Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-19 / 29. szám
ra Ölllils [2 A fENHK? Dúdor István életműve Végre megszületett Dúdor István festőművész gyűjteményes kiállítása — sóhajtjuk —, de gyorsan hozzá kell tenni, bárcsak ne kellett volna ilyen korán megvalósulnia. Nemcsak azért gondolom ezt, mert Dúdor István már nincs közöttünk, hanem azért is, mert így, látva alkotásait, még fájóbb a művész hiánya^ Eddig, a gyűjteményes kiállítás megrendezéséig még hitegettük magunkat, hogy talán csak legenda, talán csak önáltatás, ráfogás, hogy ilyen óriás ez a fenegyerek, de a Nógrádi Galéria kiállítását látva tudjuk, hogy ilyen. Tényleg óriás ől Közülünk senki, vagy csak nagyon kevesen sejtették, tudták Igazán — mint ahogy ezt Farkas Veronika művészettörténész is vallja —, hogy kicsoda Is volt valójában Dúdor István. Vannak festő-, szobrászművészeink, grafikusaink, de hozzá hasonló egyéniség nincs. Ráadásul a kiállítás tanúsága szerint ô pontosan tudta, hogy kicsoda, mit csinál, és ml az értéke minden egyes képének, rajzának. A kiállítás egyik darabja Csendélet — nagyanyám emlékére (Én Inkább Csendélet — magányom emlékére címet adnám neki) messze elüt a szokásos csendéletektől, hiszen a csendéleti attribútumok mellett koponya és hegedű látható, s egy szál ecset árválkodik a vázaszerű edényben. Tehát minden együtt van: a halál, a küldetés és a jövő maga elárvult eszközeivel is. Tudta, festékkel jövendölte meg saját sorsát, az „Ott essem el én, A harc mezején.. .“ féle megérzés. Míg Petőfi szavakba foglalta jövendölését, ô festői eszközökkel fejezte ki. Látszólag ellentmond ennek az, ahogyan bánt a képeivel, ahogyan szétszórta őket. Am ez is csak látszat. Az ő képei a szó szoros értelmében közkinccsé váltak már az életében, és most utólag még az is érdekes és jellemző, hogyan jutottak el művel az emberekhez. Ogy, hogy képei fej^ ben ez a ml kis közösségünk eltartotfa, etette. Itatta, utaztatta a művészt. A kiállítás anyagának nagy része ugyanis magántulajdonból vándorolt a Nógrádi Galéria kiállítótermeibe. (Farkas Veronika művészettörténész, aki a képeket összegyűjtötte, a kiállítást rendezte és a katalógus előszavát Irta, rövidítésekkel, iniciálékkal jelzi a képek tulaldonságalt.) Vagyis Dúdor István festőművész képei tényleg a „nép“ között, a művelt, okos, jóindulatú, segítőkész — sokszor nagyon is kispénzű — emberek tulajdonában találhatók. És jellemző még az arány is. A közgyűjteményekbe ugyanis talán csak művelnek egytlzede, de lehet, hogy csak a huszada került. Felmerül a kérdés: így akarta-e a művész, vagy csak így esett? A kiállítás anyagára és a korábbi tárlatok emlékére hagyatkozva arra hajlok, hogy bizony így akarta. Sőt, ez volt számára az egyetlen járható út, a lázadás egyetlen lehetséges útja. A mindent és a semmit akarta. Az életéhez nem volt többre szüksége, mint hogy egyék, Igyék valamit, legyen festéke, vászna, papírja, esetleg, ha már nem bírta az otthoni, dereski magányt, elmenekülhessen, vándorolhasson, vagy éppen fordítva: ha meg hiányzott a szülői ház, a falu és emberei, gyorsan megtérhessen. így aztán adta, elajándékozta, szinte szétszórta képeit. Véleményem szerint azért tette így, mert csak így tudta kivédeni azt, hogy összeütközésbe kerüljön a társadalmi művészetszemlélettel. E véleményt alátámasztandó, hadd utaljak arra a tényre, hogy tulajdonképpen milyen képek kerültek a közgyűjteményekbe, és melyek azok, a- melyeket magángyüj- tők őriznek. A köz- gyűjteményekbe a „töff-töff“ képek kerítek (a meghatározásról később), azaz azok a realista tájképek, amelyek a legkevésbé jellemzőek Dúdorra. Kivétel csupán a Rimaszécsl (Rimavská Seő] Efsz Honismereti Háza tulajdonát képező gyűjtemény, de ezek főleg utólag, ugyancsak magángyűjtők tulajdonából kerültek át a Honismereti Házba. A „töff-töff“ meghatározáshoz hadd fűzzem hozzá, hogy ezt Dúdor találta ki, s egy múzeum Igazgatójának mondta. A múzeum Igazgatója — jóindulatúan, igazi se- gítőkészséggel — több képe megvásárlását helyezte kilátásba, és tényleg meg is vett néhány képet, de akármilyen jóindulatú volt is, alapállásban nem bújhatott ki társadalmunk, művészetszemléletéből, ennélfogva így szólt Dúdorhoz: — Tájképet szeretnék, jó lenne, ha valami falusi témájú képek lennének. Szeretném, ha a munka, a szocialista falu arculata is visszatükröződne rajtuk. — Igen, tudom, olyan töff-töff képekre gondol, ahol pöfög a traktor — mondta határozottan nem kis indulattal Dúdor István festőművész, nem rejtve ezzel véka alá a véleményét. Szerette ő nagyon a szülőfaluját, sőt még azokba a tájakba is bele tudott veszni, ahova véletlenül elvetődött a tanulmányai során. Deresket, a dereski templomot, Gö- mör szegleteit rendre megrajzolta, festette. Egy Időben már-már úgy látszott, hogy nem is rajzol, fest mást, mert a lapok is — ugyancsak jellemzően — csak ezeket a képeket közölték, de néhány korábbi kiállításán és gyűjteményes tárlatán látható, hogy a művész lelkét iszonyatos dráma pusztította. Ikaroszként zuhant le a falu széli feszületek, áldozati szobrok mellé. Ecce homo sorozatba rendezhető képei tanulsága szerint vérben, verejtékben ázott az arca, az emberiség meghurcoltatását saját testén érezte, de ezek a képek nem kellettek, csak a magángyűjtőknek. Ilyen volt hát Dúdor István festőművész a gyűjteményes tárlat tanúsága szerint. Emberként olykor még a legjobb barátai Is kénytelenek voltak tisztes távolságot tartani tőle, hiszen ön- és környezetpusztító hevülete már-már elviselhetetlen volt, mint ahogy a vulkán közelében sem lehet megmaradni. Igen ám, de a másik oldalon ott vannak a képei, a ránk maradt mű, amely előtt immár önkéntelenül Is meghajtja az ember a fejét. A legnagyobbak közül való volt, ezért felmerül a kérdés: hogyan tovább? Az egyik út, az amelyet a Rimaszécsl Efsz Honismereti Háza követ. A műveiből és művei számára még több ilyen kisebb-nagyobb szentélyt lehetne létrehozni, s akinek pénze és akarata van hozzá, jó, ha megteszi ezt. A másik út; folytatni a katalógusban jelzett kiállítási sorozatot, és vidékenként számbavennl és megmutatni a „kallódó“ képeket, hogy a végén teljes egészében megismerhessük és számontarthassuk munkásságát. Amikor ez a munka befejeződik, jó lenne például Prágában és Budapesten is bemutatni életművét, hogy mérlegre tegyük ne csak az ő munkásságát, hanem saját véleményünket is, hiszen kis dombocskánkon kapirgálva esetleg eltájolódhatunk az igazságtól. Ráadásul ezek a kiállítások segíthetik ä diaszpórában lévő mű még teljesebb számbavételét, hiszen bizonyára Prága és Budapest is őriz olyan festményeket, rajzokat, amelyek értékes és fontos részei a Dúdor-műnek. Emellett az üstökös életútját, pályáját, valódi énjét, cselekedeteit, létezésének a formáit is jó lenne felmutatni. A kiadó is tervbe vehetné egy Dúdor-monográfia kiadását. A csehszlovákiai magyar képzőművészek bemutatása nem túl gyakori, jő lenne, ha Dúdor István festőművész kivétel lenne, minthogy tehetsége is kivételes volt. NÉMETH ISTVÄN Egy sorozat után Véget ért egy sorozat, amely nem biztos, hogy a legszerencsésebb — A Parnasszus felé — cím alatt jelentkezett kéthetente lapunk hasábjain azzal a nem titkolt céllal, hogy bemutassa, megszólaltassa a nyolcvanas években jeleptkező fiatal és tehetséges Irónemzedék tagjait, akik az egykori író- diában, majd a Fiatal írók Körében csoportosultak. Ök az ún. fikesek, a Parnasszus felé kacsingatók, akiknek egylke-másika a Próbaút antológia megjelenése után már önálló kötettel debütált, sőt akadnak közöttük, akik már a második kötetüket is maguk mögött tudhatják. Vitathatatlan, egy olyan nemzedék döngeti az irodalom kapuit, amely újszerű látásmódjával és látta- tásával, egészséges és friss szellemiségével gazdagítja kultúránkat. A sorozat Indításaképpen tapasztaltabb literátusoknak — Balia Kálmánnak és Grendel Lajosnak — adtunk szót, akik kezdettől fogva segédkeztek e nemzedék kibontakozásában. Őket követték a fikesek, szám szerint tízen, hogy formálódó írói-emberi magatartásukról, az irodalomról és magáról az írásról valljanak annak lényegi ösz- szefüggéseiben. Ahány nyilatkozó, megany- nyi sajátos egyéniség és gondolatvilág, lelki árnyalat és érzékenység. Bár egyszerre indultak a spontán kezdeményezésre alakult Iródlában, rendhagyó módon és jő értelemben vett szemtelenséggel, s egy nemzedéket alkotnak, nehéz náluk a közös jegyeket be- határolnli megfogalmazni. Sokfélék és naprakész vitázók, nem félnek párbeszédekbe bocsátkozni olyanokkal, akik esetleg pontosan az ellentétes álláspontot képviselik. Hús-vér lények ök, akik dolgoznak, családot alapítanak, élik a hétköznapi ember életét, de írói vénájuknál fogva különböznek azoktól, ha tollat ragadnak. Alkotásaikban élik meg második avagy századik életüket, amely nem mentes az ellentmondásoktól, Önvívódástól. Kisebbségben élnek és alkotnak, s ez — bár szívósan küzdenek ellene — valahol mégiscsak determinálja egész magatartásukat. Igyekeznek túllépni az előző nemzedékek nagy részének provlnclonallzmusán, egyetemes magyar irodalomban, kultúrában és ezen túlmenően egyetemességben gondolkodnak, nyitottak a világirodalom értékei felé, ám törvényszerűen nem kerülhették ki a hazai magyar irodalmi élet évtizedes betegségeinek részleges hatását sem. Az írás jelenti számukra az önmegvalósítás legteljesebb formáját, keresik az újat és időszerűt, s működésük pár esztendeje alatt már bizonyították életképességüket. Sorra jelentek s jelennek meg köteteik, amelyek nem egy esetben a kritikusok elismerését is kivívták határon innen és túl. Lapunkban a már kiadott vagy kiadásra váró kötetekre Is igyekeztünk idejében felhívni a figyelmet. Hogy tettük mindezt jól-e vagy rosszul, a nyájas olvasó döntse el. A Parnasszus felé című rovatunk búcsúzik, hogy ősszel új név alatt, olyan ifjú alkotókkal ismertesse meg az olvasókat, akik a Parnasszus felé vezető útnak még a kezdetibb szakaszán araszolgatnak előre. D. Kovács józsef Hámori József: A veszélyeztetett értelem táplálkozásra biztatni az éhező harmadik világ népeit?! Hogyan szoktassuk le a dohányzásról a fejlődő országok írni-olvasnl nem tudó lakóit? S ha figyelmünket kiterjesztve a környezetvédelemről Is szót ejtünk, csak kérdezhetünk. Vajon, hogy védjék egészségüket azok a dolgozó milliók, ahol a környezet megóvására egyetlen garast sem tudnak fordítani? Hámori József ebben a könyvében a neu- robiológlai kutatások új eredményeit foglalta össze. Az emberi agy s az idegrendszerünk kifejlődéséről kapunk új ismereteket. Mint tudjuk, az ember egyetlen testrésze sem fejlődik oly sietősen, mint az agyunk, és ezáltal az értelmünk. Egyre több információnk van magáról az emberről, tehát önmagunkról. Egyre gazdagabbak vagyunkv(söt gazdagabbak is lehetnénk) az „importált“ tudásanyag révén, hiszen a különböző tudományok naponta céloznak meg felfedezéseikkel bennünket. A régészeket, a történelemkutatás, a szociológia, a társadalom-lélektan, a különböző pszichológiai irányzatok, a biológia kutatási eredményei Iránt még sohasem volt akkora érdeklődés, mint napjainkban. A közvetítés terhe a tömeglnformáclós rend- szerekre-eszközökre hárul, s e föladatét néhány országban jól, másutt kevésbé megbízhatóan végzik el. így aztán a tévéállomások, a rádióadók segítségével, orvosok és más egészségügyi dolgozók, pedagógusok bevonásával és természetesen nem kevés anyagi ráfordítással beindult egy hatalmas felvilágosító gépezet, és egy évtizeddel később már mutatkoztak az első eredmények. Dohányzás- ellenes klubok jöttek létre, és kialakult egv olyan felfogás, hogy a dohányzás nem tartozik a követendő példák közé. Az ember információéhsége nyilvánvaló, de amikor a felfedezések hasznosításáról esik szó, már kevésbé lehetünk elégedettek. Finnországban a hetvenes évek elején a tömegkommunikációs eszközök révén a helyes táplálkozást „vették puskatűz alá“, szükség volt erre, mert a szívbetegségek százalékaránya riasztóan megnőtt. A helyes étkezésre oktatva a tömegeket, elérték, hogy egyetlen évtized alatt tíz százalékkal csökkent a szívinfarktusok száma. Ez bizony nem csekélység. Hadd említsek néhány példát! A hatvanas években az Amerikai Egyesült Államokban hatalmas kampányt fejtettek ki a dohányzás ellen. Ez érthető Is, mert a dohányipar adójából befolyt összegeket általában felélték az egészségvédelmi komplexumok. További példákat tudnék még felsorolni Franciaországból, Angliából és Japánból. Ám ha figyelembe vesszük földünk népességét, azt mondhatjuk, hogy az eredmények inkább regionálisak, semmint általánosak. Hogyan lehetne például a helyes így aztán a tudományágak kutatási eredményei többnyire csak arra szolgálhatnak, hogy a tanulékonyabb néprétegekhez eljussanak, s ott „begyűrűzzenek“. Egy orvosi szakkönyvben nemrégen a pihenés — nélkülözhetetlen — szükségéről olvastam. Az egészséges kikapcsolódásról. De vajon az az ember, aki hetente hatvan-nyolcvan munkaórát dolgozik, minden energiáját életszínvonalának megtartására mozgósítja, mit kezdhet az efféle megállapításokkal? Korunkban — lehet, hogy sarkított a megállapításom — gyakran úgy vagyunk a tudományos haladással, mint a távcső felfedezésének Idején a nagyítóüvegekkel, amikor is a távcsöveket a cirkuszok porondjaira száműzték. Én azonban derűlátó vagyok. Idő szükségeltetik, amíg egy-egy tudományos eredmény eljut a köztudatba. Mert az ember műveltsége egyenes arányban áll az emberi egészség védelmével. Egy érettségizett embernek nem kell külön elmagyarázni, hogy a dohányzás, az alkohol, a különböző ajzószerek károsak az egészségére. így aztán nem kell csodálkoznunk azon, ha a legfrissebb adatok szerint tudomásunk van arról, hogy a „tanult“ ember öt évvel totvébb él az iskolázatlannál. Ugyanakkor egyetlen részünk sincs akkora ártalmaknak kitéve, mint az agyunk. Hiszen az alkohol, a túlzott gyógyszeradagolás, a dohányzás, a kábítószerezés éppúgy ártalmas az emberi agyra, mint a súlyos környezetszennyeződés, gyermekkorban pedig a rosszultápláltság! Századunk egyik alapvető pozitívumának tartjuk az átlagéletkor meghosszabbodását, de hajlott korunkbarí a nem éppen megfelelő életvitel hatására az agyunk teljesítőképessége rohamosan romlik. Pedig ezt a sietős leépülést befolyásolhatnánk. Csak többet és célszerűbben kellene mozognunk, sportolnunk, megfelelő étrendet kialakítanunk lehetőleg dohányfüst és túlzott alkoholfogyasztás nélkül. Hámori József könyvét mindannyian haszonnal olvasgathatjuk. Tanácsait, észrevételeit, a tudományos megalapozottsággal, de olvasmányosan lejegyzett fejezeteket érdemes figyelembe vennünk. A könyv 850 példánya a Madách Kiadó jóvoltából hozzánk is elkerült. VAJKAI MIKLÓS • I
