Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-20 / 51. szám

I'iji ajfejfl a Mert az Isten ide vezérelt... Keserű emlékek fakadnak fel bennem, amint belépek az intézet ajtaján, öt éve jártam itt utoljára. Kedves ismerősömet lá­togattam meg, aki akkor mér tudta, hogy a halál menyasszonya, és bámulatos lelki nyugalommal készült arra, hogy fiatalon megtérjen Urához. Mert hitte, hogy a földi lét csak káprázat, s lelke majd valahol, egy másik szférában új otthonra talál. Olyan sötét korban hitte ezt, amikor az elnyomók még a haldoklótól Is megtagadták azt a jo­got, hogy Istenre gondolhasson. Annál na­gyobb volt az öröme, hogy legalább ápolói között akadtak olyanok, akikben megértésre talált. Szent Erzsébet-rendl apácák is dol­goztak ebben a kórházban. Ismerősöm sokat beszélt arról, milyen lelkierőt adnak neki ezek az irgalmas nővérek, s mennyire árad belőlük a megértés és a szeretet. Már csak öten maradtunk Pozsony (Bratislava). Heyduk utca. On­kológiai Intézet. Valaha a Szent Erzsébet- rend kórháza volt. Már akkor is leginkább csak súlyos betegeket ápoltak itt. Igaz, ab­ban az időben a szegény ember csak akkor feküdt kórházba, ha valóban súlyos beteg­sége volt. A hajdani irgalmas nővérekből mára már csak öten maradtak. A „civil“ nővérekhez hasonlóan az intézet alkalma- zottalként dolgoznak, azonos fizetésért. A kórház belgyógyászati osztályának aj­tajában várakozom az egyik Erzsébet-rendl nővérre, arra, aki afféle elöljárója az itteni Irgalmas nővéreknek. Fehér fejfedős, fehér köpenyes, hatvan év körüli nő érkezik, lá­gyan kezet nyújt. Kissé megilletődöttek va­gyunk mind a ketten. Világi újságíró már hosszú évek óta nem érdeklődött irántuk, s én magara sem tudom, hogyan is kezdjem a beszélgetést. A nővérből áradó szeretet azonban hamar feloldja a feszültséget. Ügy volt, hogy csak pár szót váltunk itt a fo­lyosón, végül hosszan elbeszélgettünk. Arra azonban megkér, neve ne szerepeljen az írásban. — Fiatalon, 1947-ben léptem a Szent Er- zsébet-rendbe. Itt kezdtem szolgálni, ebben a kórházban, amelyet egy év múlva álla­mosítottak. Rövid ideig még maradhattunk, azután átvitték bennünket. Irgalmas nővé­reket Főrévre, a kastélyba, ahol szintén ápolóként dolgoztunk. Nem sokkal ezután újra máshová kényszerltettek, végül a kü­lönböző rendekbe tartozó apácakat kijelölt gyűjtőhelyekre vitték. Én Kláštor pod Znle- vomba kerültem Ez az ötvenes évek végén történt, ezután ml már nem dolgozhattunk kórházban, szövetkezetekben kellett munkát vállalnunk. Kapáltunk, fát vágtunk, más egyéb mezőgazdasági és erdei munkát vé­geztettek velünk. Idősebb rendtársnőim kö­zül sokan csak nehezen bírták a megterhe­lő munkát, de dolgozniuk kellett, metsző hi­degben és rekkenö hőségben egyaránt. Ezek bizony nem voltak könnyű évek. A válto­zást az 1968-as év hozta. Az Onkológiai In­tézet akkori igazgatójának kérésére ml, Er- zsébet-rendiek, akik még tehettük, vissza­tértünk ide a kórházba. Talán tizenöten lehettünk. Az idő múlik, társnőim megöre­gedtek, már csak öten maradtunk. Vala­mennyiük képesített, hiszen rendünk haj­dani Iskolájában súlyos betegek ápolására készítettek fel bennünket. A kórház veze­tésével és személyzetével nagyon jó vi­szonyban vagyunk, sajnos azonban, hogy rendi életünkhöz nincsenek meg a kívána­tos körülmények. Még szállást sem tudtak biztosítani nekünk. Társnőim szeretetottho­nokban élnek, de van olyan is, aki temp­lomban lakik. Nincsenek nagy igényeink, de ezt az állapotot sajnálatosnak tartjuk. Szolgálatuk a kórház számára ma is nél­külözhetetlen. Erről Vlasák doktor, az in­tézet Igazgatóhelyettese beszélt: — Munkájukról csak pozitívan nyilatkoz­hatok. Jó volna, ha sokkal többen lennének. Űk egész életüket a betegek ápolására tet­ték fel, a páciensekkel megértőek és sze­retetteljesek. Nincs családjuk, ezért reggel­től estig a betegek körül forgolódnak. Az Irgalmas rendeknek kórházainkban, különö­sen a miénkhez hasonló kórházakban min­denképpen nagyobb teret kellene kapniuk. logtosztottan — Isten vele, fiam! De ne csak rólunk írjon, menjen el Főrévre, ott a kastélyban még dolgoznak irgalmas nővérekl — búcsú­zik tőlem az Onkológiai Intézet Erzsébet- rendl apácája. Megfogadom a tanácsát. A kastélyt 1933-ban vette meg az Assisi Szent Ferenc Leányainak Kongregációja el­nevezésű irgalmas apácarend a Zsolnay grófoktól, hogy otthont adhasson egyre gya­rapodó tagságának. Szükségmegoldás volt ez a kastély, jobb híján költöztek ide. Nem tartották ugyanis helyénvalónak, hogy egy kolduló rend ilyen épületben lakjon. A fe­rences Irgalmas nővérek betegápolást vál­laltak a pozsonyi kórházakban, de fizetést ezért nem kaptak, s mivel valamiből él­niük kellett, a könyöradományok mellé zöldséget, gyümölcsöt termeltek a kastély kertjében. A sors keserű fintora, hogy rö­viddel azután, amint kifizették a részben hitelbe vásárolt épület utolsó hátrálékát, államosították a kastélyt. Mindez 1958 au­gusztusában történt, az apácákat elszállí­tották innen. Legtöbbjüket a jászól premont­rei kolostorba., Röviddel ezután Slovenská Lupéára kerültek, s ezzel megkezdődött éle tűk legnehezebb időszaka: a kemény mező- gazdasági és erdei munka. Még az ötvenes évek elején történt, hogy a förévi kastélyban kórházat rendeztek be, hosszan tartó súlyos betegségben szenve­dő idős emberek elfekvő Intézetét. 1958-ig a ferencrendi irgalmas nővérek Is itt dol­goztak. A hatvanas évek végére azonban kritikus helyzetbe került a kórház, nem volt, aki ápolja a betegeket. Az intézet ve­zetője 1968-ban arra kérte a rend provin­ciális elöljárónőjét, küldjön apácákat az in­tézetbe. A hajdan itt dolgozó irgalmas nő­vérek már szétszóródtak az országban, de 33-at sikerült felkutatni, akik visszatértek. Azzal a feltétellel jöttek, hogy rendi életük­höz megkapják a megfelelő körülményeket. A 33-ból mára csak kilencen maradtak, a többiek fölött eljárt az idő. De hogy most mégis 12-en vannak, ez külön történet: — Az idén, januárban elmentem a szlo­vák kormány Egyházügyi Hivatalába, azzal, hogy ha nem vehetek fel fiatal Irgalmas nővéreket, akkor bezárhatom az intézetet — meséli Danka Baronová doktornő, a kór­ház igazgatónője. — Egészségügyünknek egyébként is szégyene, hogy egész Po­zsonyban csak egy ilyen intézet működik, mindössze 54 férőhellyel. Én már akkor is nyugodtan kinyithattam a számat, mert hi­szen nemcsak az ápolónők hiányoznak itt, orvosok se nagyon vállalkoznak erre a ne­héz munkára. Tudtam, hogy a helyemre nem pályázik senki. Végül MáCovsky úr, a kormány egyházügyi hivatalának vezetője beleegyezett, hogy hét apácát felvehetek. Pár hete jött az engedély újabb tíz felvé­telére. A januári engedélyezés után kórhá­zunk három fiatal, civil ápolónője beállt a rendbe, s valószínű, hogy többen is köve­tik majd példájukat. Nálunk ugyanis olyan civil ápolónők dolgoznak, akiknek életcél­ja a betegápolás, akik általában maguk is vallásosak, s akik általában nem egészség- ügyi szakközépiskolát végeztek, hanem ezt a képesítést itt, a munka mellett szerez­ték meg, illetve szeretnék megszerezni. — Az irgalmas nővérek nélkül tényleg nem tudnánk létezni. Ehnberfeletti erővel, szinte reggeltől estig dolgoznak. Nyugodtan állíthatom, hogy egy irgalmas nővér pótlá­sára két-három „civil“ ápolónő kellene. Rá­adásul ez utóbbiak legtöbbje nem bírja ezt a nehéz munkát, rövid idő után elmegy innen. A kastély egyik emeleti szobájában két ferencrendi Irgalmas nővérrel ülök le be­szélgetni. Mindketten túl vannak már a hatvanon, átélték az utóbbi negyven év megpróbáltatásait. Ezért kissé bizalmatla­nok. No, nem velem, hanem a változáso­kat illetően. — Isteni csoda, hogy rendünk egyálta­lán még létezik. Az is Isten akarata, hogy ma is sok fiatal lány akar közénk állni. De eszünkbe jut, hogy 1969-ben milyen so­kan lettek a rend tagjai, akiket a hetve­nes évek elején arra kényszerítettek, hogy lépjenek ki. Olyan fenyegetésekkel vették rá erre őket, hogy nem volt más választásuk. A múlt év nyarán kötött megállapodás értelmében az apácarendek újra felvehet­nek novíciákat, de minden egyes felvétel­hez az Egyházi Hivatal külön hozzájárulá­sa szükséges. Bár az apácarendeket hiva­talosan, jogilag nem szüntették meg, az állam teljes felügyeletet gyakorol telettük. Az egyik nővér táskájából megsárgult pa­pírlapot húz elő, melyre még a hetvenes évek elején jegyezte fel Miroslav Válek, az akkori művelődésügyi miniszter rendeletét. Az apácarendek ugyanis a művelődési mi­nisztérium irányítása alá tartoznak. Az 1970-ben kelt, máig érvényben levő rende­let értelmében, amely egyébként a 217/ 1949-es törvényre hivatkozik, az állam tel­jes jogon felügyeli a szerzetesrendeket. Rendelkezik a rendek vagyona fölött, a mű- lődésügyl minisztérium meghatározza az egyes rendek székhelyét, jóváhagyja a ren­di elöljárók kinevezését és meghatározza azt Is, hogy az apácarendek hol és milyen körülmények között működhetnek. — Mi itt lakunk ugyan a kastélyban, de a lakásért lakbért fizetünk. Az összes itt keresett pénzünkkel el kell számolnunk az államnak, és csak úgy fizethetünk belőle, ha ahhoz előzetes hozzájárulást kapunk. Nehezen oldótott meg az idős, ápolásra szoruló rendtársnőinkről való gondoskodás. Az állam elvette a vagyonúnkat, de ami­kor azt kértük, hogy e pénz egy részét egy szeretetotthon építésére fordítsák, ezt vá­laszolták: oldjátok meg magatok. Gyűjtést szerveztünk, fejenként ötezer koronát fi­zettünk, felépült “Bacstán a szeretetotthon, de az sem a miénk, hanem az állam tulaj­dona. A papírlap másik oldalán feljegyzés egy 1970-es találkozásról. Keserű emlék. Pavlík elvtárs, az Egyházügyi Hivatal akkori ve­zetője fogadta az egyházak és a rendek vezetőit. A találkozón beszélgetőtársam is ott volt, szó szerint feljegyezte a hivatal- vezető szavalt. „Önökre nem vonatkozik az állampolgári szabadság fogalma. Ez a fo­galom csak azokra vonatkoztatható, akikre nem érvényesek specifikus elvek. Ez a szo­cialista állam a rendeket szükséges rossz­ként kezeli. Mert a rendeknek és kongre­gációknak nincsen joguk a létezésre. Az ál­lampolgári szabadság relatív kifejezés. Azt, hogy mi az igaz és jogos, az illetékes szerv dönti el.“ — Ml megbocsájtunk mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk, nein akarunk bosszút állni. Csak azt szeretnénk, ha hagynának minket, rendi szabályaink szerln^ élnL Búcsűzáskor még megkérdezem tőlük: — Amikor önök ebbe a kongregációba léptek, több apácarend közül választhat­tak. Miért éppen e mellett döntöttek? — Mert az Isten ide vezérelt minket. Egész életünket a súlyos betegek kínjainak enyhítésére tettük fel, és ez a szolgálat nekünk örömet okoz, lelki megnyugvást Jelent. Minden szenvedőben a meggyötört Krisztust látjuk, egyformán segítünk min­den rászorulón, legyen az akár kommunis­ta, akár vallásos ember. KLINKO ROBERT P éntek van, elmúlt dél, amikor megáll velem az autó a tallósi bennlakásos magyar tannyelvű kisegítő iskola, az egykori nem tu­dom én, milyen nemesi család kas­télyépülete előtt. Ott benn, mintha halotti csend uralkodna, épp csak néhány sulianc, vagy inkább sovány­ka gyerkőc távozik az udvaron át. — Hova? — kérdem. — Hazai — válaszolják ügyet sem vetve rám. De talán nem is véletle­nül, hiszen ők azok közé a szeren­csések közé tartoznak, akik hazame­hetnek a szüleikhez, testvéreik, ba­rátaik közé. Itt föltehetőleg minden pénteken ilyen a helyzet. Lassan kihal az ud­var, elnéptelenednek az iskola tan­termei, folyosói és marad néhány tu­catnyi csenevész, kicsit ágrólszakadt, kicsit sápadt és didergő gyerek, aki­ket valójában már betegen hoztak a világra, s mi sem tudtuk őket meg­gyógyítani, mert lehet, még a szociál­politikánkat is eltévesztettük. Az intézet igazgatója házon kívül van, az igazgatóhelyettes, a pénteki nap lévén toporog, nézi az óráját, elodázhatatlan programja van, és így én is valójában a legszívesebben visszafordulnék, de hát közeleg a ka­rácsony, a szeretet ünnepe, s jó len­ne előtte még felkiáltani akár az ég­be is, de legalább az emberekhez, hogy vigyázzunk gyermekeinkre, itt ugyanis, mint sok más intézetben, több olyan gyerek akad, aki tényleg senkinek sem kell még a szeretet ün­nepén sem. Mi legyen velük? Az elnéptelenedő kisegítő Iskola bennrekedt csemetéit a segédnevelűk veszik át Ilyenkor. Egyáltalán ml is ez a segédnevelül státus, szerep, kik, milyen emberek végzik ezt a mun­kát? — tűnődöm, közben az iskola Igazgatóhelyettese bevezet az épület egyik tanácsteremszerű hideg helyi­ségébe, Amíg megérekznek a gyere­kek, a nevelőnők itt várakoznak, be­szélgetnek. Leülök közéjük, és ahogy belenézek a szemükbe, lelkem, tes­tem, még ebben a hideg és rideg he­lyiségben is felmelegszik. Velem szemben ugyanis olyan lények ül­nek, akik a szeretetükért, embersé­Ezek a kedves, jó lelkű asszorfyok kezdetben inkább csak jobb híján vállalták ezt a munkát, de kitartot­tak, és kitartanak, mert a tulajdon­ságaik, a jóság, a szeretet, megértés segíti őket nehéz feladatuk ellátásá­ban. Nekik ugyanis nem az a felada­tuk, hogy felügyeljenek, vigyázzanak a gyerekekre ,hanem hogy szeressék őket. érdekesnek, kedvesnek tűnt, itt be­lül, hiába a márványkarzat, hiába a boltíves helyiségek — első látásra is szinte rideg, szörnyű képet tár az ember szeme elé. Ráadásul pedig még elviselhetetlen hideg is van. Hol van hát itt az otthon melege? Lehet, éj­szakára majd bemelegszenek a szo­bák, a gyerekek az egész napi fog­lalkoztatás nyomán elpillednek, elal­Érzékenyebben, egészen másképp... gükért, árva lelkűkért kapják fize­tés gyanánt az államtól a pénzt, és ezt nagyon is megérdemlik. Nekem természetesen nem kenyerem az ér­zelgősség, de ennek a tízvalahány egyszerű, kedves tallósi asszonynak olyan fény, olyan tisztaság, olyan me­legség árad a szeméből, hogy ezt nem lehet nem észrevenni, s ennél­fogva nem is lehet meghatódottság nélkül beszélni róla. Közülük sokan már rég felnevelték a gyermekeiket, sőt, itt-ott már az unokáik szárnypró­bálgatásainak is tanúi lehetnek, kö­zel vagy túl a nyugdíjkorhatáron, húsz éve is van már, hogy bejárnak az otthonba, hogy anyjuk helyett anyjuk legyenek a gyerekeknek. — Nem könnyű velük — mondják. — Van, akivel csak jó szóval boldo­gul az ember, van viszont olyan, aki­re csak az erély hat, csak így lehet megnevelnl... — Eréllyel? — kérdem. — Mit je­lent ez, meg is szokták őket talán verni? — Nem, verni nem verjük, nem is tudnánk, hiszen eléggé megverte már őket a sors, meg aztán nézzen ránk... — Tudja — mesélik —, Itt tizen­négy éves korig lehetnek a gyerekek, így akár akarjuk, akár nem, végül mind elmegy, és ha hiszi, ha nem, eddig még majdnem mindegyik gye­reket megsirattuk. Miért? — Nemcsak azért, hogy megszeret­tük őket, hanem mert látjuk, valójá­ban munkánk nagy része kárba vész, araikor elhagyják az intézetünket. Különösen azokra vár sok veszély, akiknek nincsenek szüleik, meg azok­ra, akiknek a szüleik soha nem tel­jesítették és teljesítik szülői kötele­zettségeiket. — Megkönnyezzük őket, de hát mit tegyünk, ha hozzánk nőt­tek, lelkünk részévé váltak ... Közben megjönnek a gyerekek — fiúk és lányok egyaránt — és így a segédnevelőnők „átveszik“, felviszik őket a szobáikba, majd pedig ebédel­ni, s végül elkísérik a hálószobáik­ba, illetve ha akarnak, egy kicsit lab­dázni, játszani az udvarra, kertbe. Dehát, talán jobb lett volna, ha föl sem megyek a szobákba. Ez a nagy, udvart körülzáró emeletes szép kas­tély, amely kintről olyan szépnek. szanak, de engem nem tud elandalí­tani ennek a tudata. Hát negyven év alatt még a meleget, az otthon mele­gét sem tudtuk biztosítani, megadni ezeknek a gyerekeknek?! — kérdem ugyanis egyre csak. Kaszárnya? — kérdezhetnék, de azt kell, hogy mond­jam, még ennél is szörnyűbb. Itt ugyanis Iskoláskorú gyerekek szoron­ganak, zsúfolódnak egy-egy rideg, ba- játságtalan szobába. Azt olvastam valahol, hogy a koncentrációs tábo­rok rabjai bádogból, kartonból is akár egy-egy odút, sarkat próbáltak maguknak kirekesztenl, hogy el tud­janak bújni, egyedül tudjanak olykor lenni. Hát hova bújjanak el ezek a gyerekek? Még jó, hogy legalább ezek az egyszerű és jóságos asszo­nyok vannak velük. — Nem csoda — mondja az egyik —, ha ezek a gyerekek vadak, idege­sek, esetleg kegyetlenek. Milyenek is legyenek? Az enyémek, a sajátjaim mindig nyugodtak, kiegyensúlyozot­tak voltak. De ezek, milyenek legye­nek, ha egész nap felügyelet alatt vannak, és egyetlen pillanatra sem dönthetik el, hogy mit is csináljanak. Van olyan család, amelynek a gyer­mekei sorra ide keülnek, de hiába testvérek, ha mindegyik más csoport­ban van, még abban sem lehetnek biztosak, hogy ők tényleg testvérek. Közben a gyerekeket figyelem. Tényleg olyan vékonyak, sápadtak, csenevészek, mint ahogy látom? — kérdem végül magamtól többször is, de nem tudok nemmel felelni a kér­désemre. Talán még enni sem kapnak annyit, mint amire szükségük lenne? De kapnak. Látom ugyanis őket ebédelni. Egyik-másik kétszer is, há­romszor is beáll a sorba. Kicsit eszik, aztán megint beáll, levesestáuyérjába gyűjti a szerzeményt, és aztán szinte önfeledten gyűri magába a rizses, paprikás eledelt. Tehát a szájuktól nem vonják meg az ennivalót, de akkor mégis mitől olyan sápadtak, elesettek ezek a gyerekek? Különben nem is véletlen, hogy ide jöttem, hi­szen sok jót hallottam már az intéz­ményről, a vezetői is ismertek, elis­mertek szélesebb körben, tehát az okot nem kereshetem bennük. Akkor pedig? Lehet, talán valahol mélyeb­ben, a felfogásukban, az elképzelései­ken is változtatni kell, mert minden igyekezetem ellenére sem érzem ezt a környezetet otthonnak. Ezek az asz- szonyok, de minden bizonnyal az in­tézmény valamennyi dolgozója, veze­tője és a többiek mident megtesznek a gyerekekért, más kell. Ráadásul, mondják, kevés, sőt, nem is nagyon van a környéken olyan in­tézmény, ahol akár még ennyit is kaphatnának a gyerekek, tehát végül még az ő igyekezetük is kárba vész, és rémülten tapasztalják, egyre bő­vül, nagyobbodik az évek folyamán ezeknek a gyerekeknek a köre. NÉMETH ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents