről mondtam, nem türelmetlenséget érzel majd, hanem tisztulást, a lelked tisztulását, aminél nagyobb áldás nem érhet halandó embert... A pálinka, a feketekávé, a leves, az ebédhez fölszol- gált bor együttesen feszített, kihasználtam hát a kedvező pillanatot: — Tivadar bátyám... I Nyomban megértette, ml a kívánságom, útbaigazított: — Ahogy innét klmégy az előszobába, mindjárt balra találsz egy ajtót, az az, mellette a következő ajtó a fürdőszobáé. Benyitottam, s ahogy szoktam, a kilincs után nyúltam, hogy bezárjam magara mögött az ajtót. Csakhogy a zárban nem volt kulcs. Megnéztem kívülről, ott sem volt. Rossz érzés fogott el, hisz bármely percben rám nyithatott Kövesházyné vagy bárki. A fene egye, micsoda hülye helyzet! Bizonyára Adrién felejthette valahol a kulcsot, hisz oly gyakoriak nála a szórakozott- ságl hullámok. Idegességemben csak félmunkát végeztem. Klelégület- lenül mentem át a fürdőszobába: itt sem tudtam bezárkózni, ennek a helyiségnek a zárjában sem volt kulcs. Furcsa, kétségtelenül furcsa, hogy egyszerre vész el a kulcsa a vécének és a fürdőszobának. Egy másodpercig megfordult a tejemben, hogy házigazdámat figyelmeztetem a hiányosságra, szerencsére, nagy szerencsémre, letettem erről a tervemről. Vissza- slattyoltam hát a dohányzóba, és ellenkezés nélkül nyakig merültem az erkölcsi világrend langyos fürdőjébe. — Megbántad, hogy eljöttél? — kérdezte este Adrien látszólag közömbösen, tekintetében nyoma sem volt szokásos szórakozottságának. — Nem bántam meg, de semmi kedvem a látogatást meglsmételnL Válasz helyett nagyot nyelt. Majd arról kezdett beszélni, hogy anyját Idegroham kerülgeti, valahányszor apja az erkölcsi világrendről szónokol, holott másról nem is igen nyilatkozik. — Mosogattunk és beszélgettünk, a fő téma természetesen te voltál. Igazam volt, hogy rábeszéltelek, mindkettőjüknek megtetszettél. Olyasmi emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy apuska „édes fiamnak“ szólítsa valamelyik udvarlómat. A férjeim sem részesültek ebben a megtiszteltetésben. Fölmérni sem tudod, menynyit segítettél. Ma például megkérdezték, kivel találkozom, mondtam, hogy veled, szó nélkül elengedtek. Nem kellett izzadnom, s a tejem törnöm valami elfogadható hazugságon — mert mindig ezt követelik tőlem —, ezentúl elég lesz rád hivatkoznom. Nem értettem pontosan, mire akar kilyukadni, de nem kérdezősködtem, mert intett, hogy nem fejezte be, így aztán sokkal később derült rá fény, hogy csakugyan segítettem rajta, s hogy miben. Folytatta beszámolóját: (Folytatjuk!
