Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-01 / 44. szám
újlfjiiság? Vojtech Kondrót versei Vegyes lombú erdő Fácánok szálldosnak suhogva fácánosból fácánosba Akácfa-nagyságák: a szomszédok tövisei véresre karmolták A dolgos küllők (tíérmentve) új vastagabb foltot varrnak a tavalyi tölgykéregre Az alföldi borókafák himbálódzó koronával haboznak: menni a Kis-Kárpátokba vagy neki a Duna menti homoknak Gyermekkori meseerdő melyben összevegyült három vagy négy évszak Menekvések Duhaj gőz-dunyhák párbajuk dúlták Elhagyva a telet kis betlehemesek mentünk dönglcsélve tavaszlbb vidékre Hány vonatnyl út várt! [S mennyi vizes sínpár!) Fa-megállók és Fa-megállók és Fa-megállók és Ö: hazaérési ^uszonnégy esztendős vagyok. A ' világról nem sokat tudok, vagy talán semmit sem. Azt sem igen tudom, hogy mit is keresek ezen a hajón, amelyik éppen most hagyta el Mar- sellle-t, és lefele úszik. Széltében-hosz- szában elterülő víz. Hullámok és hullámok. Sehol egy darabka szilárd terület. Semmi, amibe a szememet megakaszthatnám, S a gyomrom egyre nyugtalankodik. Még sohasem volt tengeribetegségem, ezt is ki kell próbálnom. A köröttem zajló eseményeket figyelem, nehogy bármit is elszalasszak. A bőröndöm alján van* egy noteszem, a- melybe esténként, ha nem vagyok túlzottan elcsigázott, lejegyzem az élményeimet. Először vagyok idegen világban. Párizsban kellene lennem, és az előadásokat hallgatnom a francia irodalomról, de a vállalkoz ó szellemű barátok kitöltötték ezt a korzikai kirándulást. És most itt vagyok, ezen a hajón, ezen a fedélzeten, ahol rajtam kívül senki sincs. A kabinban kellene lennem, mint a többieknek, és szunyókálnom, Előttem az éjszaka. Csak reggel hajózunk be Ajaccióba, Korzika fővárosába, ahol Napóleon született. Az ágaskodó érzés a gyomromban egyre engesztelhetetlenebb. Ha ez még fokozódik, aligha jegyzetelek le egyetlen sort is. írnom meg kell. Vagy nem kell. Kell. Le kell jegyeznem, hogy mit láttam ma. Miért? Ez a kötelességem? Szüksége van erre valakinek? Nem tudom. Még nem tudom. Csak azt tudom, hogy kellemes az élet. Senki semmit nem követel tőlem. Senkinek sem tartozom felelősséggel. De senkit sem érdekelek. Hogy mit gondolok és mit végzek. Különös állapot. Ha néhány hónapja valaki azt mondja, hogy ez a helyzet vár rám, alighanem kinevettem volna őt. De senkivel sem értekeztem. Bájos érzés —- itt fekszem a heverőn Az Idegen hajó fedélzetén, amelynek nevét azon nyomban elfelejtettem, amikor felültem rá. Behunyom a szememet, hogy semmit se lássak. Sem a hullámokat, sem az eget, sem pedig az embereket nem óhajtom látni. S a fenséges érzés, amint a legcsodálatosabb gondolatok és elképzelések az eszembe ötlenek. Eleinte minden értelem és hangulat nélkül kavarognak a fejemben a különböző dolgok. Utána kibukik egy-egy szó, mondat, gesztus, jelenés, kép. S egyszeriben megértem, hogy hallatlanul tetszik és szórakoztat ez a-játszadozás mindazzal, ami bennem van és bármikor kiadhatom magamból. Megtehetem? Ez aztán a kérdés! És mégis oly váratlanul jött. A TENGERÉSZ Majd megint eltávozott. És talán megint visszatér, hogy megint elűzzem, mint annyiszor az elunt, elkoptatott, szükségtelen dolgokat. Fekszem, érzem, a testem libabőrös. Kezd hűvösödnl. A szemem behunyva, de érzem a lassú szürkületet, a hullámok egyre setétülő külleme mind haragosabbá válik. A nap lassan lenyugszik a .látóhatár mögé. Most ezt nem akarom látni. Még nem. Még egy pillanatig sem. Elfoglalom magamat a hajó ringatózásával. S a hangjával. Megőrizni óhajtom ezt a percet, s a következőt, és az azt követőt, mindegyiket, hogy aztán egyszer kiadhassam magamból ezt az időszakomat, például, ezt az alkonyaiét, az estét és a tengert. Ezt a hajót. Ezt a tengeri pusztaságot. Ezt az éghaljatot, mely most még nincsen bennem, de egy pillanat múlva... És távolban a Duna melletti egyetem. Távolban a kígyózó utca a Slavín alatt, illatozó, tavaszi barackfák, cseresznyefák, és mandulaszínű virágok, s a szülői ház panorámája, a füstös város... Távol a barátok. Távol a szerelem, a- mely saját ellentmondását mutatva, lám, nem tudott legyőzni... Itt vagyok — tehát — fiatal lányként, ennek a hajónak a fedélzetén, a saját gondolataimmal, és elképzeléseimmel, és érzéseimmel, amelyek a felettem szállongó madarakra emlékeztetnek, itt köröznek fönt, jó magasan. Lenyűgöző élmény, már csak azért is, mert először élem át. — Bon jour — hallom egészen közel a hangot. — Bon solr — válaszolom, s neheztelek, hogy valaki éppen most háborgat. De az alacsony, tömzsi tengerész már előttem áll, és érdeklődve szemlél. Aztán az égre bök és csendesen káromkodik. Még ilyen ünnepélyes eset, mint amilyen én vagyok is megértheti, hogy valami nincs rend’én. És valóban. Alighogy sikerült elfordítanom a fejemet, szédülés kerített hatalmába, és a gyomromból tülekedő különös érzés az egész testemben szétáradt. Már itt van, gondoltam. A tengeribetegség. Végre ezt is átéltem. És ahogy félig-meddig ültem és fé- lig-meddig feküdtem a heverőn, a lábaim kinyújtva, a fejem visszahanyat- lott, s a szemem becsukódott. Elmondhatom majd, hogy a tengeribetegséget is átéltem, és nem hagytam, hogy letlporjon. Így töprengtem, amikor a tengerész megszólalt. — Kisasszony, rosszul érzi magát? — kérdezte franciául. — Nem vészes... — mondtam, és fekve maradtam a heverőn. — Főzök egy kávét. Bólintottam. A tengerész egy pillanatra eltűnt az alagsorban. Nemsokára forró kávéval tért vissza, melynek illata visszaadta az életkedvemet. — Már jobban érzed magadat? — kérdezte kertelés nélkül, és éppoly természetesen és nyugodtan, mint ahogyan korábban a kávét javasolta. Csak most néztem meg őt igazán. Őszinte bátorságot merítve merészen megnéztem magamnak. Észrevette, és láttam, hogy örömet szerzek neki. A fedélzetet seperte, és néha-néha megállt, a tekintete megakadt rajtam és felnevetett. Megittam a kávét. A fedélzet padlójára helyeztem a tányért és a csészét. Szerencsém van, gondoltam. Eddig csak vesztegeltem itt, feleslegesen té- pelődtem, s most egyszeriben lehetőséget kapok nemcsak a hullámok, a tenger, a madarak, az égbolt, hanem egy ember megismerésére is, akihez hasonlóval életemben még nem találkoztam, és tán nem is találkozom. Csak semmi feszélyezettség, nyugtattam magamat. Különben az egész kísérletnek vége lesz. Minden elveszti értelmét, s egyszersmind az egész tönkremegy. — Már jobban vagyok — kiáltottam harsányan. Elégedett volt. — Gyére, megmutatom neked a hajót — invitált. Nemigen voltam abban az állapotban, hogy felkelhessek, mert a gyomrom még nem állapodott meg, de' túltettem magamat rajta, és követtem őt a* hajófenékre, majd feljebb a l^n- csőfokon, a hajó elejébe. Az ismerős Idegenem hirtelen a padlóra telepeden. A hátát a kormányfülke falának támasztotta, és gyengéden fogva a kezemet, magához húzott. — Hogy hívnak? — kérdezte szelíd hangon. — Bubának — válaszoltam még fe- szélytelenebbül, minden bátortalanság nélkül, mint ahogyan korábban ígértem önmagámnak. . —• Lolának? — mondta kérdőn. Ügy éreztem, hogy feleslegesen győzködöm őt, hogy nem Lolának hívnak, szótlanul bólintottam. A tavaszról Erdő mely úgy támaszkodik a nyírfákra mint fehér botjára a világtalan téli didergésben avarban matatva fűtámasz nélkül is megérkezik épen a tavaszba í Alfasori fák mint haragos szomszédok nem néznek már egymás képébe soha!) 'A telepítéskor jobb helyért szorongó csemetéket az út a közös út úgyis összepárosítja A magányosságról a táj legöregebb fái nem hallottak sohasem Uat évesek szünideje Hátunk verte az ég millió sugárnyílá Nem mozdult a lég Bálna gyanánt feküdt lőtávolságnylra a kék hegyvidék Két rögzített emlék hulláma suhan át a bőr öblöcskékben sók kristályosodtak A kombájn — tankhajó — töltötte tartályát a fedélzet alatt egerek clncogtak Olajosak voltunk — s felnőttünk egyszerre mint kik távolodnak a gyermekeiktől (Ö határ-térképek valós költészete!) Egy hetére átkeltünk az egyenlítőn Petrlk József fordításai — Ismertem egy Lolát — mondta még és, mintha nagyon kellemes dologra emlékezett volna, elmosolyodott. — De vele csókolóztam is... Elnevettem magamat. Azt hiszem, beleegyezésemként fogta fel, mert hozzám hajolt, és ígéretesen a szemembe nézett. , ■ — Az méglehet — mondtam nyugodt hangon -7-, de nekem nem akarózik csó- kolóznl. Elhúzott tőlem. A szavaim célt értek. Kár, gondoltam, most már nem lesz miről beszélnünk. A párbeszédünk ezzel véget ért. De legalább megbizonyosodtam felőle, hogy senkitől sem félek. És minden pillanatban minden érdekel. — Megyek — mondtam határozottan, és felemelkedtem a padlóról, amelyen úgysem lehetett kényelmesen _ülnl. Mögöttem jött szótlanul. Sötét este volt már. A tenger még mindig haragos. Reggelig a kabinok padjain szunyókáltunk, a fejünk állandóan a vállunkra csusszant. Mikor Korzikához közeledtünk, a parányi ablakocskákon át Ajaccio körvonalait láttuk, a pálmákat, az embereket: ők a hajónkra várakoztak, sietve nyúltunk a csomagjainkért, a kiszálláshoz készülődtünk. Mikor a hajóhídon lépkedtem, még visszafordultam, hogy legalább egy u- tolsó pillantással búcsút vegyek a hajótól, mellyel életemben először utaztam tengeren. Ekkor pillantottam meg az árbócon a tengerészemet, fürgén kapaszkodott felfelé a köteleken, majd ugyancsak sietve ereszkedett lefelé. Rámosolyogtam volna, de figyelemre se méltatott. Nem fordult felém, pedig a- hol álltam, látnia kellett. Nem neheztelek rád, hadd legyen róla tudomásod, hiszen mégiscsak jó voltál hozzám, és ón ezért az életemben sohasem feledkezem meg rólad. Sőt, fenséges voltál. Ogy, bizony ... Kedves tengerészem, isten veled, és mindannyiszor viszontlátásra, ahányszor csak szomorú leszek, vagy elhagyatott. Akkor mafd megint itt leszel mellettem egy csésze forró kávéval. Te, aki bizonyára rengeteg hozzám hasonló lánnyal találkozol. Kíváncsi és szomorú, bátor és gyönyör után vágyódó, okos és felvilágosult lányokkal a köznapi életben, akiket a titkok hívnak, vonzanak. Azt mondják: Gyere hozzám, ne félj, mi történhetne veled? A sorsodat úgysem kerülheted el. Tehát lép] ki — bátran gyere velem a rejtelmeimbe. Fenséges vagyok, ugyanakkor kegyetlen is, mert én vagyok maga az élet. Fordította VATKAI MIKLÓS
