Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-25 / 43. szám
ľáiiCúsžg7| Szűcs Enikő versei: KULCSÁR TIBOR ROVATA Lukács Zsolt versei: Az intenzív túlélés kissé odébb ezer életed kell legyen hogy teljes Intenzitással megélliesd s ne pusztul] bele végleg sőt tehát mikor éppen akkor te egész máshol Lassúprés egyre összébb nyomódnak a äolgok fénylobbanásokkal és hangjelekkel kísérve egyre vészesebben lassul majd teljesen megáll minden az Idő Is megáll a halhatatlanságot tialk zümmögés hirdeti egészen őszintén mondjuk vidám baszk népdalokat dudorászol aztán aki itt tart annak már az se baj (valami kirohan önmagából zuhanás közben belegabalyodik a koordinátákba a vonalak kifeszülnek a lélek összezsugorodik lobban egyet — (... és még ma is pislákol) Mostanság Mostanság paralel testű lények apró fegyverei a mikrovilágnak sűrű epoxigyanta a vérem ma reggel holtan ébredtem magányomra s kilöktetek belőlem száznegyvenöt fehérjemolekulát (bőrömön elaléltek) azonkívül tüdőmbe néha gyárkémények lógnak felnyivognak a chagalli macskák a városi szélben hátulról közlekednek belém és most a bizonyság nem írnak nekem lázlapot naponta megölök ötvenhárom darab hangyát hogy megfékezzem önmagamat az öntudat peremén mert a falak kutyái a hátsó udvarokban zsongnak hogy csakazértis kiharapjanak föld feletti amorf életterekből hogy neked vlsongfanak a felfeszltett hangfalak de hogy ki ne hagyjalak az imamalom járataiból kérlek előbb forgasd fel önmagad képes vagy-e szekrény módjára feltúrattatni amíg a körbejáró napok múlnak sápaszd meg az antik szobrokat pont helyett három fogat rajzoltam a lónak ő se hisz a mesékben de akkor sem rímekben nyerít RÖvi*-’ rt: ellnw..'. ^ ii ,4.^ * ŕ . eső a ház vízhatlan de kicsúszó mozdulat jaj elhaló kert szemét-tánc a föld zsong éjjel semmi lüktet erek szívnak a levegő szétmállik bomlik alakod a tegnap szürke sakál slkoltô arcizmok vörös szaggatott vonalak életjeleid nem hitted megtettem kimondtam megteszem egyszer kimész visszajössz megütsz a mozdulat páratlan vonzó és elő semmi karod most nincs vérző ágy lábain nem áll ismétlem nem ismétlem nem vagyok szakadj ki te tedd el magad télre celofán vagy búra koronád valamikor nyár volt de most azért esik végső jelenet szakad a szív reccsen véres darabjaira pont helyett pont a papír alján húscafat Balog Beáta: Orrni .- ' , ' - '5 ^ r. . ' ■ ■' ■. Ilyenkor, mikor torkomat szorongatja és piszkos körmökkel hadonászik orrom előtt a felnőttkor, még hinnem kell abban, hogy a kezében lógó, csendesen lihegő cigaretta, hogy a puha ajkakhoz emelt pohár s a benne lévő szőlöcsók-lé, amely gyöngyözik lefelé a gégén, megsimítva a mutáló hangszálakat, csak a közelgő álom nélküli kor jelmeze. Félek, hogy egyszer majd bénult kézzel nem tudja levetni magáról. ■ I : ' ék, sárga, piros, zöld, rózsaszín, , , fehér, ibolya. És nagyon egyszerű, nagyon bonyolult, csupa szív, csupa álom és fájdalom... A festő nézte a képet. A festményt, amelyre előbb került fel az utolsó ecsétvonás is. A legeslegutolsó. Üresnek és fáradtnak érezte magát, elesettnek és magányosnak. Mint aki mindent elmesélt, mindent átélt, s átmentette magát ezáltal az örökkévalóságba. Nézte, magába itta a képet. A színeket. A Vénuszt. Egy női alak, körülötte kavargó felhők, ňyugodt víztükör. Pillantása a semmibe réved; talán fáj neki valami, talán keres valamit, körülötte az óceán, a rózsaszín habok. Kék szemek, finoman ívelt orr, apró ajkak, vízesésként leomló fürtök, mégis ott lakozik valami finom, alig észrevehető, rejtett szomorúság. Titkos fájdalom, valami gyötrő keserűség, téboly ... A festő nézte a képet. Ki tudja, mióta, az Idő nem létezik, a Tér összezsugorodott, a percek összevissza kattognak, de nem haladnak. Akár a felhők. Mint a hullámok, amelyek nem törnek partra, mert: nincs part, csak a messzeség, az el nem érhető, a fel nem fogható, de megálmodható. Igen, az álmok! Most mind, egytől egyig itt vannak a vásznon, hullámoknak, hajfürtöknek álcázzák magukat, meglapulnak, elbújnak, néha meg-megvllla- nó arcuk színekbe olvadó látomásként borzad a semmibe. Mint a földöntúli csillagokba markoló hajnal sikolyai Hol van az az ember, aki ezt szavakz. Németh István ba, versbe, hangjegyekbe öntheti? A megálmodható dolgok fájdalma ez, félrerúgott értelem — ész mérleg, kinevetett hazugságok halmazából kitépett kusza szövevényszilánkok, vagdalkozó küzdeniakarás és megbékélt reménytelenség. A festő nézte a képet. Igen, itt van! Sikerült! Ez az, amit el akart mondani, így, pontosan így látja ő, mélyen, megbújva a festékréteg alatt önmagát, ahogy kucorog, ahogy' repülésre készen kitárja fekete szárnyait felette az idő. A megolvadt tenger védelmezőn öleli Vénuszt. Akarja őt. Érinteni. Megkóstolni. Felfalni. Eltaposni. Ellenség ő, mert tökéletes, de mégis egy küszöb, ha átléphetetlenül is, de ajtót jelez, ajtót a semmibe. S a nőalak tudja ezt. A nőalak vár. Türelmesen, de ez csak látszat. Talán a kitörni készülő vulkán önt el mindent perceken belül, talán jeges láva robbantja millió szilánkra a csend forró üvegét. Lassú hömpölygés, méltóságos rabság körülötte. Lesik őt. Nézik, figyelik minden mozdulatát, tehát feltűnés nélkül kell döntenie, kiszámítani a mozdulatokat a végtelenség kimerítő egyhangúságával, tudva, hogy a következő pillanatok olyan nagy és megismételhetetlen események csíráit hordozzák magukban, hogy szinte visszarettenve ezektől a gondolatoktól, tétovázik egy pillanatra, latolgatja esélyeit, felméri erejét, bátorságát. Körülötte most semmi se moccan. Nem értik őt, és ez neki kedvez. A festő érti csak, hullanak a köny- nyei, szerelmes a Vénuszba. Az igazi Vénuszba. Amit annyi éven át keresett, most egy másik dimenzió rabja, s ő többet nem tehet, nem mentheti át magához. Ekkor történt, hogy a Vénusz kilépett a képből. Mögötte utolsót csobbant a tenger, háta mögött összezárult az égbolt, a felhők elmosták emlékét. A festő dermedten kapta fel a fejét, nagyot dobbant a szíve: a lány ott állt előtte teljes életnagyságban! Örömében át akarta ölelni, de, az elugrott előle. Lépett egyet, a Vénusz is hátrált. Ne érints, mondta. Ne érints meg, mert elpusztulok. A festő nem fogta fel szaval értelmét. Hajtotta a vágy, felszabaduló lelki energiái adtak neki erőt, reményei noszogatták, s a lánynak nem volt már módjában menekülni. Ne érints meg, könyörgök, szólt. Csak ecsettel érhetsz hozzáip, átfestheted a szemem, a hajam, az ajkam, az arcom, festhetsz teljesen meztelenruhát, megfesthetsz teljesen neztelen- nek is, szomorúnak, kedvesnek, csak kézzel nem érhetsz hozzám, mert szét- maszatolsz, és meghalok. Akarlak, nyöszörögte a festő, és kigombolta az ingét. Érinteni, simogatni akarlak,;’ Csókolhi, harápni akarlak, mondta‘.'a festő - a kétségbeesett lánynak. Nem érinthetsz meg, sírta a lány. Nem érinthetsz, zokogta. Meg akarsz ölni? Ne ölj meg, hagyj élnem, és szeretni foglak. Szeretni foglak és boldog leszek. És boldog leszel! Eh, micsoda boldogság az, ha csak gyönyörködöm az arcodban, a testedben. Ügy sose leszel az enyém, úgy sose leszek boldog, nevetett keserűen, és mohón a lány felé nyúlt. Könyörgök, sikoltotta a Vénusz, de már késő. A festő keze formás melléhez ért. A tenger a képen magába itta az eget, elsöpörte a felhőket, magába itta a sárgát, a pirosat, a zöldet, a rózsaszínt, a fehéret és az ibolyát. És nagyon egyszerű, nagyon bonyolult, csupa szív, csupa álom és fájdalom lett a kép. A Vénusz sikolyát követve a szép i formás női test egyetlen festékpacává lett a festő jobb kezén. Szétolvadt, szétfolyt, megsemmisült, s vele a festő minden álma, minden reménye, vágyai és boldogsága. Megpróbálta lemosni a foltot, de nem sikerült. Élete végéig ott hordta a kezén. És soha többé nem festett már semmit. lűaii Cs. A.: ,,Megpróbáltam verseket írni, gondolataimat átvinni rímelő versszakokba, amelyekből az olvasó esetleg tanulságokat vonhat le“ — írja levelében. Három beküldött versében túlságosan is nyomon követhető az Imént említett „tanulságok levonására“ irányuló szándék. Versei didaktikusak — erről már a címek is árulkodnak (Ne ítélkezz! stb.) — oktató szándékú, sőt helyenként kioktató hangsúlyokkal. Másik szembetűnő jellegzetességük a túlírtság. A költői eszközök közül verseiben egyedül a rím fordul elő, ez viszont a legtöbb esetben gyenge, összegezve: versei nem érettek a közlésre. Giccs: „Három éve próbálkozom, három éve küszködöm önmagámmal. Szélsőségekre is hajlamos vagyok. A mondanivalót nem tudom végigvinni. Ezért nem Is tekintem „gyártmányaimat“ verseknek, inkább csak különc daraboknak, amelyek — legtöbbször — érthetőek! Verseim — ha annak ne- vezhetőek — szintén szélsőségeket tükröznek. Általában akkor születnek, amikor nem bírok dolgokat elviselni. Szóval dühösen indulnak, de a végére mindig — elfáradok. Nem bírom befejezni őket. Nem a rímeket keresem, szavakat keresek, a legmegfelelőbbeket.“ Kísérőlevelében találóan jellemezte beküldött versel legalapvetőbb hiányosságait. Próbálkozásai kiforratlanok, üe egy-egy sora arra enged következtetni, hogy jobb versek írására is képes lehet. Tanuljon, tájékozódjék, s idővel jelentkezzék. H. 0. G.: Elbeszélésének mind szerkezeti, mind stilisztikai szempontból javára vált az átdolgozás. Idővel közöljük. Sz. K.: Ojabb versel kevésbé tetszettek, a Nem tudom című pl. öncélú rímjáték. írása helyenként változatlanul olvashatatlan. Egyszer úgyis: „Mi tagadás, magához vonzott a szabadvers, bár a szabályos strófaszerkezetekről sem mondtam le. Nemrég kezembe került egy Cselényi-kötet. A könyv fülszövegén T. S. Eliot csodálatos szavaira bukkantam. Ügy érzem, sokat segített nekem ez az Idézet megmagyarázni a szabadvers lényegét, küldetését“ — írja levelében. Úgy véljük, az említett fülszövegben lévő idézet másoknak is sokat segíthet, ezért közöljük: „Újfajta írás jelenik meg, amit először megvetéssel és gúnnyal fogadnak, azt hallják, hogy itt fittyet hánynak a hagyománynak, hogy eljött a káosz ideje. Idővel kiderül, hogy az újfajta írás nem romboló, hanem újrateremtő. Nem arról van szó, hogy elvetettük a múltat, amiként ezt mindenféle új mozgalom csökönyös ellenségei — de legostobább hívei is — szívesen hiszik; és annak fényében, ami új, a múltat új körvonalaiban látjuk.“ Verseiből a jövő év folyamán néhányat közlünk. Addig küldjön újabbakat, és néhány bemutatkozó sort önmagáról. Vénusz helále
