Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-02 / 31. szám
U] M tôta a melegebb Időjárás elöcsalogat- ta a szoba rejtett zugaiból a különféle rovarokat, gyakori bosszúságom a reggelire szánt kenyér, kalács vagy kifli üregeiben bányászgató mákszemnyl vöröshangyák serege. Sokszor, sajnos, csak akkor veszem észre őket, miután a péksütemény felét már megettem. Mérgemben szeretném mutatóujjam hegyével módszeresen szétlapítani valamennyi hívatlan „kutatót“, de az első fetrengö hangya láttán megesik rajtuk a szivem, s Inkább kidobom az egészet a szemétbe. Mit tegyek velük? Mit tehetek? Ha nem akarom szétnyomkodni őket (és ezt azért a Jog sem engedné meg), csak egyetlen megoldás van: egy táblát kell elhelyeznem a kenyerespolc előtt, amelyen ez áll: Hangyáknak bevonulni szigorúan tilos! Indoklásként alatta szerepelhetne még, hogy az Intézkedés főként a hangyák testi épségének védelmében történik, mert ha a kenyérbe, péksüteménybe másznak, fennáll a lehetősége annak, hogy vagy megeszem, vagy fel- Indultságomban agyonnyomkodom őket. Az a közlekedési tábla, amely e cikk' megírására késztetett, kör alakú, fehér, tűzpiros a szegélye. Közismert, hogy az any- nylt Jelent: mindkét Irányból behajtani tilos. Ilyen táblát kettesével szokás kitenni, egyiket a letiltandó útszakasz egyik, a má-. sikat a másik végére. Esetünkben is hasonlóképpen jártak el, két falu lakosságát háborítva fel ezzel. Olyannyira, hogy az illetékeseknek a tiltás megtestesülését létének rövid Ideje alatt már többször újra kellett állítaniuk, mert mindig akadt valaki, aki — nem látván ésszerűbb megoldást — egy óvatlan pillanatban egyszerűen kidöntötte a táblát. De hát miért lázadozik a két falu, s Jogos-e az a harag, amellyel a tiltó táblát szemlélik? Hogy ezt meg tudjuk ítélni, el kell mondanunk, hogy tulajdonkénnen miről Is van szó. Aki valamikor Is részt vett a gombaszögi ünnepségeken, talán tudja, merre van Szl- llce (Silica). A falu régi, Arpád-korl magyar település, gazdag népművészeti hagyományokkal. De arról Is híres, hogy karsztvidéken, egy olyan gyönyörű fennsíkon fekszik, amely flórájával és faunájával szinte egvedülálló hazánkban. Aki viszont odalátogat, megtudhatja, hogy Szl- llce „Példás határőrközség“, ami számunkra legalábbis annyit Jelent, hogy Itt húzódik a csehszlovák—magyar államhatár. Hasonlóképpen a Szlllkével szomszédos Jablon- ca (Slllcká Jablonlca) erdői a határövezetbe tartoznak. Államhatár Igen, országút azonban nem húzódik a két falu között, így Isten háta mögöttieknek vélhetnénk e két települést. Erről azonban szó sincs, hiszen az. Idetévedt vándor eljuthat (ablon- cáról Szllicére azon az évszázados kocsi- úton, amelyen a környékbeliek fuvarozták a fát, s amely egy nevezetes szikla, a Sólyomkő alatt vezet. A Sólyomkö tetején még ma Is látható a Bebekek hajdani várának alapja, amely a mondabeli nevezetes „hét Juhakol“ egyike. (A másik az a Szád- vár, amelyik Jabloncától egy kőhajításnyl- ra délkeletre áll, már magyarországi területen.) Zajló élet, élénk forgalom volt Itt hajdanán, amikor e két település még nem az ország szélén volt található, s amikor mág a falusiak Is klmehettek a saját erdejükbe. A kocsiút még most Is megvan, de a Sólyomkő alatti része csak gyalogosan, kerékpárral vagy lóval Járható, a modern kor közlekedési eszközeivel nem. Vagy húsz évvel ezelőtt a Járási erdészeti Igazgatóság (vagy ahogyan errefelé nevezik: erdőhlva- tal) kapcsolódva erre a kocsiútra, de az erdőben helyenként új Irányt szabva neki, leaszfaltozta az utat, amely azóta az erdészet tulajdonában van. Az út folytatását az erdő szélétől a falvak széléig a két község tette rendbe, hogy motoros Járművekkel Is el lehessen Jutni egyik faluból a másikba. Kiterjedt a kölcsönös rokonság és az Ismeretség a Jabloncalak és a szlllcelek Fel is út, le is út? között, ezért sokan örültek az útnak, hiszen így Jelentősen lerövidült a két település közötti távolság személykocsin Is. Korábban, a meglévő hivatalos utakon ez a távolság 40 kilométer volt, az érdéin csak hét kilométer lett. De hát isten adta, el Is vette: az erdészet nemrégen lezáratta , az utat. Sebő Gyula, Jablonca és a szomszédos Körtvélyes (Hrušov) közös hnb-Jé- nek elnöke a közelmúltban kapott egy értesítést, amelyben közölték vele a tényeket és azt, hogy a tábla ki van téve. — Minket nem kérdeztek, hiszen az az útszakasz, amelyet lezártak, az erdőn át vezető út az erdészeti Igazgatóság tulajdonában van. A lezárás Indoklásaként az szerepelt, hogy az út veszélyessé vált, mert fakitermelés folyik, faomlástól kell 'tartani A szllicei és a Jabloncai rokonoknak. Ismerősöknek maradt tehát az apostolok lova, hogy ha nem akarnak kerülőt tenni Ml tagadás, ez a Jármű egészségesebb Is, no meg kevésbé szennyezi a környezetet, mint a motoros járművek. Az erdészet eljárása a környékbeliek számára azonban mégiscsak érthetetlen, hiszen fakitermelés az út fennállása óta mindig folyt a környéken, és a szél Is kidöntött egy-egy gyengébb fatörzset. (Mert ez Is a lezárás okaként szerepelt.) Elmentem hát a Rozsnyói (Rožňava) Járási Erdészeti Igazgatóságra. Az Igazgató gyanakvóan méregetett, s nem fért a fejébe, honnan vettem az ötletet, hogy az út felöl tudakozódjam. — Ml Jogosan zártuk le az utat, hiszen a ml tulajdonunkban van — válaszolt a kérdésemre, majd megbízta beosztottját, Štefan Hudek főmérnököt, hogy kísérjen el a helyszínre. — Úgyis sok most a probléma a nemzetiséggel — bocsátott útra bennünket —, nézze meg a helyszínt, és írja meg az Igazat, nehogy az emberek azt higgyék, ez az Intézkedés Is ellenük Irányul Útközben, az erdőlgazgatóság szádalmá- sl (Jablonov nad Turňou) Irodájában, a- melynek hatáskörébe a szóban forgó útszakasz tartozik, csatlakozott még hozzánk Strela János is, a szádalmásl „kirendeltség“ vezetőjének helyettese. Kísérőim elmondták, hogy a kérdéses út aszfaltburkolatát meglehetősen rossz állapotban találom majd. Ebben nem az erdészet Jármű- állománya a ludas, nem is a környékbeli sofőrök a bűnösök (naponta 4—5 személyautó halad át ezen az úton), hanem az Itt kígyózó nemzetközi gázvezeték építői, akik monstrum Járműveikkel ólomnehéz csöveket szállítottak rajta. Megállunk egy olyan helyen, ahol az út fölött a vihar kidöntögette a fákat. Két- -három szél kitépte fa gyökerei meredez- nek már csak Itt, meg néhány facsonk, a többit elszállították. Egy Ilyen másfél méter átmérőjű gyökérgubanc az út alsó oldalára gurult, s megakadt egy fiatal bükkfában. — Nem Is ez a legveszélyesebb, hanem a fakitermelés, amely párszáz méterrel feljebb folyik — magyarázzák az erdészek. (Megjegyzendő: nem az út mellett, hanem attól jó messzire.) — Ml nem vállalhatjuk a felelősséget azért, ha valakit baleset érne errefelé. — Ha befejeződik a vlhár által kidöntött fák elszállítása, újra megnyitják az utat? — kérdezem. Hudák mérnök először úgy tesz, mintha nem hallaná a kérdést, csak egy Jó idő múltán válaszol — Ez az út az erdészeté, itt tulajdonképpen sohasem lett volna szabad közlekedni Azoknak, akiknek fontos dolguk van erre, mondjuk a méhelket akarják áthúzni Jabloncáról Szllicére, külön engedélyt adunk. A szövetkezet traktorosainak Is. A dolog legnaeyobb érdekessége viszont az, amit már a helyszínről visszafelé menet tudtam meg útitársaimtól: a Szádalmás feletti tekervényes szoroskői utat nemsokára Javítani, szélesíteni szeretnék, s a közlekedési Igazgatóság az erdészek tudomása szerint úgy tervezi, hogy a Szádalmás felöl Rozsnyóra Irányuló gépkocsiforgalmat a Jablonca és Szlllce közötti — cikkünkben szereplő — útra tereli majd. — Ehhez azonban ki kellene Javítani és szélesíteni ezt az utal De hogy pontosan hogyan lesz, azt még egyelőre nem tudni — mondják. Sajnos, azok a Jogászok, akiket felkerestem, nem voltak hajlandók állást foglalni az ügyben. „Pontosan Ismernünk kellene a tényeket“ — mentegetőztek. Annyit mindenesetre elárultak, hogy az erdészetnek, mivel a lezárt útszakasz az 6 tulajdonában volt, valószínűleg Jogában állt kitiltani onnan a forgalmai A kérdést azonban bonyolítja az, hogy az út az egyetlen összekötő a két falu között. Nekem, mint az okokat kutató riporternek az volt a benyomásom, hogy a vihar és a fakitermelés csak ürügy: az erdészek így Is, úgy Is lezáratták volna az utal mert már rég a begyükben van, hogy az adófizető polgárok az ő területükön kocsikáznak. KLINKO RÓBERT (A sterzfi felvételei) Kísérőimmel egy pillanatra megálltunk az út szilicei-fennslki szakaszán. A szürke papírdarab A fél tenyeremen elfér ez a szürkés papírdarabka. „Tíz pengő álladalml papír jegyekért“, beváltható egykoron — 1849-ben — minden szombaton a vár- béli váltóhivatalnál Komáromban. Rajta az aláírás: ŰJházy László kormánybiztos. Született — elnézést — nyomtatták 1849. Július hó 13-án. Milyen események Játszódtak le ez idő tájt a komáromi várban, vagy a szabadságharc egyéb helyszínein? Ezek a kérdések foglalkoztatnak pár napja, amióta ez a szükségpénz, mert a hivatalos neve ez, nálam van. 1849. július 9-én Buda-Pestről Szegedre menekül a magyar kormány. Július 11-én Görgey kirohan negyvenezer emberével a komáromi várból, sajnos Hay,- nau harmlncnégyezer harcossal várja és ő győz. Talán különb eseményeket érdemelt, szebb születésnapi ajándékot Is kaphatott volna a bankó. A 15-1 váci győzelem némileg kárpótolhatta, ám ugyanott 17-én már Pasklevlcs ismét megveri Görgeyt. Figyeljük csak tovább a szükségpénz nem könnyű életét: szeptemberben a városban már rettenetes a drágaság. Az Ojházy-féle kényszerbankókat a közönség már nem akarja elfogadni. A leg- sanyarűbb pénzsors... Sajnos, az Ilyesmi később Is előfordult e tájakon. És innét már nincs messze a kapituláció: a vár megadásának feltételei között, a 4. pontban egyszer csak ott szerepel, hogy „a várőrségnek a különféle hadl- -pénztárl utalványokkal tett kötelezettségei kiegyenlítésére 500 000 pengő forint fizettetik ki osztrák bankjegyekben.“ Habár tudjuk azt is, hogy az Oj- házy-féle kényszerbankók beváltása ellen az osztrák fél eleinte kifogásokat tett Ám a következő napon már a vegyes bizottság az említett pénzjegyuk beváltása körül Is szorgoskodik. Ezt a szükségpénzt, melyet itt tartok, azonban nem váltották be. Talán valamelyik várvédő őrizte meg sorsának tanújaként, kegyeletből. Vagy talán beváltották, és egy hivatalnok őrizte meg? így vagy úgy, most itt van, és én mint a történelem tanúját vallatom. Pontosabban arra ösztönzött, hogy könyvekben kutassak múltja után. Az Igazi persze az volna, ha rá nézve, mint egy miniatűr képernyőn azok sorsa Is megelevenedne, akiknek a kezében egykor megfordult! Persze, tudom: ők már a névtelenség homályában maradnak talán örökre. Gyűjtőktől érdeklődtem, s megtudtam, a kis pénz értéke ma pár korona. Hiszen ezekből számlálatlanul sok található ma is. Gyűjteményekben, múzeumokban. De ez nem ott őrződött meg. Szülőfalum oly sok kincset rejtő, óvó fiókjainak egyikéből — ma már kideríthetetlen, melyikből — kerül elő. Hogy oda hogyan kerül? Mindenki eljátszhat a gondolattal ... A lényeg úgysem az, hogy kiderítsük a csalhatatlan igazságot, hanem az, hogy foglalkozzunk az elmúlt idővel, a kelet-közép-európálval, melynek tanúja, vagy ha úgyj tetszik, egy darabja ez a gyűrött, kopottos pa- pírszeletke is. A rajta szereplő név tulajdonosáról azonban már többet Is megtudhatunk. ŰJházy Lászlóról lexikonok, történelem- könyvek „árulkodnak“. 1795-ben született, később Sáros vármegye főispánja volt, aki szabadcsapatot alakított, melybe két fiával egyetemben belépett. 1849 nyarán Komárom kormánybiztosa, s e tisztségét a vár átadásáig megtartotta, így került neve a szükségpénzre. A szabadságharc leverése után Amerikába menekült, s Oj-Buda néven alapított helységei Itt 150 komáromi menekült is hazára, otthonra talált. Később Texasba került, ahol Sírmező névre keresztelte vásárolt blrtókál Hogy miről is szerettem volna szólni? Mondjuk a régi fiókok titkairól. Vagy a mindenféle gyüjtőszenvedélyek hasznosságáról. Vagy ezekről is. GörtSI Jenő
