Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-22 / 47. szám

új ifjúság 7

Vállalkozunk

Nem giccset gyártanak

Királyhelmec (Královský Chlmec) egyik mellékutcája végén áll a ház, ahol már hosszú Ideje tányérfestéssel foglalkoznak. A szűkös helyiségben három asszony egyszerű fehér tányérokat varázsolt át konyhánk díszévé.

— Tányérfestéssel már nyolc éve foglalkozunk — Srezdi a beszélgetést Ján HetneroviC, a vállalkozás kezdeményezője, aki egyben a főnök is. — Csak a kereskedelmi viszony változott meg. Előtte több szövetkezet melléküzemágaként dolgoztunk, s nem hazudok, ha azt mondom, eredményesen. Hiszen évente kb. 400 ezer korona nyereséget hoztunk a szövetkezet Konyhájára.

A család először a stropkovl szövetkezettel kötött szerződést, majd a košárovlceivel. A , fuvarozásra kiadott költségek csökkentése végett a pólyányi (Polany) szövetkezethez szegődött. Nehézségekre nem panaszkodtak, s az anyagbeszerzés sem okozott gondot. A tányérokat akkor is és most Is a saját családi házukban festették.

— Nem tétováztunk sokáig, amikor megtudtuk, hogy hatályba lépett a magánvállalkozásról szóló törvény. A városi nemzeti bizottság helyi gazdálkodási és mező- gazdasági osztályának vezetője, Sedlák István és a többi dolgozó teljes odaadással segített, hogy működési engedélyünket mielőbb megkapjuk. Ment is minden, mint a karikacsapás, szinte probléma nélkül. így február elsejétől önállósulhattunk.

A férj. Ián Hetnerovií még amikor csak a magánvállalkozás érvénybe lépéséről esett szó, már intézkedett. Kidolgozott egy úgynevezett ajánlólevelet azon üzemeknek címezve, amelyekkel kapcsolatban álltak a szövetkezetbe tartozásuk idején is. A válasz nem sokáig váratott magára. Fokozatosan érkeztek megrendelések a Háztartási Cikkek olomoucl, pardublcel, prágai és a Banská Bystrlca-1 részlegétől.

Festett tányérjaik iránt nagy az érdeklődés. Bizonyít- lák ezt a következő évre szóló megrendelések is. Az üzemek a vásárlók kívánságait figyelembe véve határozzák meg, milyen mintájú tányérokat fessenek és küldjenek. Ok pedig igyekeznek az elvárásokhoz igazodni. Hiába szeretnének valamilyen más, új mintával előhozakodni, ha csak a megszokottakra van kereslet. Minek Is készítenének felesleges, raktári árut? Ez semmiképpen sem lenne előnyös, gazdaságos. Reklamációt a tányérok minőségére vonatkozóan még nem kaptak, ha csak nem említjük meg a szállítás közben összekoc- cantakra érkezett visszajelzéseket.

A feleségen, HetneroviC Marglton kívül még további két rokon. Illés Katalin és Horvát Aranka dolgozik a tányérokkal. A megrendelt árut — amely a Klenoty kas- .sal (Košice! részlegén keresztül érkezik hozzájuk — először megmossák, száradás után a fehér alapot feketére festik, előrajznlják a mintát, majd lyukat fúrnak a hátuljára. Az átalakított tányérokat dobozokba rakva készítik elő a szántásra.

— Az otthoni munkavégzés kötetlen munkaidőben folyik — szólal meg az eddig hallgató feleség. — A nyereségvágy ösztönzi őket a hajnaltól késő estig tartó munkára.

Továbbá azt sem titkolja, hogy tíz tányér megfestése három és fél órát vesz igénybe, s hárman egy hónap alatt összesen ezer darabot tudnak piacra adni.

— Elképzeléseink a jövőre nézve elég sokrétűek — veszi át a szót újra a főnök. — A következő év első vagy második felében szeretnénk vállalkozásunkat tovább bővíteni. Tervezzük, hogy kávés-, és teáscsésze- valamint ebédlőkészleteket is díszítünk majd. Továbbá fatálcákat, -polcokat, -tányértartókat készíteni. De mindez csak terv. Természetesen sok függ attól is, mennyi embert lehetne alkalmazni. Elképzeléseinket csak fokozatosan tudjuk megvalósítani, hiszen képtelenség lénne mindent egyszerre. A porcelánt Karlovy Varyból szeretnénk beszerezni. Fő feladatunknak tekintjük, hogy a felvásárló közvetítésével a vásárló igényeit kielégítsük.

A család egy jó megélhetési lehetőség és biztos nyereségforrás alapjait rakta le ez év elején. Sokat dolgoznak, de megéri, munkájukért ugyanis annak megfelelő bért is kapnak. De társadalmi szempontból sem elhanyagolható a kezdeményezésük, hiszen rengeteg ember igényét elégítik ki olyan termékekkel, melyek nagyipari formában általában giccshalmazt jelentenek csupán. E két tényező indokolja a magánvállalkozás lehetőségének a megteremtését, a „zöld út“ szükségességét.

ISKI IBOLYA

T

óth Sándor huszonhat éves munkást, á Doprastav alkalmazottját kiebrudálták a Rimaszombati (Rim. Sobota) Lakásgazdálkodási Vállalat által fenntartott munkásszállóból, ahol — a napi ingázást kerülendő — huzamosabb ideig lakott. Az indok; a házirend sorozatos megsértése.

Tóth Sándor úgy érzi, jogtalanul Jártak el vele szemben, ezért sérelme orvoslásául lapunkhoz fordult. Elmondta, érdemes körülnézni a már említett munkásszálló háza táján, mert furcsaságokból akad ott bőven. Főleg — mint állítja — a szálló fönöknő- je, Irena Prepletaná Jóvoltából, aki önkényes, basáskodó alkat. Elmentünk hál és szétnéztünk. íme az eredmény!

„Rám fogta, hogy kábítózok“

Tóth Sanyi alacsony, szimpatikus srác, amolyan örökmozgó benyomását kelti. Nagy hévvel meséli „kirúgásának“ történetét. Sértve érzi magát, de nemcsak saját nevében beszél, hanem mindazokéban is. akik hasonló sorsra jutottak vagy más körülmények nehezítik az életüket. Magyarán a kiskirályoskodás.

— Magához hivatott a főnöknö, és azt mondta, hogy betelt a pohár, ki kell költöznöm a munkásszállóból, mert a takarítónő valamilyen ampullákat talált a szobámban, ezek szerint kábítózok. Megfagyott ereimben a vér, mert ez a vádaskodás minden képzeletet fölülmúlt. Kértem, hogy hívassa ide azt a takarítónőt, aki megtalálta az ampullát. Jött is az én folyosómon takarító, de semmiről sem tudott, még a másodikként odarendelt néni sem, míg végül a harmadik a főnöknő kérdésére, hogy „ugye, maga találta meg az ampullákat“?, bólintott. így lettem kinevezett narkós. Azóta napi nyolcvan kilométert ingázok, s a buszjárat is úgy van „időzítve“, hogy félórás késésekkel jutok csak el a munkahelyemre, ami miatt a főnököm és a munkaa szobáinkban. Én különben csak egyszer kerültem vele konfliktusba. Történt pedig, hogy a zilinal Kovoslužba dolgozói hazatérve a munkából, holmijukat a folyosóra rakva találták. A házirend megsértése miatt •— kilakoltatás a távollétükben. Persze, nem Ifagyták annyiban, mentek a főnöknö után, vitába szálltak vele. Épp a közös konyha kulcsáért mentem akkor, s megálltam kicsit beszélgetni az iroda előtt váratem, milyen Injekciót, s erre ö azt válaszolta, csak nem képzelem, hogy kábltószere- zik. Én meg: mit lehet tudni, ez sincs kizárva ... A takarítónők is bólogattak, volt ampulla, csak aki megtalálta, az már másutt dolgozik.

A főnöknő megmutatja a nővérek szobáit, mintegy igazolásul, mennyire rendetlenek és hanyagok, bár szolgál jó példával is a rövid bemutató. Akad még olyan szoba, ahol a bútorok nincsenek áthelyezve, s a falon sem éktelenkednek holmiféle plakátok. Közben a Madarovával történt esetet meséli. — Beavatkozott az ügybe, ezért felküldtem a szobájába. Pofonról azonban szó sem’ volt. Dühös voltam, hátulról megböktem a vállát, de elcsúszott a kezem, s véletlenül végigslklott az arcán. Mondtam neki, ha édesanyád tudná, miféle dolgokat művelsz, biztosan kapnál érte. Mert miket

Munkásszálló vagy örömtanya?

társak rossz szemmel néznek rám. S mindez azért, mert egy főnök asszony nem talált elég szimpatikusnak. De nemcsak velem szemben viselkedett ellenségesen, az egészségügyi nővérkék Is sokat tudnának erről mesélni.

Vladislava Maďarová fiatal ápolónő a rimaszombati kórházban dolgozik. Indulatok nélkül, megfontoltan válaszolgat kérdéseimre, amikor a munkásszálló és annak főnöke felöl érdeklődöm. Mert mit lehet tenni, beletörődött, hogy az itteni házirend egy börtönben is megállná helyét. Még szerencse, hogy a főnöknő enyhített rajta valamit. De még így is — felnőtt emberekről lévén szó — rengeteg a korlátozás. Például a lakó a szülőkön és testvéreken kívül senkit sem fogadhat a szobájában. Talán a „kellemes lakókörnyezetet dolgozóinknak" szólam jegyében? A portás a megmodhatója, menynyi hasonló tilalom teszi még „vonzóbbá“ a szállói életet.

Mert a portás itt is tudja, itt is „éber őre ő a rendnek“ akinek pontos, írásban jegyzett áttekintése van arról, ki, mikor, miért jött meg vagy távozott. Pontosság, erélyesség! Ezt bizonyítja az egyik portásnő eljárása. Amikor a lányok, mit ad isten, még tíz óra után is bátorkodtak tévét nézni, válogatott szidalmakkal igyekezett őket „jobb belátásra bírni“, s azzal fenyegetőzött, bezájra őket a társalgóba, ha nem vonulnak el azonnal a szobájukba. A főnöknő érdemben intézkedett: most már végignézhetik azokat a filmeket is, amelyek este tíz óránál tovább tartanak. „Hisz szabad, felnőtt emberekről van szó.“(?)

—Prepletaná asszony legnagyobb hibája — jegyzi meg Vňda —, hogy túlteng benne a fantázia. Az a rögeszméje, hogy az itt lakó nővérkék afféle „rossz lányok“. Azt hiszi, hogy bennünket a szexen kívül más nem foglalkoztat, s ennek alapján sajátos elképzelései vannak, mi is folyik esténként

kozó fiúkkal. Amikor kirohant az irodából a főnöknö, látva ezt, lekent egy pofont, lekurvázott, s felküldött a szobámba. Majd később kvázi bocsánatkérésképpen utánam jött, hogy ezt anyai gesztusnak szánta, mire én elmondtam, engem még az anyám sem ver.

A főnökasszonv érvei

Prepletaná asszonnyal először a Tóth- ügyet beszéljük meg. Elmondja az ampulla- sztorit, hozzátéve, hogy nem ez volt a fő ok, amiért Sanyit kirúgták. Többszörös figyelmeztetés ellenére is sorozatosan semmibe vette a házirendet. — Személyesen kétszer kaptam el őt a lányok szobájában, s ez tilos, mármint a lányokat látogatni, még akkor is, ha csak —.amint ő állítja — beszélgettek. Aztán a szobája úgy festett, mint egy pornókiállítás, tele volt aggatva a fala szemérmetlen képekkel. Arról nem is beszélve, hogy takarodó után hangosan hallgatta a magnót, zavarva ezzel a többiek nyugalmát. S végül a fecskendő és az ampulla, amelyen semmilyen felirat, jelzés nem volt, pedig ö azt állította, hogy hát- geríncbántalmaira szedi az injekciót, s itt helyben a nővérek adják be neki. Kérdezrltón fiúk járnak fel hozzájuk, a többit már el lehet képzelni. Hogy tényleg megbizonyosodjam eíelől, egyszer a fiama* is beszerveztem, mondtam neki, csapódjon ahhoz a társasághoz, amelyik időnként meglátogatja a lányokat. Aztán a fiú mindenről beszámolt. Ittak, meztelenre vetkőztek, s aztán megkezdődött az orgia csoportszex formájában. Persze a fiam nem vett részt benne, részegnek tettette .magát, s közben figyelte a fejleményeket. Azóta nem hiszek a lányoknak. Azelőtt, míg nem laktak itt, sokkal nyugodtabb volt az élet a munkásszállón. Laknak itt vietnamiak is, azokat szinte észre sem lehet venni. A kubaiakkal már több a gond.

Ekkor kapcsolódik a beszélgetésünkbe Kónya Gyula, a szálló karbantartója, aki ugyancsak rossz véleménnyel van a lányok erkölcséről, majd a kubaiakról beszél, akiknek az ablakai alá jártak a cigányasz- szonyok, s kezükkel nemi aktusra utalva csalogatták őket. Azok le is mentek, kétszáz-ezer korona volt a taksa.

— Most már nem járnak az ablakok alá, mert többször elzavartuk őket, de ebből is láthatja, milyen mozgalmas a szálló élete — konstatálja a karbantartó, majd megmutatja a lányokhoz vezető létrának használt meglazult, elszakadt villámhárítót. — Ha hamarább jön, még a lábnyomokat is láthatta volna — teszi hozzá.

Végül

A Lakásgazdálkodási Vállalatban Prepletaná asszony közvetlen főnökét. Kovács Zoltánt keresem meg. Mi az ő véleménye? Elmondja, hogy eddig semmilyen komolyabb panasz nem érkezett a szálló vezetőjére. Sőt, amennyiben ő tudja. Prepletaná asszony igyekszik a lakók kedvében Járni, sok mindent elnéz nekik. S hogy a munkásszálló egyben örömtanya is lenne, erről semmit sem tud, mint ahogy arról a bizonyos pofonról sincs tudomása. A Tóth-üggyel kapcsolatban minden a legnagyobb rendben zajlott le, a srác beismerte az ellene felhozott vádakat, s ezek között az ampulla nem szerepelt.

Munkásszálló vagy örömtanya? Az újságíró nem foglal állást. Az egyik oldalon a szigorú házirend, a másik oldalon a toleráns (?) főnöknő elleni panaszok. Kinek van igaza? Voksoljon a kedves olvasó.

D. KOVÁCS JÓZSEF

^ épet álmodtam a minap. Azt, hogy valahol Hollandiában jártam, sétálgattam a német- alföldi városok történelmi utcáin, élveztem a szabadságot. Az egész dolog érdekessége az volt, hogy mindenféle útiokmány, útlevél és vízum nélkül jutottam oda, előzetesen nem kértem engedélyt se a munkahelyemen, se a rendőrségtől. így hát álombéli boldogságom nem lehetett felhőtlen, rövidesen erőt vett rajtam a kelet-európai szorongásos neurózis: Mi lesz, ha hazamegyek? Biztosan felelősségre vonnak majd. Egyáltalán, hogy Is vehettem magamnak a bátorságot, hogy csak úgy fogom magam, és elmegyek? Szerencsémre utazásomnak nem lettek következményei, mert mire hazajutottam volna, felébredtem. Nem Hollandiában.

Az ember természetes vágya, hogy utazzék, világot lásson, új tájakkal, új szokásokkal ismerkediék. Ez azonban nemcsak vágy, az utazás szabadsága az Emberi Jogok Alapokmányában lefektetett jog is. Persze a jog még nem lehetőség, s az állampolgárok számára éppen a lehetőség a realitás, ez a társadalmi közérzetet befolyásoló tényező. S hogy mennyire fontos tényező, arra könnyű volna példákat sorolni.

Utazni jó (lenne) I

Mostanában az a szóbeszéd járja, hogy a közeljövőben könnyítések várhatók a csehszlovák állampolgárok nyugat-európai és jugoszláviai utazásaiban, hogy nemsokára könnyebben utazhatunk majd ezekbe az országokba. Megpróbáltunk utánajárni a szóbeszédnek. Kérdéseinkkel a Szlovák Šzocialista Köztársaság Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztériumának illetékes osztályvezetőjét. Daniel LukáC mérnököt kerestük fel. Az osztályvezető elöljáróban elmondta, hogy állampolgáraink manapság négyféle módon utazhatnak a nem szocialista országokba;

— Az első lehetőség a különféle szolgálati utak. A másik mód a külföldi személy által meghívásra való kiutazás, a harmadik a lakossági valutakeretből fedezett egyéni turistaút, a negyedik pedig az utazási Irodák által szervezett külföldi utak. A nem szocialista országokba való utazás mindig is függött, s a jövőben is függenl fog a devizaellátmánytól. E téren is tervezünk azonban változásokat. A legfontosabb, hogy az idegenforgalom által előteremtett valutát meg kell hagyni az idegenforgalomnak, hogy ő maga gazdálkodhas- sék vele. Az eddigi gyakorlat ugyanis az, hogy az állam a közös kasszába vonja el a devizát, és aztán ebből juttat egy meghatározott összeget a külföldi turizmus támogatására. Hogy ha ez a pénz az Idegenforgalomnak maradna, nagyobb lehetne a valutakeret, több lakossági devizaigénylést tudnánk kielégíteni. A másik változás: köztudott, hogy állampolgáraink ma már saját devizaszámlát nyithatnak, s ezt a pénzt külföldi utazásokra is felhasználhatják. Hozzá feli tennem, hogy ezen a számlán csak legálisan szerzett valutát helyezhetnek el, olyat, amelynek eredetét igazolni tudják. Tehát vagy külföldön vállalt munkával keresték, vagy ajándékba kapták ezt a pénzt. Ez utóbbi esetben az ajándékozónak kell igazolnia a valuta eredetét.

Annak, hogy a csehszlovák állampolgárok közül olyan kevesen

tudnak nem szolcallsta országokba utazni, egyik nagyon fontos oka valóban az, hogy az államtól nem kapnak devizát erre a célra. Ez azonban nem az egyetlen ok, mert hiszen köztudott, mennyi bürokratikus akadályt kell leküzdenle, mennyi engedélyt kell megszereznie annak, aki effajta turistaútra készül — még akkor is, ha valamelyik utazási iroda ügyfeleként szeretne világot látni. Ezek az előírások változatlanok maradnak?

Nem. Az útiokmányok megszerzésének módját a CSSZŠZK kormányának új, 314-es számú rendelete szabályozza, melyből kiderül, hogy a külföldi utak engedélyezése egyszerűsödik, változik a közeljövőben, illetve sok szempontból már az idén szeptember elsejével változott Is. Melyek ezek a változások? Az egyik, szeptembertől már érvényes előírás, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben a nem szocialista országok szolgálati útra indulóknak nincs szükségük a rendőrség által, kiállított kiutazás! engedélyre. Az illető vállalat, társadalmi szervezet maga dönthet arról, hogy engedélyezi-e a szolgálati utat vagy sem. Az egyéni turistautak- ra készülőknek továbbra is szükségük lesz erre az engedélyre, de a törekvés az, hogy a jövőben ezt is kiiktassuk, hogy ne kelljen a kiutazáshoz hatósági engedély. Nincs viszont már szükség arra, hogy az üzem vezetése, az Iskolák és a különféle társadalmi szervezetek adjanak ajánlást az utazni szándékozóknak. Én ezt is könnyítésnek érzem, mert igaz, hogy az ajánlás kiadása sok helyütt köny- nyen megtörtént, csak formalitásnak számított, de nem egy olyan esetről is tudok, hogy az aláírásra jogosultak indokolatlan feltételeket szabtak, fölösleges akadályokat gördítettek az utazás elé. Változás az is, hogy eddig csak a közeli rokon meghívólevelét vették figyelembe a hatóságok, ezentúl a nyugatra való meghívás bárkitől, baráttól, ismerőstől is származhat.

Hát ennyi változásról tud az illetékes! Az elmondottakból kiderült, hogy a közönséges halandó a jövőben is csak nehezen juthat el — turistaként — nem szocialista országba. Igaz persze, hogy még mindig nem merek nyugodtan lefeküdni: attól tartok, hogy újra olyat találok álmodni, amitől szorongásaim lesznek. Ezeket a szorongásokat kellene valahogy megszüntetni...

KLINKO ROBERT